NAPÚT 2008/8., 37–39. oldal
Tartalom
Kovács Flóra
Az átmenetiség jegye a „Mert tudnom kell…”-ben
Bába Szilvia
Szponzorálás és karikatúra
Marion Wagner
Női passió, fiúi szeretet
„Fiam! Te nem halsz meg velem!”
Balogh Robert: hollandi mártás. Budapest, Noran, 2008 |
Az „Anya és a fiú nevében” elkezdett szöveg a beteg anya és fia visszaemlékezéseit, élményeit, reflexióit, illetve belső monológjait tartalmazza. A szerző – eddigi munkáihoz hasonlóan – különféle vendégszövegeket, úgymint tudományos cikkeket, recepteket, álomrészleteket, naplójegyzeteket, átköltött meséket sző a két figura szövegeibe, illetve közéjük, melyek át-áttörik az író-elbeszélő lineáris történési sorrendbe rendezett elbeszélését, az anya betegségének első jeleitől kezdve egészen annak haláláig. Ez a mű nemcsak témáját és a vidéki író elbeszélőhöz választott egyes szám első személyű narrációt tekintve személyes hangvételű, mely eddig is Balogh erőssége volt – önéletrajzi ihletettsége ebben a munkájában még a „sváb-trilógiánál” is erőteljesebben érzékelhető.
A szöveg többek között az elbeszélőt körülvevő kulturális, politikai eseményeket, beazonosítható közéleti személyiségekkel való találkozásokat idézi fel a vidéki író életéből. Berlinbe, Budapestre, a meg nem nevezett, ám Pécsként beazonosítható kisvárosba kalauzolja el az olvasót, pár képpel felvillantva a nyugat-európai és a magyar metropolisz kontrasztját, a Nyugat- és Kelet-Európa gazdasága és szociális hálója közötti különbségeket, valamint a mentalitásbéli eltéréseket, melyek nálunk még épp a főként vidéken fontos családi kötelékekhez, az otthonoshoz, az ismerthez, a gyökerekhez való kötődésben ragadhatók meg.
Emellett azonban a szöveg generációs különbségeket is megfogalmaz, miközben egyre kisebb átmérőjű koncentrikus köröket rajzol két középpontból az elbeszélő író és az édesanya élete köré, az idegenből az otthonos, a városi gondtalanságtól az egyre behatároltabb élet és tér felé haladva. Ennek során a betegség külső jegyei, a rák meghatározta tevékenységek, a mindennapi élet helyett a belső történések, a múlt, a fájdalom és a megváltó szeretet kibontakozása válik központi történéssé, lelassítva az időt, rögzítve a várakozás, remény, csüggedés, küzdelem és beletörődés hullámzását. Ezt a sajátos beszűkülést, a hétköznapitól, a normalitástól való elszakadás és az erősödő befelé való figyelés folyamatát jelzik az egyre sűrűsödő tudatfolyam technikájával, egyes szám második személyben megírt részek, az egyre rövidebb, szakadozottabb, újból és újból elkezdett fohászra vagy litániára emlékeztető szerkesztés, mely mégis végig a megfelelő arányérzékkel rendelkezik ahhoz, hogy ne legyen túl sok a megkövetelt empátia, a feltárt érzelem a szövegben.
Az elbeszélő a beteg, a betegség körülményeinek, az ápolással kapcsolatos vegyes érzelmek naturalista leírásával, a külvilág reakcióinak rögzítésével, a különféleképp viselkedő rokonoktól, kollégáktól, szomszédoktól kezdve egészen a karikírozott ápolókig, betegekig, a félresikerült nőügyek már-már cinikus betétjeivel, a (nagy)városi művészegzisztenciák portréinak beékelésével kerüli el a giccset, a monotóniát, a szentimentalitást. A szöveg ezen eszközökkel és az olykor nyers, öniróniától sem mentes önreflexiókkal együtt emeli valószerűtlen tisztaságba az anyát, annak „szelíd és szomorú” sorsával együtt, melynek lényegi momentuma a lemondás: „Én azt hittem, vár rám valami. Amit ki kell érdemelni.” Az anya múltbeli visszaemlékezései többek között a saját édesanyjára és annak halálára nemcsak megduplázzák önnön sorsát, és nemcsak olyan múltbéli tükröt tartanak a jelennek, mely felületén a feltétlen bizalom és szeretet öröklődik tovább, hanem egy sajátos kort, egy generáció életszemléletét világítják meg. Olyan tapasztalatokat idéznek fel, melyeknek történelmi háttere a „legvidámabb barakk” kommunizmusa, terük pedig egy kis, kelet-európai ország vidéki települése.
A szépirodalomban nem ritka az anya életével, anya-fiú kapcsolattal foglalkozó tematika, de kevés olyan művet lehet felsorolni a huszadik század beköszöntése óta, amely nem ennek a fontos kapcsolatnak a negatív vetületét igyekezne rögzíteni, vegyük akár Peter Handke Vágy nélkül, boldogtalan, Jelinek A zongoratanárnő, Vámos Miklós Anya csak egy van, vagy Bartis Attila nagy sikerű Nyugalom című könyvét. A rossz anya, legyen bár túl szerető vagy épp ennek ellentettje, a boszorka, a gonosz mostoha figurája, a minél hamarabb leszakadni és önmegvalósítani kívánó individuumok és a patchwork-családok korában jobban foglalkoztatja a „fiúkat” és a társadalmat, mint az anya pozitív mítosza.
A hollandi mártás József Attila-i mama-szeretete az anya alakján keresztül válik hitelessé, amelyet viszont a fiú rögzít, rögzítve önmagát az anyához való viszonyban. Így lehet a fiú szeretete az anya által végül az anyát megváltó szeretetté, ugyanúgy, ahogy az apa figura minden hiátus volta, szánalmassága, önzése ellenére (meg)érthetővé válik, az anya megbocsátása, szeretete révén nem kárhozik el feltétlenül az olvasó szemében.
A regény ily módon nemcsak egy anya-fiú viszonyt kísér végig azon az úton, ahol – és valószínűleg ilyen mértékben csakis ott – a szeretet és a bizalom a végsőkig teljesedik ki, hanem, mint a bevezetőként idézett részlet is utal rá, a művészet kötelességéről vagy lehetőségéről is szól: hogy az élet teljességét, határtalanságát próbálja megragadni. Még akkor is, ha szintén önironikus gesztusként egy Münchhausen bárótól vett idézet található az első oldalon. „Elnézést kérek mindenkitől, akit kifelejtettem a regényemből” – jelöli a szerző a fikció és nem-fikció közti határ a későbbi tárgyhoz képest kevéssé fontos, kevéssé értelmezhető voltát.
Végső soron nehéz pontosan megfogalmazni, mit is teljesít, visz véghez ez a vékony kis könyv, hiszen az elbeszélő személyes élettörténetét az emberi lét egy nagyon fájdalmas pontján veti papírra olyan körültekintőn, pontosan, hogy végeredményben nem a fikció és valóság viszonya, a megírtság, a „hogyan”, hanem a „mi” megindító volta nyújt új tapasztalatot, egyfajta beavatottság-élményt az olvasónak. Amiben a regény által részesülünk, szakrális síkot kap, és ezáltal egyszeri, megismételhetetlen élményt nyújt, bár az élmény szót, éppen a tartalom súlya miatt, szintén vigyázva kell használni. A szakralitás, mely az anya és fia, anya és gyermek közti végtelen, kimondatlan vagy nehezen kimondható kapocs, kapocsként kezd működni a szöveg és befogadója között is. Ahogyan a fülszöveg egyetlen mondata találóan megfogalmazza: „Balogh Robert új és profán könyve, a szeretet elmondhatóságának határairól szól.” Az írónak sikerül a legvégsőkig tágítani ezeket a határokat. „Mindezt majd megírom pontosabban is”, olvassuk az elbeszélő egy odavetett, intertextuális bejegyzését, amikor az anya halála utáni ürességet igyekszik megfogalmazni. Talán ennél pontosabban már nem is lehet, és nem is kell. A szöveg teljes; teljesíti, amit vállal.