NAPÚT 2008/9., 82–84. oldal
Tartalom
Dobos Marianne
Koszorú krizantém helyett
Szentmártoni Szabó Géza
Balassi János boroszlói (wrocławi) síremléke
Beer Miklós
Kelemen Didák emlékezete
Az elkövetkező évben lesz Kelemen Didák minorita atya halálának 265. évfordulója. Konferenciát rendeztünk emlékezetére, könyvet adtunk ki belőle, és mindent elkövetünk, hogy a több száz éve újból és újból megszakadt boldoggá avatási ügye sikerrel járjon. Legutoljára 1939-ben Adalberto Topolinszki minorita postulator járt volna el érdekében, ha közben a történelem őt magát is el nem tüntette volna. Miskolc, Eperjes, Krakkó útvonalon indult, szülőfalujába is ellátogatott, épp akkor, amikor a Gestapo is elkezdett ténykedni a kétfelől is megalázott lengyel földön. Az olasz követségnek csak annyit jeleztek vissza: egy Varsó melletti lágerben pusztult el az olaszként ott járó lengyel minorita szerzetes. Különös sorsa talán összefüggésbe hozható XII. Pius pápa lengyelmentő tevékenységével? Kutatás kérdése. Egy tény, hogy tovább imádkozhatunk Kelemen Didák Miskolcon szentség hírében elhunyt minorita atya boldoggá avatásáért. Aki a török világ és a Rákóczi-szabadságharc után a sírjába ájult nemzetet igyekezett a pestisből és az elhagyatottságból kiemelni. Ebbéli törekvésemet igazolta vissza Beer Miklós, Vác VI. Miklósként megyéspüspöke.
Dobos Marianne
Az Apor Vilmos napok alkalmából tartott konferencián a szerző rendkívül lelkesen és rendhagyó módon választott témában adott elő. Nem boldog Apor Vilmosról beszélt ugyanis, hanem egy XVIII. századi minorita szerzetesről: Kelemen Didák atyáról. Aki ugyanazt tette a maga korában, mint boldog Apor Vilmos az övében, és ami két ezer év óta minden keresztény ember feladata lenne: „Veritatem facere in caritate”, „Igazságot cselekedni a szeretetben”. Bár az eltelt évszázadok alatt Didák atya kanonizációjára, jobbára a történelem viharai miatt, még nem került sor, de kora és utókora emlékezetében az életszentség hírében élt, és ma is úgy él, mint aki hősi fokban gyakorolta a keresztény erényeket. A váci konferenciát követően, nem sokkal Miskolcon, április 17–18-án tartottak tudományos ülést róla, születése 325. és pappá szentelése 300. évfordulója alkalmából. Az igen jól sikerült, országos visszhangot kiváltott rendezvény kurátora Dobos Marianne volt. Bár magam is elterveztem, hogy ott leszek, váratlanul közbejött utazás meggátolt ebben. Megkaptam viszont és átforgattam, átlapoztam a Ki hengeríti el a követ? című, Gondolatok Kelemen Didákról (1683–1744) alcímű kötetét a szerzőnek. Meglepődötten csodáltam rá újra, mi mindent tudott ez az egyetlen ember, teljesen az Isten kegyelmére hagyatkozva, imádkozva és éjt nappallá téve, dolgozva a haza „újraevangelizálásáért” és felvirágoztatásáért megtenni, Isten áldásával.
Ezért is fogadtam érdeklődő örömmel Marianne kérését, hogy újabb kötetkéjéhez írjak ajánló sorokat. Terjedelmük miatt is tetszenek nekem ugyanis ezek a könyvecskék. Ebben az évben a negyediket állította össze. Igen, ez az egy ülésre és azután továbbgondolásra, megvalósításra való lelkiolvasmány-sorozat az, amire a legelfoglaltabb ember is időt tud szakítani. Ha pedig olvasni kezdte, hiszem, az utolsó oldalt már teljesen másként olvassa, mint az elsőt. Ez az, ami miatt tartalmi szempontból is melegen ajánlom, nemcsak a hívő keresztényeknek, de minden keresőnek is.
Az ajánló soraimban elsőként, mert én is nagyon szépnek tartom, Kelemen Didák atya gyönyörű XVIII. századi anyanyelvünkön írt prédikációjából idézek:
Szólj, Uram, hallja a te szolgád
A mi édes Üdvözítőnknek tőle idegenkedő, tőle szaladó bűnös fiai után való kiáltozásáról jövendölvén Izaiás próféte (30,21), így szól az emberi nemzetnek: A te füleid meghallják a teutánad kiáltónak szavát. Úgy vagyon, Istennek kedves prófétája, mert meghallottuk a miérettünk jött Jézusunk világban kiáltozását. Hallották az eltévelyedettek, és a mennyei útba igazodtak. Hallották a bűnben elmerültek és a mélységből hozzá kiáltottak. Hallották a halottak és koporsójukból kijöttek. Mert Qui ex Deo est, verba Dei audit, Aki Istentől vagyon, és az Istent Istenének ismeri, szavát meghallja, intésit megfogadja, és azt mondja Sámuellel: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád. Melyek mikor meglésznek, az Isten igéjének csudálatos ereje az egész embert jobbá változtatja. Azért nincs oly keményedett s bűnbe merült ember, kit az Isten igéjének kétélű pallosa (Zsid. 4,12) és erős pörölye meg nem tör és penitenciára nem lágyít. Nincs oly hideg szív, melyet isteni szeretetre nem gerjeszt, ha figyelmetes elmélkedést fordít annak hallására. Nincs olyan erősen világhoz ragadott kívánság, mely a földet javaival együtt meg nem utálja, és mennyei jókra ne vágyódjék, ha az Isten igéjét mélyen elméjében fontolja s szívébe oltja. Nincs oly ügyefogyott állapot, oly szomorúság és inség, melyben erőt és örömet nem nyert az Isten igéjének szíves hallgatása.
Isten igéje a lélek tüköre
Az Isten igéje a léleknek tüköre, melyben minden jóságos cselekedetet s minden vétket, a léleknek minden ékességit és minden éktelenségét látjuk; abból ismerjük meg, hogy Isten mivégre teremtett; abból látjuk meg, hogy mit kell e földön keresnünk; abból tudjuk meg, hová kell holtunk után menni; abból tanuljuk meg, mint kell Istennek kedveskedni, mint kell a világ csalárdságát és az ördög incselkedésit elkerülni; minémű büntetések várják a gonoszokat, mely nagy dicsőséggel boldogíttatnak az igazak; mint kell Istenünkhöz ájtatossággal, felebarátunkhoz igazsággal, magunkhoz mértékletességgel életünket rendelni.
Krisztus teste és Krisztus igéje
Az isteni igének felséges voltát csudálatos igékkel magasztalja Szent Ágoston, halljátok maga tulajdon szavát: Kérlek titeket, Atyámfiai, mondjátok meg nékem, mi láttatik néktek nagyobbnak, a Krisztus teste-e? vagy a Krisztus igéje? Ha igazán akartok felelni, azt kell mondanotok, hogy nem kisebb az Isten igéje, mint a Krisztus teste. És azért, mely szorgalmatossággal reá vigyáztok, mikor a Krisztus teste nékünk szolgáltatik, hogy semmi abból a földre ne essék, olyan szorgalmatosan reá vigyázzunk, hogy az Úr igéje, mely nékünk hirdettetik, midőn mást gondolunk vagy szólunk, a tiszta szívből el ne vesszen. Mert nem kevésbé vétkes lészen, aki az Isten igéjét henyélve hallgatja, mint aki a Krisztus testét henyélésével a földre esni megengedi, mert: Qui ex Deo est, verbum Dei audit, aki Istentől vagyon, az Isten igéjét meghallgatja.
Következzenek ezután Prohászka Ottokár ma ugyanúgy aktuális sorai, bár csaknem százévesek, mert 1912-ből valóak:
A világ beteg, s jóllehet mi volnánk betegápolói, de kezeink közt a beteg nem gyógyul. De van a beteg világnak más hivatott, gyógyító tekintetű s szerencsés kezű szamaritánusa, aki nem disputál s nem kritizál, hanem magához hívja betegeit, mondván: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok s terhelve vagytok, s én megenyhítlek titeket.” (Mt 11,28). Aki most hívja őket, s oda hívja, ahol most van köztünk, nem a Galileában élő, de a köztünk élő Krisztushoz, s nem mint látható emberhez, hanem mint közénk állott szent titokhoz szól a hívás, s ki azáltal segít az emberen, hogy belső világára, nagy vágyaira, szenvedő szívére tereli figyelmét, s rámutat nagy lelki igényeire, melyeket a világon senki más, csakis ő gyógyíthat. Főleg pedig három nagy igényünkre épp a művelt emberiség három nagy s ki nem elégített igényére mutat rá, mintha mondaná: emberek, tudom én, hogy mi kell nektek: kell a misztérium, melyet áthatoljatok, kell a lelketekben fakadó eleven erő, melyet lefoglaljatok, s kell a benső, szép, harmonikus, sugárzó élet, melyet megtapasztaljatok; ez kell nektek, s ezt csakis én adhatom nektek: ismerjetek hát magatokra s lelketek nagy orvosára, s adjátok át magatokat nekem, hogy én visszaadjalak titeket magatoknak, s boldogíthassalak.
Ma, 2008-ban, amikor a világ talán még betegebb, fontos, hogy ilyen és hasonló lelki olvasmányok segítségével is belássa:
„Művelt világ, rászorulsz, hogy az Urat, a közellevő Végtelent, a lélek erejét s örömét megtapasztald; íme, itt él köztünk; élj hát belőle, élj neki, hogy a neked való erős, édes életnek szívből örvendhess!” (Prohászka Ottokár)