NAPÚT 2008/9., B/2
Tartalom
Paulinyi Tamás
Az elmúlás dicsérete
Lászlóffy Csaba
Halál, a vers is a Te fullánkod
Jó szagú, de nem jó nekünk
a földi barlang. Borzalom.
Csillagnyi távolba letűnt
mindened. Felprédált barom!
Én-képzeted csak mánia,
ha megtagad: por vagy. Mocsok.
Okádék és onánia
minden, mi helyetted locsog.
A Föld nélküled is görög.
A kéj sikamlóssá tehet
éjt, víziót, tőrt és törött
csontot vagy fogaskereket –
ám egy moszatsejtnél se több,
mit ott hordsz homlokod mögött.
2001. október 18.
Profán ballada a kétes örökségről
Az elmúlás előtt már (mímeled bár?)
nem osztozkodsz velem, mert nincs közös
vagyonunk. Emlékeink régi raktár-
világa roskatag hodály, ködös
és levegőtlen; átvészelni benne
azt a keveset, ami hátravan (?) –
nem én volnék, ki válogatós lenne,
s nem te, aki jövőnkért nyugtalan.
Halántékom mögül mint vad hiúz
kiles még rád az ősi bujaság;
posztmodern polgárnőként te „ne nyúzz!”
kiáltással állod (nem a csatát)
szavad, hogy: hol a mámor már nem él,
ha van is lyuk, nem fut a kisegér.
2000. október 29.