NAPÚT 2008/9., 122–123. oldal
Tartalom
Regina Katinaite-Lumpickienė
Az út vége
Görgey Gábor
Búcsú Gyurkovics Tibortól
Gyurkovics Tibor emlékének
Gyurkovics Tibor |
Amikor első fájdalmas felháborodásom csitultával jobban utánagondoltam: igazad volt. Mint a legtöbb dologban, most is igazad volt, mert a hétköznapi életnek az a szörnyű szennye, ami az elmúlt évtizedekben még csak a melledig, majd végül már csaknem perlekedő szádig ért, immár megfojtással fenyegetett. Igazad volt, hogy körülbelül két éve kivonultál a közéletből, s most – levonva a végső konzekvenciákat – kivonultál az életből is. Mint az a másik nagy perlekedő – az általad annyira szeretett Ady Endre – is, éppen akkor, amikor számára már végképp elviselhetetlenné vált volna minden.
Nem vesztettél, Tibor! Jákob is üdvösséget nyert, pedig Jabbok gázlójánál magával Istennel küzdött hajnalig, s erősnek bizonyult. Te is mindig Istennel harcoltál, hogy – Jákobhoz hasonlóan – elnyerd az áldását.
„Ma már, öreg fejjel, megtörve és adysan azt mondom hát: ez nem az igazi! Kiszúrjon velem az öreg, megbüntessen, Ádám leszármazottjaként én legyek a főbűnös, az ő örömére, hogy aztán a fiát föláldozhassa értem, és az váltson meg engem? Szóval ma már lázadozom, és rázom az öklöm, inkább persze a föld felé, mert még mindig félek tőle.”
Igen! Istenfélő ember voltál, Tibor, aki soha nem akart gyáván, szemforgató módon, afféle jófiúnak, eminens tanulónak tűnni. Sőt!
„…munkál bennem valami kedvesen, bájosan ördögi, ami közel tud sodorni a gyönyörű Úristenhez. Már gimnazista koromban Lucifert játszottam, és a Peer Gyntben is azokat a sötét színeket szerettem előhozni, amire talán azt is mondhatnám, hogy genetikus eredetű.”
„Föltöltött az istenhit, ám mégse olyan, mint amilyenre én vágyom. Azoknak az egyszerű parasztasszonyoknak a hitére vágytam, akik leborulnak a földig, mert belőlem hiányzik a jó, az alázat. Nem tudok olyan mélyre hajolni, nem tudom a homlokomat úgy a földbe, a homokba, a sziklába beverni, hogy fölszabadultan emeljem fel a fejem. Hogy néha boldog is legyek! Ne csak bűntudat és ne csak a szenvedés, ne csak az önostorozó, ne csak a lelkiismeret-furdalásos létezésben legyen részem. Hát lehet, hogy erre halálom utánig is várni kell!”
Soha meg nem nyugvó, szarkasztikusan derűs és fájdalmasan komoly kereső, kitartó kérdező és vitatkozó, igazi „hosszútávfutó” voltál.
„Mióta megöregedtem, mindig ismételgetem: »Költészet: hosszú táv! Festészet: hosszú táv! Szerelem: hosszú táv!« Csak akkor derül ki, mi is ez az egész. Engem megcsinál ő, én megcsinálom őt. Társam lesz. Vándortársam lesz. De tulajdonképpen az igazi nagy társ, a végső és csak talán igazándiból a halálban elérhető társ maga az Isten.”
(Gyurkovics Tibor fentebb idézett mondatai abból a Napkút Kiadó által megjelentetett könyvből valók, amely e sorok írójával való beszélgetéseit tartalmazza, s amelynek Tibor által adott címe: Az alkotás vegetatív bája.)
Kedves Tibor!
Amikor hírét vettem, hogy magunkra hagytál bennünket, elővettem közös könyvünket és újra átolvastam, miközben felidéződtek bennem az együtt töltött órák. A könyv végén pedig ott van ez a versed, amelyet – úgy érzem – idéznem kell itt, ha már ilyen szörnyű, nekrológírói szerepre kényszerítettél:
Por-vers
Kicsiny vagyok – megsemmisíthetsz.
Úgyis tudom – megsemmisítesz.
Akkora vagyok, mint a por,
amit a lovas letipor.
Állok, örökké veled szemben,
kit magamnál jobban szerettem,
csak porszem vagyok hozzád képest,
por beszél a por istenéhez.
Ahogy a nyom beszél a lóhoz:
lépj rám, tiporj el, ne gondolkozz,
azt akarom, mikor e tájon
elpusztítasz – neked is fájjon.
Tibor! Hogy Istennek fáj-e, azt nem tudhatjuk, de hogy igen sok emberrel együtt nekem is nagyon fáj, arról biztosíthatlak.
Közös barátainkat pedig – Hernádi Gyulát és Lázár Ervint – sok szeretettel üdvözlöm!
Majd jövök!
Szemadám György