NAPÚT 2008/10., 13–14. oldal
Tartalom
Kaposi Endre
képzőművész
Kenyeres Zoltán
irodalomtörténész, egyetemi tanár
Erdei Árpád
jogász (Békés, 1939. január 15.)
A Napút felkérését, hogy hetvenéves alkotóként életvallomást adjak közre, megtisztelő meglepetésként fogadtam. Csak az a kérdés, mivel érdemelhettem ki jogászként az alkotói minősítést, avagy hogy jön a csizma az asztalra.
A saját érdemeinkről szóló töprengés meggyőző eredményt aligha hoz, így hiábavaló. Ezért egyszerűen megkísérlem, hogy az előírt terjedelemben vallomást tegyek. Abban bízom, amit pályatársaim nemegyszer jobb meggyőződésük ellenére mondogatnak a gyanúsítottnak: a töredelmes beismerő vallomás enyhítő körülménynek számít.
Nem készültem rá, hogy hetvenedik születésnapom táján leltárba vegyem, mit tettem és mit mulasztottam el. Eszembe sem jutott, bár egy-két éve aggasztóan jól tudom, hogy ez az évforduló más, mint a korábbiak: a törvény szerint ez kötelező nyugdíjba vonulásom kezdő napja. (Persze korábban is rájöhettem volna, hogy ez a határidő nem csupán másokra vonatkozik.) Valószínű, hogy az elvégzettek és az elmulasztottak listái közül az utóbbi lenne a hosszabb. Az ilyen valószínűség könnyen elveszi az ember kedvét a számvetéstől.
A felkérés – szerencsémre – arra biztat, hogy kedvem szerint tallózzak az események és a tanulságaik között. Utalhatok a pályám során a választásaimat irányító tényezőkre is. Ez a vallomásom vezérfonala. Nem mintha minden választás a sajátom lett volna: sokszor mások, nemegyszer pedig a körülmények döntöttek helyettem. A jogászi pályára is más döntése alapján kerültem.
Valójában már gimnáziumba is csak azért mentem, mert szüleim ezt akarták és természetesnek vették. A dolog korántsem volt természetes, minthogy akkoriban a középiskolai felvétel származás kérdése is volt. Kiderült, én „jó családból” származom. Apám eredetileg a divatos terminológia szerint „dolgozó paraszt” volt, majd munkás lett. Így aztán négy éven át tervezgethettem, hogyan játszom majd ki a diplomámról is ábrándozó szülők elképzeléseit. Kudarcot vallottam.
Hiába mutattam rá, hogy mindenféle tehetség híján nincs hová jelentkeznem, apám e kifogást félresöpörte. Egy gyermekkori barátja példájára hivatkozott, mondván, az is tehetségtelen volt, mi több, ritka buta ember, mégis jogászdoktor lett. Az apai érv diadalt aratott. Jelentkeztem a budapesti jogi karra, felvettek (hja, könnyű a jó családból valóknak), s miként apám barátja, én is diplomát szereztem. Amikor átvettem, még semmi jele nem volt, hogy büntető eljárásjogász lesz belőlem.
Egy Pest megyei járási tanácsnál mezőgazdasági előadói állást vállaltam, ám a betöltésében megakadályozott Viski László, a kiváló büntetőjogász. Közölte, az Országos Kriminalisztika Intézetben vár az állásom. Választott helyettem. Az intézetnél eltöltött nyolc évre a tapasztalatszerzés korszakaként gondolok vissza, s ebben az is benne van, hogy tapasztalatnak mindenki főleg a saját baklövéseit nevezi.
Egyetemi oktatóvá saját választásom tett. Igaz, a lehetőséget az akkori tanszékvezető, Király Tibor kínálta, módot adva, hogy gondolkodás nélkül igent mondjak.
Egyetemi utam szokványos. Talán abban nem, hogy nem igyekeztem előrelépni. Úgy véltem, adjunktusként kisebbek a kötöttségeim, de nem a jogaim. A büntetőeljárás-jogi tanszéken belül ez igaz volt.
A helyzetem közel volt az ideálishoz, csakhogy a ranglétrán fölöttem állók nagyon iparkodtak, hogy kicsikarjanak belőlem egy kandidátusi értekezést. Végül, megelégelve a „mikor” kezdetű és a disszertáció elkészültére vonatkozó „zaklató” kérdéseket, 1984-ben tudományos fokozatot szereztem. Ez a docensi előlépést hozta magával, röviddel ezután pedig tanszékvezető lettem. A tisztség elnyerése már a választást nem engedő körülmények következménye volt, minthogy az elődöm igen korai halála miatt megüresedett pozíciót az adott pillanatban más a tanszékről nem tölthette be. 1994-ben egyetemi tanár lettem, s ezzel elértem mindent, amit egyetemi oktató munkával elérhet.
Az egyetemet soha nem kívántam elhagyni. Ezzel együtt azonban számos más feladatot is (törvény-előkészítés, tudományos társaságokban végzett munka stb.) elláttam, amelyekre most nem térhetek ki. Nem is nagy baj, mert említésük önmagában is számvetésre emlékeztetne, s tudjuk, e helyütt csak tallózgatok. Nem maradhat ki azonban alkotmánybírói működésem említése, már azért sem, mert e tisztséget minden jogász szakmai pályafutása csúcsának tartom.
Az Országgyűlés 1998-ban választott alkotmánybíróvá. Ma már tudom, hogy jelölésemre milyen előzmények vezettek, de akkor erről sejtelmem sem volt. Ez elég hihetetlen, de a parlamenti bizottság – máig egyetlenként – anélkül jelölt, hogy előzetesen erről velem bárki is beszélt volna. Csak a tényről, mégpedig az esti televíziós hírekből értesültem. A zodiákusok azt mondanák, hogy ilyen volt a konstelláció. Lenne valami igazuk.
Alkotmánybírói működésemet másoknak kell megítélniük. Az önértékelés hiábavalóságáról már szóltam. Ráadásul helyeslem azt az elvet, hogy az alkotmánybíró (a volt alkotmánybíró) ne kommentálja az Alkotmánybíróság határozatait, azoknak magukért kell beszélniük. A szabály csak az előadóteremben nem érvényes, ott a jog megértéséhez szükséges tartalmi magyarázat tanári kötelezettség.
Az ember többrétű lény, bár az kérdés, ki hány rétegből áll. Én sem csak jogász vagy egyetemi polgár vagyok, bár főleg ilyetén működésemről szóltam, hanem hitem szerint sok minden más is. Így például magánember, de magánéletemről, noha nem lehetek vele elégedetlen, sosem beszéltem szívesen. Erről talán felmenőim tehetnek, akiknek kálvinista paraszti felfogása nyilván hatott rám, s ők magukról inkább hallgattak.
Voltak s vannak barátaim, csakúgy, mint voltak és vannak ellenségeim. Ez utóbbiak létezése tényként igaz, ám alighanem lényegtelen. Sosem számoltam, de valószínűleg ezrekre tehető azon joghallgatók száma, akikkel megpróbáltam megosztani az ismereteimet. Remélem, hogy nem teljesen sikertelenül. Az bizonyos, hogy közben a saját ismereteim is gyarapodtak. Ez egyik forrása volt a tanításban lelt örömömnek. Más kérdés, hogy a diákok a tanulást örömtelinek ritkán, megpróbáltatásnak jóval gyakrabban tartják. Akárhogy is legyen, diákjaim a megpróbáltatásokat kivétel nélkül túlélték. A joghallgatók életereje ámulatba ejtő.
