NAPÚT 2008/9., 69–72. oldal
Tartalom
Hegedűs Anikó
Baleset • A Halál és a nyomornegyed • Születés
Pénzes Kristóf
temetői felvételei
A nagyatádi 10. országos faszobrászati kiállítás díjazottjainak munkái
Wehner Tibor
A faszobor tárgyszerű anyagisága
Sándor Anna
Örökség
A vajákos már fáradt volt. Napok óta ült a vén kunyhó ablakánál és figyelte a hókavargást.
A kutya a faluba szökött élelemért, befoghatta valaki, mert nem tért vissza. Nyomait gyorsan elfödte a hó, három reggel is eltelt talán. A tél szürke homálya itatta át az erdőt, csontváz fák tartották az eget.
Megborzongott s látta, alig pislákol a tűz. Megfújta a parazsat, s mikor a lángok újra fellobogtak, visszatelepedett az ablak mellé. Fájtak a mozdulatok. Rongyba csavarta a kezét, úgy törölte le a jégvirágot, amit öreg lehelete magja vetett. Kinézett és látta, kámzsás alak lép elő a fák közül. Mikor a tisztásra ért, csuklyáját hátravetette a szél, haja kibomlott, fehér arca világított.
Az öreg térde megroppant, ahogy feltápászkodott s az ajtó felé csoszogott. Elhúzta a reteszt, s kitárta a fűzdeszkákat. Kint énekelt a szél és táncukat járták a hópelyhek.
Mire a vándor megérkezett, egészen belé ette magát a hideg, remegett. A másik mit sem változott, mióta utoljára látta. Ha eddig kétkedett is, most megbizonyosodott. Mintha szívén érezte volna a szürke szemek tekintetét.
– Vártalak – mondta, s elállt az ajtóból.
– Eljöttem – felelte a nő, s belépett.
– Így ígérted – zárta ki a vihart az öreg. Megfordult, de vendége már a tűznél guggolt, s kezeit a lángokba tartotta. – Ezzel mindig megbűvöltél – suttogta mosolyogva.
Az felállt, levetette köpenyét, s egy székre terítette. Leült az asztalhoz, s a vajákos kezeit nézte.
– Mint a gyökerek – mondta, s felnézett a másikra. – Milyen csúf lettél… – és arcán legördült egy könnycsepp.
– Az első.
– Sokat tudsz.
– Volt időm. – Az öreg ekkor felemelte kezeit, s csodálkozva, mintha először látná, nézett rájuk, aztán lesütötte szemét. – Megvénültem.
A vajákos bort hozott kancsóban és kupákat. A nő töltött és ivott, aztán hallgattak. Bent pattogott a tűz, kint zenélt a szél.
– Itt az idő – szólalt meg hirtelen a nő.
Az öreg krákogott, zavartan vendégére nézett:
– Most, hogy itt vagy, úgy maradnék még.
– Tudom – válaszolta az, s hangja szomorú és vigasztaló volt. Lehunyta szemét, úgy folytatta kis idő múlva:
– Nemsokára ő is megjön.
– Ki lesz az?
– A favágó fia.
– A fiú?! – kérdezett vissza az öreg, s megrökönyödésében lesodorta kupáját az asztalról. Egyikük sem nyúlt utána. A vajákos nehézkesen felállt, szeme égett.
– Nem hagyom! – kiáltott. – Ölt! Méregkeverő lett! Mindent, amit tanítottam, gonoszul használt!
– Nem te döntesz – felelte nyugodtan a nő. Az öreg tátogott, vonásait eltorzította a düh, majd a kétségbeesés. Ereje elhagyta, leült. Sírni kezdett. Eltakarta arcát, s dülöngélt. Fel-felcsuklóan zokogott, mint a gyerekek és a szerelmesek.
– Hogy lehettek ennyire kegyetlenek? Ennyire kegyetlenek? – ismételgette. Karján keveredett a könnye és a nyála.
– Ne káromold Őket!
A nő összevont szemöldökkel nézte, aztán tekintete megenyhült. Az öreg hirtelen nevetni kezdett.
– Egy dobot csináltam. Egy dobot az utódomnak. Még nincs kész. Még rá kell vésnem az áldásomat. Áldást – mondta, s már nyugodt volt. A nőre nézett:
– Benne voltál? Vagy vele? Meggyötörted?
– Már ismeri a szenvedélyt és a magányt.
Az öreg bólintott, majd lehajtotta fejét.
– Mindig reméltem, férfi leszek még, mikor visszatérsz. S nem hozol mást. Hű maradtam, mert vártalak. S most vén vagyok és gyönge.
A nő néma maradt, hallgatta a szikkadt száj szavait és kerülte a homályos szem tekintetét.
– De most – folytatta a vajákos –, most válaszolsz már?
– Amire lehet.
– „Amire lehet.” Tudod, így is neveztelek el magamban: Titokzatos. Mert az vagy, igaz?
– Az.
– Hárman vagytok?
– Hárman.
– Egy Halálnak, egy Életnek, és egy, a legnagyobb, ki befogja a Világokat.
– Úgy.
– A Halálhozó vagy, igaz-e? Csak az lehetsz… Különben nem lennél itt…
A nő hallgatott.
– No hát, melyik?
– Talán az. Nem tudhatja senki.
– Senki… Ember fia, úgy érted – vihogott az öreg. A Titokzatos mosolygott, tekintete időtlen és végtelen volt.
– Egyszer néztél így – folytatta a vajákos és nyelt egyet. – A fiú is így veszett el?
Kutatva nézett a nőre, az állta a tekintetét. Összefonódtak, emlékeztek, majd az öreg szája remegni kezdett.
– Így bizony – és megnyalta kiszáradt ajkát. – Mind bolond, aki tudást keres… De szeret-e úgy, mint én?! – kiáltotta hirtelen kétségbeesetten.
– Minden szerelem egyetlen, mint az ember, és önmagában tökéletes. Miért akarod hát összehasonlítani? – kérdezte halkan a Titokzatos.
– Igen. Neked az. Mondd, hányat ragadtál már magaddal, s hányat fogsz még?!
– Még egyet – felelte a nő rendíthetetlenül. Az öreget mintha megütötték volna; összecsuklott és elterült a földön.
Mikor kinyitotta a szemét, az ágyában feküdt, a Titokzatos mellette ült. A nő keze után nyúlt, de az elhúzta.
– Nem ölelsz és nem csókolsz. Vén is vagyok, igen… – mondta keserűen a vajákos. – De a kezedet sem hagyod?
– Mindig hű voltam az Egyhez.
– De most egy méregkeverőhöz!
– Igen. És azelőtt egy hitehagyott kuruzslóhoz. – Szavaira az öreg arcán pír futott végig. – Azelőtt pedig egy varázslóhoz. De a gyógyítóvá lett harcoshoz is. És a látó kovácshoz. És…
– Hagyd! – vágott közbe a férfi. – Ne kínozz. Úgyis vége van már nemsokára.
– Igen – mondta a Titokzatos, és szeme sarkában könny csillant.
– A második. Ne siettesd, kérlek! Hadd legyek még élő! Hadd érezzem a tüzet! Hadd halljam a szél énekét és a tiltakozó fákét!
Csönd volt. Csak az öreg köhögött néha, aztán összeszorította száját. A Titokzatost nézte, de nem állhatta az emberfölötti tekintetet. A szemek értetlen szánakozását, lelketlen és hideg csillogását. Lassan magára húzta a takaróját, de az nem segített, így a fal felé fordult, hogy ne lássa vendégét.
– Miért mondtad, hogy csak egyet viszel még? Csak nem befejezed? Nem vagy hát időtlen?
– Elmegyek én is. Utánad bevégzem.
A öreg döbbenten ült fel.
– A Halál vagy magad és mégis elmúlsz?
– Köd vagyok. Füst, ami elenyész. Azzá leszek, ami a lényegem.
– Hová tűnsz? És hová megyek én? – kiáltott a vajákos.
– Nem tudom – felelte a másik egyszerűen.
– Hogyan?! Neked tudnod kell!
– Be vagyok zárva a Világok köreibe én is. Honnan tudhatnám?
– De hogy nem kerestél választ a kérdésekre?
– A kétkedés az ember sajátja. Ajándéka, ha úgy tetszik – mosolygott a nő.
– Nem értem – suttogta a férfi. Kezeit nézte ismét. Ujjain a dagadó ereket és a haldokló, áttetsző bőrt. – Vannak, magam is, akik életüket teszik arra, hogy választ találjanak. Mikor beteget hoztak hozzám vagy haldoklót, és láttam a félelmet, éneket mondtam vagy gyógyírt kevertem. Ám közben hajtott a kíváncsiság, s a magam bizonytalansága. Hallottam a papok szavát, de sok halált láttam, míg harcok dúltak északon, és kétség költözött belém. Hogy lehet, hogy benned meg sem fordult, hogy kutass?
A nő sóhajtott.
– Ültettek belém tudást, erőt és szerelmet az örök Egy iránt, de kérdést nem – válaszolta nyugodtan. – Mikor megszűnök, indul létezése utódomnak.
Az öreg erre visszahanyatlott az ágyra, és a falhoz húzódott.
– Hazudhatnál – suttogta, de a Titokzatos hallgatott.
A férfi kopogásra ébredt, de nem mozdult.
– Eljöttem – hallotta a fiú hangját. Bár lett volna még ereje a büszkeséghez! Érezte, hogy a nő felemelkedik az ágyról, lépések neszét hallotta, aztán ruha suhogását. Így csókolta őt is akkor régen. Az akkori vajákos, az a varázsló behúzódott egy sarokba és eszelősen motyogott. De annak legalább tartása volt! Ő pedig! A környék leghíresebb gyógyítója, akinek bölcsességét messze földeken is ismerték, aki ezt a kölyköt is tanította, mielőtt az elhagyta, most kushad, mint egy állat. Megfordult, és összerezzent, mert nem vette észre, mikor lépett ágyához a Titokzatos. A nő kezében a dob és a kés.
– Add az áldásod! – kérte. A férfi az asztal felé nézett, ahol a fiú állt. Ifjan, erősen, tiszta tekintettel.
– Már méltó rá – szólt halkan a nő és az öreg felé nyújtotta a dobot. A vajákos elvette, majd a kést is, és lassan a fűz jelét rajzolta. Mikor végzett, a Titokzatos a dobot a fiúnak adta. Az megfogta, majd meghajolt az öreg felé.
– Most menj ki! – mondta neki a nő, s ő zavartan úgy is tett.
A férfi összerázkódott a halálfélelemtől. A Titokzatos megfordult, s az öreg látta, tekintete ismét időtlen és végtelen. Szívét ekkor elöntötte a szerelem, mint egykor, fiatalon, mikor hamis kuruzslóként járta az országot, és egy ösvényen szembetalálkoztak. Megnyugodott, már nem rettegett. A kezét nyújtotta, s a nő odalépett hozzá, megfogta göcsörtös ujjait, s mellé telepedett.
Lehajtott fejjel ült a Titokzatos és mormolt valamit.
– Fohászkodsz? – kérdezte a vajákos.
– Faggatok – felelte az.
– Hát mégis vannak kérdéseid?
– De nincsenek válaszok – emelte fel fejét a nő, s az öreg látta, szeme könnyel teli. Bólintott.
– Pedig én találtam egyet – lehelte. – Te vagy a legnagyobb a Titokzatosak között. Életet adsz és elveszel. A válasz a fiú és én. Igazán megtiszteltél… – és fáradtan a nő felé biccentett. A Titokzatos pedig mosolygott, s első könnycseppjét a többi követte. Baljával végigsimított az öreg homlokán és lezárta szemeit.
Aztán felállt és körülnézett. Az ajtó felé tekintett, majd a tűzre és vissza a férfira. Felemelte fejét, de hogy túl a gerendákon mit látott, arról nem szól ének. Egyenesen és keményen állt, mint a szálfa, majd egyet sóhajtott és elenyészett.
A fiú pedig belegázolt a hóba, a tisztás közepére, ahol akkor a Világok közepe volt, baljával végigsimított a dobon, majd magához szorította és játszani kezdett és dalolni. Éneket mondott egy Vénről, éneket egy Méregkeverőről, éneket a Titokzatosakról.
És mikor dalának vége szakadt, újba kezdett és mindig újba. Éneke szállt, túl az erdőn, túl a Földön, és ott rezgett mind a Világokban. Csattogott, mint a madár, és zúgott, mint a vihar. És dala életre kelt, és mesélt azután is, hogy az Éneklő hangját elnyelte a hókavargás.