NAPÚT 2008/7., 22–31. oldal
Tartalom
Borbély András
Felejtés és metafora
Tandori Dezső
Kafkának, 2008
1 A büki fekete tó, in: Bíró Lajos, Magyar ősmesék, Debrecen, 2002, 38.
2 Az archaikus mítoszok remitologizációs szerepét figyelhetjük meg a regényirodalomban is. Először 1926-ban az angol David Herbert Lawrence Tollas kígyó című regényében dolgozott fel ősi, mexikói mítoszokat, majd Mann, Joyce, és a negyvenes évektől főleg a dél-amerikai szerzők követték ezt a tendenciát.
3 Szabolcsi Bence, „Bartók Béla: Cantata profana”, in: Miért szép századunk zenéje?, Bp., 1974, 181.
4 in: Szarvasokká vált fiúk: román kolindák, szerk. Faragó József, Bukarest, 1971, 28.
5 Népmesei motívumok Juhász Ferenc a Szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában című művében, Sziráki Mariann, diplomamunka, ELTE, 2006.
6 Eliade, Mircea, Misztikus születések, Budapest, 1999, 28.
7 Jn. 3,5
Sziráki Mariann
Beavatás a Szarvas-énekbe
Előhang
„…volt egyszer egy hatalmas hegy. Ez olyan magas volt, hogy hol a fényes Nappal, hol a csillagokkal, hol meg a halovány Holddal találkozott. A csillagok sokszor leszöktek az égről és fogóst játszottak a vállain. Senki emberfia nem látta ennek a hegynek a tetejét, pedig volt rajta sok látnivaló: színaranyból volt ott minden, a bokrok, a fák, a házikók is. Mert házikók is voltak rajta. Nem egy, hanem több is, minden tündérnek egy-egy. Azon a magas hegyen tündérek laktak” (…) Két fiatal tündér azonban mindig versengett egymással. Addig-addig versengtek, míg egy idősebb tündér ezt mondta nekik: „Amelyikőtök a legszebb és leghasznosabb dolgot csinálja, az legyen az első.” Az egyik tündér gyönyörű várat épített a hegy tetejére, a másik forrást fakasztott oldalából, de a tündérek mindkettőt gyönyörködve nézték, és nem tudták eldönteni, melyik a szebbik, a hasznosabbik. Egyszer aztán fáradt, szomjas vándor járt arrafelé, és ő bizony a virágos oldalú, csörgedező patakot választotta a pompás, csillogó vár helyett, hiszen alvóhely mindenhol akad a selymes füvön, hűsítő árnyékban. A várépítő tündér elsápadt haragjában, és megátkozta a vidéket: „Tűnj el innen te büszke vár! De tűnjön el a csobogó patak is virágaival együtt! Tűnjön el az egész hegy és legyen a helyén olyan csúnya, fekete víz, melyet ember soha meg ne ihasson, és virág ne nőjön a partján! Így átkozódott a haragvó tündér, s mire a többi társa valamit is tehetett volna, a nagy, magas hegy, tündérek tanyája, a várral és a csörgedező patakocskával együtt hirtelen eltűnt. Nem maradt más a helyén csak egy nagy, fekete tó.” Az Aranykor virágzó, delelő mezeje elsötétült, és a szakralitását vesztett éjféli tóban „szarvas áll a hold-habokban”.1
Forrás
Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából (a továbbiakban Szarvas-ének) című költeménye új világlátású époszai közül a legszebb, legcsiszoltabb, melynek ősi beavatási motívumai – mint a szarvassá lényegülés és a titkok kapujának átlépése – az egyetemes szakrális hagyomány megidézésével a költői-emberi újjászületés személyes és egyetemes érvényű vallomásává teszik. A Szarvas-énekben Juhász költészete földiségével kíván leszámolni, hogy a titkok kapuján túl, témáját a földitől eltávolítva a mítosz itt megtalált totalitása vonalán haladjon tovább. Ezután a mítoszteremtés lesz költészetének sajátos módja.
A hétköznapi világból való kiszakadás, az átváltozás és a magasabb rendű tudás megszerzése alkotja a költemény vázát – rímelve a mindenkori „beavatási forgatókönyvre”. Ahogyan a költő megteremti költészete nyelvét, úgy a mitológiai és vallási világban is minden teremtés újjáteremti saját struktúráit. Az emberi élet lényeges ciklusainak határát archaikus népek az átmenetet segítő beavatási szertartásokkal jelölték. Minden élet, mely önmagában is egy ciklus újabb ciklusokat alkot, melyekhez a mítoszok története: a világ teremtése és lerombolása az újjáteremtés érdekében szolgál mintául. A beavatás során az ember mássá válik, a mitikus ősök által kinyilatkoztatott minták alapján; azáltal éli valóságosnak és jelentéssel bírónak tartott életét, hogy a létezés magasabb, szellemi síkjára lép: természetfeletti lényhez válik hasonlóvá. Az „igazi” ember képét tehát a mítoszokban foglalt eredeti tudás, isteni kinyilatkoztatás formálja: az emberi élet az emberen túli modellek utánzásával nyer értelmet.
Juhász éposza szintézist teremt az ősi és a modern között: ezer szállal kapcsolódik a magyar, finnugor, antik és általános hagyományba, az ősi elemeket a személyessel és a modern, iparosított világ jelenségeivel burjánzó, újabb és újabb asszociációkat keltő képekbe kombinálva. Ez a gazdag, burjánzó költői kozmosz gyökerezik meg a befogadó személyes világában, összekapcsolódva a személyes asszociációkkal, és ez „avatja be” őt is az élő, termékenyítő tudás átültetésével egy magasabb szellemi síkra.
Juhász mítoszteremtése nem volt előzmények nélküli. A XX. századra kiteljesedő drasztikus változások a hajdani világkép teljes megrendülését okozták, és a rengeteg irány, vallás, hagyomány labirintusában sokszor emberi életek „vesznek el” a hit keresésével. Míg egy egészségesebb, teljesebb világban az ember ősei hagyományába, hitébe, világképébe simulva él, korunk civilizált embere „saját hitét” keresi, ami a szakralitását vesztett hétköznapok szintjén szinte lehetetlen. A válság jeleit látva a világ rendjének helyreállítására, a feldarabolt, szétszakított hagyomány, a mítoszok újjáteremtésére, a modern művészet remitologizációjára több alkotó különféle műfajokban vállalkozott a XX. század elejétől kezdve.2 A századelőn felnövő ifjú művésznemzedék – köztük Bartók és köre – a hagyományos művészeti tevékenység folytatásának lehetetlenségét és a világnézeti ideológiák kiüresedését élte át. Ez a személyes és csoportos frusztrációérzés vezette őket a „lényeg” keresésének misztikus útjára önmaguk labirintusába: „belső rejtekútra”. A befelé fordulás azonban nem a világtól való elfordulást szolgálta, hanem erőt és irányt adott egy új világ, új művészet, új mítosz teremtéséhez. A megszületett mítosz a modern világ minden idegenségét vállalva, azt mégis az évezredes hagyományba illeszti, az általános bizonytalanság jelenségeit ötvözi és magyarázza a folklór különböző műfajaiból és a mitológiából felfejtett kollektív szimbólumkincs ősi és biztos tudásával.
Juhász Ferenc époszának elsődleges ihlető forrása: Bartók Cantata profanája mind formájában, mind mondanivalójában felidézi a misztériumot, a krisztusi titkot: a szakrális szférába lendülést és ezzel együtt az isteni küldetéstudattal járó áldozatvállalást. A zenemű nyitánya – alaphangja – Bach Máté-passiójára utal, és ezzel a gesztussal a keresztény megváltástörténet mellé emeli a szarvassá válás szimbólumát. Emellett a Bartók által kibővített kolinda későbbiekben mottóként kiemelt sora, a „csak tiszta forrásból” ivó szarvas öntudatos szerepvállalása felidézi a XLII. zsoltár híves patak partján legelésző szarvasát, aki csak a hit tiszta patakjának vizétől nyerheti el üdvösségét. Bartók a Cantatát saját hitvallásának nevezte3, és ezt az utat követte számos magasabb célok felé törő művész, gondolkodó. E hitvallásnak, mely a valódi értékeket, igaz emberséget, a természettel való egység jelentőségét hirdeti, hagyományt és ősöket tisztelő központi szimbóluma az ősrégi, számtalan jelentéssíkkal bíró Csodaszarvas, és mitikus hősei, a szarvassá változott, beavatott fiúk. A csillagos ég, sőt a kozmosz állat-képzete, őseink szülő istenanyja, mítoszaink totemállata, akinek megidézésével újjászületik, megszentelődik a hagyomány.
A szarvas bőrébe bújva az idő könyörtelen egyhangúságán megnyílik a titkok kapuja, újra érthető lesz, újraélhető a természettel, a mindenséggel való egység, felsejlik az emberi élet szakrális, valódi célja. Ám aki rálépett a szarvasnyomra és átkelt a magasabb szellemi szférába vezető hídon, nem térhet vissza többé régi életébe; ellen kell állnia erőszaknak, csábításnak, s ha mégis megfutamodna hajdani szirénhangú, délibábos emlékei hívásának engedve, új minőségében darabokra zúzná azokat, s velük együtt saját magát is. A hétköznapi emberi életből, a profánná vált világból végre felszínre törő szellemileg magasabbrendű, igazi célokra mutató gondolatok, érzések megtagadása úgy taszítja a felvállalni nem merőt az értelmetlen, pesszimista, széttört létbe, ahogy az Isten nélküli, gőgös társadalom menetel saját szürke halálába.
Kolinda
Bartók művét egy román kolinda, a kilenc szarvas kolindájának két változata alapján írta. Meggyőződése volt ugyanis, hogy a kelet-közép-európai folklórkincsben a különböző erdélyi román dialektusok mutatják a legarchaikusabb vonásokat, valamint az is, hogy a „nép”-ben nem léteznek nemzeti határvonalak. Ezért zeneszerzői szimbólumrendszerében a román folklór az „ősiség”, a természeti, civilizálatlan világ jelentését vette föl. A nemzeti jelleg eltörlésének végső fázisa volt, mikor a magyar vonatkozású Csodaszarvas szimbólumával bővítette az átstilizált szöveget, a „csak tiszta forrás”-ból ivó szarvas képével aktualizálta azt, illetve a „híd” jelképével emelte egyetemes és kozmikus magasságba.
A román kolinda, csakúgy mint a magyarországi regölés szokása, a karácsony környékén zajló téli keresztény ünnepekhez kapcsolódik. Formáját tekintve átmeneti műfaj: párbeszédes előadásmódja miatt a hívogatókkal rokon, néhány tematikai összefonódás pedig a balladával is összekapcsolja. Továbbá, mivel gyakran fantasztikus történetről szól, végkicsengése – a jókívánságok természetéből adódóan – mindig optimista, hősei pozitívak, így a mese műfajával is rokonítható; illetve a küzdelem, az átváltozás-motívum igen ősi hősének-maradványokat sejtet.
A kolindálás nagy zajjal járt: a csak férfiakból (eredetileg 15-24 éves legényemberekből) álló csoportot egy vagy több dob ritmikus hangja, furulya, esetleg duda kísérte. A csoport után gyerekek, asszonyok, öregek kiabáló sokasága vonult, s miután egy soron levő háznál megállapodtak és egyikük prózai bekéredzkedőt mondott, megkezdődött a kolindálás. Egy, két, legfeljebb négy kolinda után megtáncoltatták a nagylányokat, majd poharazgatás után átvették a házigazda ajándékait. A legáltalánosabb, hagyományos ajándék az erre a célra sütött nagy búzakalács volt, melyet formája, fonatai, alapanyaga (búza mint az élet szimbóluma), az ünnepség ideje és jellege miatt Nap-szimbólumnak tekinthetünk. Mindezeket az egyik kolindáló tréfás mondókával köszönte meg: a mondóka gyakran a kapott ajándék története volt a búza elvetésétől a megsütésig. Az erdélyi román kolindálásnak a látványos turkatánc a legismertebb (ám nem szükségszerű) kísérője. A szarvas állatnak(!) öltözött legénynek nem volt könnyű dolga. Igen vad táncról lévén szó kimerítő is volt, ám démonikus jellege, szerepe miatt még nehezebben akadt rá vállalkozó. A hiedelem szerint ugyanis a turkást hat hétig kerüli védangyala, és ha ez idő letelte előtt meghal, pogányként száll sírba. Helyenként egyenesen az ördöggel azonosították (ami az etnográfiai elemzés szerint azt bizonyítja, hogy a kereszténység előtti időkben a figura isteni szerepet játszott), és mivel „tisztátalan lélek van benne”, farsangig templomba sem mehetett. A kolinda ősi, kereszténység előtti gyökereit jelzi, hogy énekmódja az íratlan szabályoknak megfelelően – vad, harcias és éles hangú. „Ott, ahol hagyományos módon máig megőrződött a maximális hangerejű, antifonális éneklésmód, a kolinda egyike a leghatásosabb élményeknek; jelzésére az a szó, hogy fenséges, korántsem csak szónoki fogás. A dallamok szökellő és sebes ritmusa a két csoportot félelmetes versenyre tüzeli. Mintha szüntelenül kergetnék egymást: egyik belép a másik refrénjének vagy strófájának a végére, elragadva egy-két szótagot, hogy a kolindát indulatosan és teljes erővel tovább vigye. Az így keletkező hangorkán messzire hat és megdermeszti a hallgatókat. Az embernek az az érzése, hogy elszabadult egy bősz szellem, s az elemeket ostorozza, hogy új világot alkosson” – írja igen kifejezően Birlea4.
Tartalmilag jól elkülöníthető csoportot alkotnak a vallásos, a laikus és a profán „világi” kolindák. Köztük feltűnően gyakran találkozunk pogánykori szövegemlékekkel, mítoszok töredékeivel: a még soha le nem győzött csodaszarvasról szóló harcokkal, vadászó fiútestvérekkel, akik az erdőben bolyongva szarvasokká váltak, arról, hogyan vette nőül a Nap testvérét, a Holdat: csupa furcsa történettel, amelyeknek értelme az ősi szimbólumok erdejébe vezet. Bartók valamennyi kolinda közül a vadászkolindákat, azon belül is a szarvas- és oroszlántípust tartotta a legősibbnek. Erre a csoportra olyan műfaji-tartalmi karaktervonások jellemzőek, melyek a balladánál ősibb műfajszerűségre utalnak – elemeik inkább a mesékben köszönnek vissza, de nem túlzás akár hősének-töredékeket feltételezni bennük. Különösen fontos ez a tény, mert a kolindákat beavatási szertartások maradványaiként értelmezzük5. A kolindák vadászó hősének rokonát fedezhetjük fel a mesék „rengeteg havasaiban” nyílvesszővel – sokszor őzre, szarvasra – célzó mesehősökben, akik szimbolikus vadászatukkal a tudás fényének megszerzésére törekszenek.
Az állatokkal harcoló vadászkolindák egy változatában a vetélkedés a kertben pusztító szarvas és a kert gazdája, a Nap között lobban fel. A Nap megtámadása kapcsán a szarvas halál-jelképisége rajzolódik ki, és ez a szerep rímel Juhász Ferenc Szarvasfiújának anyjára támadó, kertjét-házát feldúló, „másként”, anyja világából kihullott „halottként” viselkedő alakjára. A kertet – a személyes, intim teret – feldúló szarvas költői képében határozottan felismerhetőek a beavatási szertartások, illetve átmeneti rítusok motívumai: a romboló szarvas, akinek a december végi Naphoz hasonlóan újjá kell születnie, egyszerre démonikus és isteni – emberfeletti, aki mentesül az emberi szabályok alól, akinek totem-ős képére változott alakjában az állati-isteni szent eksztázis pusztít és épít. Az állattá változott alak értékelésében mindig van egyfajta világképtörés: kiderül, hogy a felszín alatt más rejtőzik, az állatalak lehet állattá felszabadult és állattá átkozott, szent és bűnös, sőt e kettősségben ott rejlik az ember ellentmondó karaktere, amit Apollón és Dionüszosz egymást feltételező személyisége fejez ki legszebben.
A kolinda ihletője az a vágy, hogy az adott állapotnak vagy hivatásnak megfelelő életideál maradéktalanul megvalósuljon: teremtés. A fantasztikus, idők kezdetének idején játszódó történetek jelen időben előadott szertartásos regélése felidézi a civilizáció által nem érintett természeti népek beavatási hagyományait. A zajjal, zúgattyúkkal kísért vad önkívületben zajló férfivá vagy titkos társaság tagjává avatásokkal: a más, magasabb síkon történő újjászületéssel, mielőtt sokszor egy szörnyeteg eszi meg a beavatandót vagy bősz szellemek aprítják darabokra, és félelmet keltő maszkjuk vagy festett arcuk érzékelteti, hogy ők már „mások”, „halottak”, az állat-isten ős szelleme költözött beléjük. Közben a beavatás és minden újjáteremtés megszentelésére felhangzik a közösség teremtéstörténetének recitálása.
Nem kérdés, hogy hajdani beavatási és termékenységvarázslási szertartás él tovább a kolindákban és a regösénekekben, valamint ugyanezen legfontosabb és legősibb hagyomány jelenik meg a Cantata profanában és a Szarvas-énekben is.
Csodaszarvas
Kozmikus magasságokba tekintve a legjelentősebb átváltozás a Nap karácsony környéki újjászületése, mikor a legsötétebb napokon túllépve újra felfelé ível az éltető bolygó pályája. Ez minden beavatástörténet ihletője. Újjászületésének mintájára dramatikus szertartásaiban az ember is újjászületik. A kolinda szimbolikájában ott rezegnek a misztériumvallások motívumai; illetve a büntetés és megváltás – a passiószimbolika – elemei alapján egy homályos áldozatmítosz is megjelenik. És főszereplőként: síkokat átívelő szimbólumként a szarvas mint isteni küldött újjászületés-nap-világfa- és kozmosz-jelkép, akinek csillagképe a napforduló környékén ragyog fel az égen.
Nem véletlen, hogy Juhász Ferenc és Bartók Béla régi-új hitvallásuk alapjául népünk totem-ősét, az újjászülető Nap szimbólumát: a szarvast hívták új életre. A szarvas: minden. A magyar őshagyományban Csodaszarvasként hordozza a világegyetem értelemmel, érzéssel, élettel telítettségének csodálatos eszméjét, de Nap-szimbólumként világszerte a szellemi magasabbrendűséget, fénylő okosságot jelképezi. Agancsa elhullatásával majd újranövesztésével a ritmusos időt jelképezi. A sámánhitű népek hiedelemvilágában a szarvas, akárcsak a Nap, képes rá, hogy bejárja az emberen kívüli világokat. Ide tartozik a szarvas halál-jelkép oldala is, illetve őseink hite, mely szerint halottaink is szarvas alakban járnak, valamint a sámán is ezt a szimbólumot használja utazásainál. A megújuló Napot szimbolizáló szerep lehet többek közt az oka annak, hogy Krisztust Csodafiúszarvasnak nevezik a magyar legendáriumban, de a nagy pogány téli napforduló-ünnep és a keresztény karácsony egymásba fonódása is oka e szimbólumrendszer használatának.
A szarvas-szimbólum egymásba fonódó jelentéssíkjai kifejezik a gyógyulás-megváltás természetét: miszerint a valódi megtisztulás poklokra szállást feltételez, az emberi egész-ség csak a Világfa által is jelképezett emberi, ember feletti és emberi világ alatti sík megélésével lehetséges.
Juhász époszában is: a szarvas minden. A szarvassá változás ténye az emberi világhoz köti, a pusztító kísértet-szarvas – mely a beavatás varázsos-kísérteties erdejében lényegült át – az ember alatti, tudattalan világhoz, a világot magába fogadó, égbe nyúló Csodaszarvas pedig az emberi világon túli szinteket jelzi.
A Cantata Profana ihletése mellett a Csodaszarvas-mondák motívumai is megjelennek az époszban. Ezek lényeges szerephez jutnak, hiszen az ősi mítosz versbe szövése nemcsak a hagyományokhoz fordulást, a természetközeli lét vágyát fejezi ki, de örök érvényű mitikus idejével a költeményt is kiemeli az idő rabságából. Az útmutató szarvas-ős képe pedig egy új költői világ, módszer kifejezése is lehet: a kozmoszba nyúló szarvakban Juhász mindenséget megérteni vágyó költői látásmódját sejthetjük.
A Csodaszarvas, a fehér, fénylő testű isteni küldött a teljesség felé vezető új irányt mutatja, és ha a beavatás aktusát tekintjük: megvált a régitől, túlhaladottól, rossztól. Áldás: isteni útmutatás, tiszta lelkiismeretünk iránymutatója, a darabokra szakadt, pokolban fehérre izzott egykor démoni szarvas megváltott, megtisztult alakja. A Szarvas-ének purgatóriumának Szarvasfiúja a kábeltengerek mélységeinek szarvassá lényegült megváltója és egyben áldozata.
A szarvas egyetemes szimbóluma nemcsak a kolindák és beavatási szertartások formakincsében kap központi szerepet, hanem az eredeti rendeltetésük szerint szintén beavatási folyamatot elbeszélő ősi népmesékben is. Ezekben a szarvas-lét különböző síkjai a beavatási rítusok kimerítő és olykor ijesztő valóságától távolítva letisztultabban jelennek meg: a szarvasnyomból ivó gyermek szarvassá átkozása, aki előtt egyetlen útként csak a teljesség megéléséhez vezető sűrű erdő ösvénye kanyarog, mely az Égbe vezet. Ez a Világfa mindhárom síkját átélő-megmászó sámán feladata is, az Istentől küldött Csodaszarvassá válás: mindannyiunk végső célja. A másik formában megjelenő segítő szarvas az út végéről jött: aki elvezet az okosság forrásához, aki szarvával segíti fel a Naphoz az arra érdemes vándort.
Híd
Anya
Az édesanya alakja – csakúgy mint az apáé és a fiúé – is az univerzumba tágul. Teremtő hold-arcú ősanyaként jelenik meg, akinek lebontott kontya az éjszaka, ujjai csillagképek, éjjelt hozó hangjára csöndesül az élet, sikolya teremtő-spirál. A kezdet, az anyaméh, az ősi, egyértelmű, békés állapot, amelybe csupán a haldokló térhet vissza, mikor újra tehetetlen lesz a teste, mint az újszülötteké; és amit a halál után újra betemet a Föld méhe.
Ő hozza az éjjelt, s teremti fiát, a ragyogó csillag-szarvast.
Földanyaként oltalmat nyújt és parancsol a testéből teremtett s táplált élőlényeknek, a puszta senki földjén bolyongó szarvassá vált, tőle elidegenedett édesfia felett azonban már nincs hatalma, mivel ő az égre vágtatni vágyik, és látomásoktól égő, ragyogó teste felperzselné anya-földjét. Ősi női tudományához fordul: hálót sző, hogy megtalálja és magához vonja fiát, de a beavatott, a szarvassá változott fiú kibújik az élet-háló résein.
Az anya mégis hívja a fiát és elé tárja saját tehetetlen alakját, kérve segítségét, kimondatlanul is a gyermeki kötelességre utalva. Most a fiúnak kellene anyját ellátni, mint ahogyan őt gondozták gyermekként. Így lenne meg a körbefutó, kiegyenlített viszony.
Az anya mégis hívja a fiát, fia elé varázsolva gyermeki éveit. Megújulni kész földanyaként áll újból elé, teremtő anyaként képes a régi-új világot életre kelteni, teremtése ismétlésével kaput nyitni a gyermekkor felelőtlen, körbefutó, örök jelenébe.
Azonban a fiú kitört a körből és egy magasabb spirál-szintre lépett, új világot teremtett, ahonnan nincsen visszaút. És ezt éppen anyja hívó szavára ismerte fel: anyja csábító hívását gyermekkora számadásaként hallotta meg, régi világát újraszülni kívánó anyja emlékei megidézésével akaratlanul is a másik életre szülte őt.
Ha a Szarvasfiú hazatérne, lelkeket óvó, kiválasztottaknak járó isteni ereje-szarva ördögi, pusztító szarvvá változna. Szarvával, patájával tiporná anyja életet adó, tejjel tápláló szerveit, lángoló, óriási szellemlényként, démonként riasztaná meg, égetné el az őt már (még) nem értő, látására már (még) alkalmatlan édesanyját.
A Bartók által átdolgozott kolinda ellenséges szarvas-fiai is ezzel fenyegetik apjukat: „ízzé-porrá zúzódsz”, és így fejezik ki azt a szakrális igazságot, miszerint az „öreg bátyó”-nak már nincs keresnivalója a beavatás erdejében – már nincs joga szarvast üldözni vagy szarvassá válni. Ugyanígy, a Szarvas-énekben az anyját (és apját földi maradványaiban) fenyegető fiú a beteljesített anyai (szülői) gondoskodás folytathatatlanságát jelzi.
A városi rengetegbe és a művész-létbe beavatott Szarvasfiú visszatérte nagy veszedelmet jelentene anyja zárt, vidéki világa számára. A városi világhoz tartozó költő olyannyira más célú, nyelvű, gondolkodású, személyiségű, létformájú, anyja világába beilleszkedni képtelen művészember lett, hogy visszatérte véglegesen feldúlná kettejük viszonyát, emlékeit, anyja csendes, még az évszázados hagyományba simuló hétköznapi ritmusát, ha visszajönne, nem „megszelídítené”, hanem megvadítaná a kést.
„Az anyai világ profán világ volt – írja Eliade. – Az, ahová az avatandók most behatolnak, a szent világa. A kettő között törés, folytonossági hiány van. A profán világból a szent világába való átlépés ilyen vagy olyan formában magába foglalja a Halál élményét: az ember meghal az egyik létállapot számára, hogy a másikba kerüljön: (…) az ember a gyermekkor és a gyermeki, tehát profán lét felelőtlensége számára hal meg, hogy magasabb rendű léthez juthasson: ahhoz a léthez, amelyben a szent részesévé válhat.”6 A beavatás fontos mozzanata, hogy az avatandók előtt feltárt titkokról, szentségekről és az avatás fő részleteiről az anyák nem tudhatnak. Ők valóban hiszik, hogy gyermeküket szörny falta fel, és aki előttük áll, már egy újjászületett ember. Ráadásul sok esetben ez az új ember más, érthetetlen nyelven beszél (amit elvonulása alatt tanítottak meg neki), így a köztük lévő szakadék áthatolhatatlanná tágul.
Juhász Ferenc époszában az anya és a fiú nem értik egymást, pedig mindketten egy más minőségű szellemi síkra készülnek lépni és mindketten annak határmezsgyéjén tartózkodnak. Az anya az öregség másképp látó, révülő, számadást tartó élethelyzetéből készül átlépni a fizikai halál küszöbét, a fiú a mindenséget megragadni kívánó, másképp látó költészet síkjára tart. Az anya magába révül, saját mikrokozmoszából sejti a végtelenséget, a fiú a végtelent öleli magához sza(r)vaival. Közelebb állnak egymáshoz, mint gondolnák, egymás tükörképei ők: céljuk ugyanaz, de más létsíkon élnek és más nyelvet beszélnek. Mindketten magányosak koruk régi-új világában. Az anya a megváltozott vidék magányában próbál öregségére elboldogulni, a fiú az egyre átláthatatlanabbá váló értékrendszerben próbál eligazodni, igazat szólni, mégsem lehetnek együtt. Az anya már változásra képtelen új életre készülő fia ellentétjeként; ám múltba révülő és lassan múlttá váló alakja a vers legvégén mégis anyai szerepe újjászületését sejteti – mikor fia hull az öntudatlanság homályába.
Magányuk korunk hitevesztettségét, a hagyományaitól elfordult társadalom kapcsolattartási, kommunikációs nehézségeit vetíti kozmikus méretűre: Juhász versében a Föld többé nem ér az Égig, „füst-ködök”, „villany-hálózatok”, „vegyi-fények”, „vas-hidak”, „nyüzsgő nagy-városok” tolakodnak a horizontra.
Apa
A rítusait vesztett társadalomban a halál is félelmetessé, befogadhatatlanná, feldolgozhatatlanná válik. Az anya emlékidézése során egyszer tudja csak megtántorítani fiát – a szarvassá változott fiúnak egy elintézetlen dolga akad még régi világában: elengedni halott apját.
Sámánhitű őseink halottjaik temetésénél még valóban késsel vagdosták magukat – amire a vers lírai énje is vágyott apja halálánál. Ám a későbbi századok során is dramatikus szertartással búcsúztunk hozzátartozóinktól. A jajgatás, önvád, zokogás motívumain át valóban megélt és kiadott fájdalommal, ismerősök részvételével zajlottak az otthoni halottsiratások. Juhász Ferenc költeményének Szarvasfiúja igen hosszan és fájdalmasan emlékezik apja halálára és temetésére – szinte különálló betétként válik ki ez az önéletrajzi ihletettségű vallomás. Feltűnő a hasonlóság a fent említett siratószövegek egyes elemeivel: a jajongás, a halál és a temetés érzelmileg túlfűtött, szürreális, felkavaró képekben való elmesélése olyan hatást kelt, mintha a költő a leírt, nyilvánossá és maradandóvá tett szavakkal most siratná el igazán édesapját, és mintha ebben az álomhoz hasonló formában adná ki megnevezhetetlen félelmét, fájdalmát, értetlenségét. Az apa fizikai halottsága túlmutat az ember „kis halálán”, a világmindenség egyetemességébe illeszkedik, az égig nő, azt is megfertőzi. Fia szarvas-léte, mely a „kisember” relatív halála, a világmindenségből táplálkozik, azt próbálja megragadni, az égen vágtat, s így édesapja halál utáni útját folytatja. És talán apja halála, a „hullaszagú ég” avatta be őt is „halottá” – szarvassá, költővé.
Az apa halála megelőzte a fiú szarvassá válását, a fiú nagyságának pedig valamennyi szimbóluma utal az apa halálának, temetésének képeire. Az apa ezzel szinte a fiú kozmikus nagyságáért lerótt áldozatnak tűnik. Erről a motívumról, illetve az apa és fiú máslényegűségéről, halottságáról-azonosságáról, valamint a mitikus magasságba helyezett szereplőkről, a szerelmes szavú párbeszédről, az anya esdeklő hívásáról azok az ősi isteni kapcsolatok rémlenek föl, ahol az istennő párjának anyja és szerelme is egyben. Ezt az anya által idézett kötést, az apa keserű, beteljesítetlen sorsa folytatását utasítja el a fiú.
Krisztus és Mária
Bár a Csodaszarvas-szimbólumot mint a transzcendens törekvések, élmények kifejezőjét Juhász Ferenc is magáévá tette, mégsem fordult el a sokszor tépázott keresztény hittől – ellenkezőleg: képei intenzíven felidézik azt. Így az igaz értékét vesztett formának adott új életet, ami saját személyiségén átszűrve válik hite tanúvallomásává.
Több jelenet, motívum utal konkrétan vagy áttételesen a keresztény misztikára. Alapvetően maga a Csodaszarvas-szimbólum, sőt a szarvas-szimbólum is jelképezheti Krisztust, aki új szövetségre, új hitre vezeti az embereket, illetve feltámadásával és áldozatával az örök élet bizonyosságát hirdeti. Juhász (csoda)szarvasa hasonlóan gazdag értelmezési lehetőséggel rendelkezik. A versben megjelenő motívumok a keresztény legenda gyertyás-szarvú, isteni küldöttjét hangsúlyozzák, ám mindenekfelett az ősi hitet, mely szerint a „szarvas minden”, maga a Kozmosz, Világfa-agancsán lélek-fények ülnek, tüzes lehelete pedig a halált hozza.
Néhol egészen konkrét hasonlatban állnak egymás mellett a költött és a keresztény mitológiából vett motívumok: például az anya óvó szervei úgy melengették a lírai ént magzatként, mint kis Jézust az istállóbeli barmok. A húsvéti liturgia, a krisztusi szenvedéstörténet idéződik fel a vérré váló bor és az ecetté váló tej képzetének kapcsán, és a fényes-aranyos szarvú természetfeletti lényként megjelenő Fiú-szarvas, akinek szarvai hegyén gyertyák égnek aranycsipke-oltáron, egyértelmű utalás a Szent László legendájában leírt Ég küldötte, egyházalapító szarvasra.
Máshol csupán asszociációkat keltenek a költői képek. A Passió fájdalmas Szűzanyja áll előttünk, ám a krisztusi szenvedést kiállt Szarvasfiú már más szférákban szárnyal: a feladatát, kiválasztottságát elfogadó, Titkot meglátó beavatott százszor teljesebben születik újra, vérző sebeinek hege színarannyal borítja be testét, mert a szenvedések juttatták el a titkok kapujába, ahol megismerte magasztos, mindenséget befogadni vágyó célját.
Az utolsó jelenetben a halott fiát mosdató anya képe a halott Krisztust mosdató Máriát juttathatja eszünkbe. A titkok kapujában álló, elmondhatatlant látó, égig magasztosult és végleg elvesztett fiával szemben az ő fájdalma elmondhatatlan.
Krisztus próbatételeken, megkínzatáson át alászállt a poklokra, de Isten föltámasztotta a halálból. Az ember a „beavatott” Krisztus áldozata által ajándékként kapja a megújulást: „víztől és Lélektől”.7 Megjelenik a transzcendens mintához való hasonulás igénye is: a szentáldozás révén a keresztény hívő az Úr testéből és véréből részesül, újra és újra megerősítve így a beavatás szentségét. Az eucharisztia szentáldozata sejlik fel a Szarvasfiú testéből táplálkozó világ, a naponta számtalanszor megismételt beavatási folyamat költői képében:
„…száz sebem kiforr szín-arannyal,
naponta lerogyok, száz golyó szügyemben,
naponta felkelek százszor teljesebben,
naponta meghalok három-milliárdszor,
naponta születek három-milliárdszor…
…minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer,
heregolyóim a nap-hold, a tejút gerincvelőm,
az űr minden pontja testem egy része,
galaktika-fürtök agyam egy sejtése.”
Juhász Ferenc gondolatai a kozmoszba emelik az emberit, ott találják meg az emberi lét értelmét és katarzisát. Szarvas-éneke pedig a Csodaszarvas mitikus alakjához emelt Beavatás, annak minden küzdelmével, fájdalmával és magasztosságával. Ifjúvá válás, művésszé avatás, elszakadás az anyától és a kisvilágtól, egy kimutathatóan új, a későbbi életmű alapjait adó költői irányvonal meglelése: a kő-világba most született belső-kozmosz látomása.