NAPÚT 2008/8., 17–19. oldal
Tartalom
Iancu Laura
hajnalban
Elek Szilvia
Kedves Szerkesztőség!
Fodor Miklós
Az emberi sorsdráma
biológiai gyökerei
„A szociológusok, akik úgy tekintik a háborúkat, mint az ember elfojtott agresszivitásának kitöréseit, bizonyára soha nem szolgáltak a hadseregben, és fogalmuk sincs róla, hogyan gondolkodnak háború idején a katonák. Nos: várakoznak – valaki azt állította, hogy a katonák idejének kilencven százaléka ezzel telik el –; veszekednek, panaszkodnak, zsémbeskednek és elégedetlenkednek; állandóan a szex jár az eszükben, olykor szoronganak, és mindenekfölött: szüntelenül abban reménykednek, hogy az egésznek nemsokára vége lesz, és visszatérhetnek a polgári életbe – ám a gyűlölet még csak eszükbe sem jut.” (Koestler)
Az emberi történelmet egyre nagyobb méretű tömegvérengzések szegélyezik. Vajon melléktermékei, avagy lényegi járulékai ezek a kulturális előretámolygásnak? Kultúrát teremtő, büszke faj vagyunk, miért hajlunk hát efféle tömeghisztériákra? S ha a történelem vérlucskos lapjait szemlélve eliszonyodunk magunktól, s ha a kulturált gyógymódok hiábavalóságába belerémülünk, milyen esélyben reménykedhetünk még, mely minket az élővilág szalonképes fajává avatna végre? Íme, az alapvető kérdések, melyek Arthur Koestler Szellem a gépben című művében kifejtett gondolatmenetét ösztönzik. Nézzük meg – ajánlja a szerző –, miként szervezi különféle egységekbe magát az élet, térképezzük fel e hierarchikus rend viszonyait, értsük jól az evolúciós folyamatban ható erőket és kereteket! Csak akkor kanyarodjunk az emberi lény felé, ha már eljutottunk az élet megfelelően gazdag fogalmához. Koestler végkövetkeztetése szerint az ember az evolúció elhibázott kísérlete. Küszöbön álló gyászos végünk agyszerkezetünkben biológiailag kódolt; ha van még egyáltalán remény, akkor az a biológia felől érkezik, s nem egyebet jelent, mint agyszerkezetünk hiányosságainak szabad elhatározásból fakadó megváltoztatását.
A történelem tömegvérengzésein tűnődve Koestler a legelgondolkodtatóbbnak azt tartja, hogy az egyének nem önös agresszivitásból gyilkolják halomra egymást, hanem valamely eszme nevében, legyen az az igazságosság, a szabadság, a nemzet, a vallás. Meghaladják egyénre szabott kereteiket, és azonosulnak valami egyénfölöttivel feltüzelt szenvedélyük ösztönzésére „szabadon”, vagy a csoportszellem rendőrséggel megerősített kényszere alatt. „Azt szeretném megmutatni, hogy az egyén integratív törekvései összehasonlíthatatlanul veszedelmesebbek önérvényesítő tendenciáinál” – szögezi le Koestler ebben a könyvében.
Az önérvényesítő és az integratív tendencia életmeghatározó alaptörvények. Mindkét törekvés jelen van már az élet keletkezésénél, illetve kimutatható a legapróbb vizsgálható részekben is. Mint a mérleg két serpenyője ellensúlyozzák egymást. Önérvényesítés és integráció a rész és egész kérdéskörébe illeszkedik. A rész egyrészt önmagát egésznek felfogó rendszer (saját alrészeinek egybefogó egésze), másrészt egy nagyobb rendszer szerves része. Azt, hogy valamely élettani egység – egy láb, egy szem, egy sejt, egy egyed, egy faj – egyszerre egész és rész, Koestler saját gyártmányú fogalommal fejezi ki: holon. A holon fogalma egy tudományelméleti gordiuszi csomót is átvágni vél: egyesíti a holisztikus (egészre tekintő) és az atomisztikus (elkülönülő részekre tekintő) megközelítéseket. Az élet holonokból épített szerveződését olyan hierarchikus rendeződésnek láttatja, mely mindkét végén nyílt. A legkisebb elemek és a legvégső egység egyaránt a vizsgálódó szem homályába vesznek. A hierarchia fájának szintjeit oly egészek alkotják, melyek részei szintén egészek, s ezeknek megint csak egészként működő részei vannak… és így tovább.
Az emberi társadalom is hierarchiák rendszereként működik A fenti logika szerint életszerűen csak akkor, ha az egymásra épülő szinteknek (pl. egyén-család-nagycsalád-közösség-nemzet-civilizáció-stb., vagy segédmunkás-szakmunkás-művezető-részlegirányító-stb.) van megfelelő önállóságuk, azaz szabadon alkalmazott szabályrendszerük; ha a felsőbb szintek nem akarják kézi vezérléssel irányítani az alsóbbakat, ha az alsóbbak elfogadják a felsőbbek általános parancsait. Zavar akkor keletkezik a gépezetben, ha egy holon – feladván az integrálódás korábbi stratégiáját – új utat választ. Az újdonság megjelenését a gének világában mutációnak nevezzük. A mutáció – mely Koestler felfogása szerint spontán, de a külső-belső környezet által befolyásolt változás – az élet meg-megújuló kísérlete, az evolúciós folyamat motorja. A legtöbb mutáció azonban sikertelen: az élet megvédi magát a kóros elváltozásoktól. Ha a globális emberi történelemre alkalmazzuk az élet lényegéről alkotott képet, azt kell gondolnunk, fajunknak az a – biológiailag determinált – sors adatott, hogy a társadalmi mutációk véget nem érő sorozatát szenvedje és küszködje. Időről időre feltűnnek csoportok, melyek kilépvén eredeti integrációs keretükből kisebb-nagyobb konfliktusokat okoznak szűkebb és tágabb környezetüknek. Ezeket a változásokat nyilvánvalóan a népesség, valamint a gazdasági és a technikai fejlettség arányainak megváltozása ösztökéli.
Mi teszi lehetővé, hogy egy csoport hadat üzenjen környezetének, hogy mellé- vagy alárendeltségi pozícióját feladván magasabb hatalmi szintre törjön? Az, hogy a csoport hadsereggé tud válni. Hadsereggé pedig akkor válik a csoport, ha a tagok önérvényesítő törekvéseik kárára azonosulnak a fennen hirdetett csoportérdekkel, ami általában az emberiség érdeke is szokott lenni. A rész valamilyen mértékben feladja egész mivoltát, csak rész akar lenni, igaz, egy magasabb egység része. Ez a magasabb egység egy jelentős eszme képviseletével ajándékozza meg. Az eredmény? Az egyének tömegesen pusztulnak, az integratív tendencia pedig kompromittálódik. Ha ezt az unalomig ismert játékot játsszuk immár több ezer éve, ha a kulturális emlékezetet azért fejlesztettük ki, hogy őrült rohamainkat megfékezzük, vajon miért vallottunk mindig kudarcot? Vajon miért csak igen kérészéletű részsikereket mutathatunk fel a tragédiák letaglózó, szünet nélküli áradatával szemben? Miért nem alkalmas a kultúra, a jó szó, a példa arra, hogy az embert végleg kijózanítsa? Miért?!
Azért – érvel Koestler –, mert a gond mélyebbre gyökeredzik, mintsem gondolnánk. A gond az ember biológiai felépítésében keresendő. Léthelyzetünk tragikomikumát és az ebből fakadó sorsszerű történelmet Koestler a „kéretlen ajándék” példázatával szemlélteti. Az evolúciós folyamat „megajándékozta” az embert egy fantasztikus szervvel, de nem adott hozzá használati utasítást. Kifejlesztette agyunkban a neocortexet, de tevékenységét nem koordinálta a már meglévő limbikus rendszerrel. Olyan ez, mintha egy analfabétának számítógépet adnának. Évezredek teltek el, mire agyunk új szerzeményét valamelyest hozzá méltó módon megtanultuk használni, és még messze nem merítettük ki lehetőségeit. Mindazáltal úgy tűnik, a számítógép használatának elsajátítása jóval egyszerűbb feladat – hiszen itt mérhető a haladás –, mint megtanulni, hogy mire is kellene használni. Lelkünk mélyén – úgy tűnik – ugyanazok a csupa szív, csupa érzelem, csupa zsigerből reagáló – s ezeken keresztül nagyon is befolyásolható – analfabéták maradtunk. Két egymástól túlzottan elkülönülő agyunk van, viszonyukat így jellemzi a neves agykutató, Hydén: „Ló és lovas egyaránt tökéletesen és élénken érzékelik egymást és környezetüket, csak éppen korlátozott a közöttük folyó kommunikáció. Mindketten másképpen szűrik le és értékelik a kapott információt, és ennek megfelelően másképpen is cselekszenek.”
„Biológiai korcsok” vagyunk, ajándékba kapott „skizofiziológiánk” egy evolúciós zsákutcába vezetett minket. Nincs remény arra, hogy jó szóra, példára hallgató lényekké váljunk. Hacsak… És itt Koestler vesz egy mély lélegzetet. Hacsak nem változtatunk kémiai úton a limbikus rendszer és a neocortex közötti koordinációs hiányosságon. A neocortex adta lehetőséget – megismerő és következtető képességünket – most valami sorsfordító célra alkalmazhatjuk talán, hála a modern biológia ugrásszerű fejlődésének. Siettetnünk kell a természetet, nem várhatunk mutációs ötleteire, melyek – mint a mellékelt példa is mutatja – vagy bejönnek, vagy nem. Célirányosan és mihamarabb meg kell változtatnunk elhibázott természeti adottságunkat. Kevés az időnk. Olyanok vagyunk, mint a fiatalkorú bűnözők, akiket egy robbanóanyaggal teli raktárba zártak, gyufával a kezükben, „nem szabad!” paranccsal a fejükben – figyelmeztet Koestler. Kell egy pirula…
Nem az a baj, hogy a biológiai eredetűnek látott problémára biológiai jellegű megoldás adatik. Hiszen ez így logikus. Hanem az, hogy a problémafelvetés mélysége messze felülmúlja – terjedelemben és minőségben egyaránt – a választ. S ha igaza is van Koestlernek, és minket valóban már csak egy pirula menthet meg, akkor is adós marad azzal, hogy eltűnődjön felvetése radikalizmusán. Egy efféle beavatkozás gyakorlatilag mesterséges mutációt jelentene. A mutáció azonban feltehetőleg új faj létrejöttét eredményezné. Elundorodván önmagunktól, hunyjuk be szemünket és szüljünk egy új fajt!? Ám ez az új faj nem fog-e ugyanúgy elundorodni tőlünk, nem fog-e megtagadni minket történelmestül, kultúrástul? Nem fog-e kipusztítani minket mint globálisan kártékony lényeket?
Egy biztos: szabadságunk és felelősségünk immár a hagyományosan Istennek fenntartott körökben motoz…