NAPÚT 2008/6., 117–124. oldal
Tartalom
Győrffy Ákos
A völgy emlékei
Prágai Tamás
R. E. halálai
G. Komoróczy Emőke
Németh Péter Mikola
VisszaSejtesít című kötetéről
A szerző korábbi és újabb munkáiból, vizuális költeményeiből, performanszaiból összeállított válogatott kötete jelenkori „háborús” irodalmi életünkben szokatlan módon szintézist teremt a tradicionális és az experimentális költészet között. Mellőzve a kronológiai sorrendiséget, a költő tematikusan állítja össze ciklusait, méghozzá úgy, hogy abból egyfajta belső önportré bontakozzon ki (amit a kötet élére állított, Krisztus-fő asszociációkat keltő arcképe is sugall). A ciklusokat egymástól elválasztó – hártyapapírra nyomott – arcképein is át-áttűnik a töviskoronás fő, mint aki mindennapjaink valóságának kiszolgáltatva újra és újra elszenvedi a Kálvária gyötrelmeit. A költő hol „alanyi” szerepben lép fel, hol „médiumként” a transzcendens szférákból hoz „üzenetet”: hidat képez a földi/égi valóságszintek között. A könyv mint komplex mű-egész is kivételesnek mondható: a szövegek, fotók, installációk szervesen kiegészítik-áthatják egymást. A költemények korántsem szabályos ritmustervre épülnek; többségük szabad vers – mégis árad belőlük a poézis lenyűgöző varázslata. A kiegészítő fotógrafikákat készítő szerzőpáros: Csorba Simon László és Németh Zoltán Pál (a költő öccse) már-már társalkotóként működnek közre, annyira szuggesztíven és a szerzői elképzelésekhez illeszkedően készítik el művészi felvételeiket, hogy ezzel mintegy hozzájárulnak a művek mélyebb és hitelesebb értelmezéséhez.
Az avantgárd művész a XX. század kezdete óta voltaképpen kettős szerepkörben mozog: vagy a közösség „szószólója” („kiáltás” típusú avantgárd), vagy a „jelben létezés” áttételesebb pozíciójából nyilatkozik meg („jel” típusú avantgárd). Németh Péter Mikola némi iróniával túllépve eme kettősségen, egy harmadik lehetőség felé nyit: „megálmodnám / mindenki javára / a világot, ha engedné, úgy, / ahogy a Három Királyok látták, / midőn Jézust köszöntötték” (Passió).
A metafizikai értékvilágot kísérli meg közvetíteni avantgárd formanyelven: „Ma, a III. évezred előterében mindeneknek a virágvasárnap/ok/ reményével, a feketevasárnap/ok/ misztériumával s a fehérvasárnap/ok/ hitével, stációról stációra a Passiót járva kell visszatalálnia a realitások elíziumi mezején át a valóság EGY és oszthatatlan szívébe” (Szinopszis). Verbális és vizuális nyelve egyaránt szuggesztív, plasztikus; a tipográfiai lehetőségeket gazdagon és változatosan használja fel. Több irányból is „támadást” intéz köznapi énünk ellen, így szeretné visszavezetni, „visszasejtesíteni” a világot az „Ős-Egyhez”, a Kezdetek Kezdetéhez, a megtisztulást hozó aranykori teljességhez (ami – versei tanúsága szerint – csakis a Szeretet által lehetséges).
„Szeretni indultam, azóta úton vagyok” – indítja „elvált édes szüleinek” ajánlott XX. századi álommaradék című ciklusát az ugyanezen című költeménnyel (amit ugyanezzel a sorral zár). „Pecsétes verssel számon / Legendák nyomában járok / Hetedhét országon innen / távol / vágóhídjaink vérvörös zajától”. Mint pap az ostyát Úrfelmutatáskor, úgy kínálja ő is magasba emelt tenyerén a lelket tápláló „kenyeret”: „Pogány hitemből testálok rátok / fekete szárnyakon fehér gondolatot / szeretni indultam / azóta úton vagyok…”.
Az Apokalipszis zaklatott sorai, leleményes tipográfiai megoldásai (hol nagybetűk, hol kurzív, hol normál szedés, lépcsőzetes építkezés, amely az ikaroszi és daidaloszi felszárnyalás, a magasban röpülés, majd az aláhullás ívét rajzolja ki) érzékeltetik azt a lendületet, amellyel a metafizikai-égi magaslatok felé tör: „Kiszakadtam a ködből / a vonzáskörből / ki a térből / téridőből / el a földtől / távol / messze / ODA / ott, hol láthattam / TÉRNÉLKÜLI TESTEM – TEST-LELKEM /…/ Láttam képzetem világát / a képzelt valóságot /…/ TEST NÉLKÜLI LELKEM //…// Úgy hullott / omolt / az én TEST-LELKEM / TÉRNÉLKÜLI TESTEM / a FÖLDRE vissza, / mint GÖMBRŐL a KERESZT / robajjal rám”.
A téridő rácsait feszegető kísérletező kedvét jelzi a Poézis’ 74, valamint a Négysoros II. (fehér betűkkel fekete alapon – mint pozitív és negatív formák – négyzetrácsba zárva), illetve az Előjátékok (amelyben 2-3 szóból álló kurta sorokra hull szét a verstest, s szójátékszerűen feszül ki a szavak között a kereszt): „megfeszített karok ölelése” – „Te meg Ő – Temető”. A szimbolikus kereszt-alakzat mélyebb jelentésköre: a két egymáshoz tartozó lény az egymásrautaltság és a Szeretet keresztjére feszítve kapcsolódik össze. Ugyanezt az életérzést sugallja egy kettős változatú játékos vers: „Csók, / szív-szívébe lopott szavak. / Már akkor tudtam, amikor először megláttalak, / hogy általad fogom magamat agyonszeretni”; majd vice versa: „hogy általam fogod magadat agyonszeretni” (Szerelmes vers – Köpöczi Rózsának, feleségének ajánlva). Egy könnyed József Attila-parafrázis pedig a természetes, magától értetődő és felbonthatatlan összetartozásra utal: „Zuhog az eső, / Engem áztat – / Kedvesem, / ma / Te / vess / nekem / ágyat” (Engem, téged). Szeretteinek egy-egy verset ajánlva kapcsolja őket össze egymással s köti magához láthatatlan szálakkal (Találkozás – Köpöczi Rózsának; FOLYAMATábra – Balázs Kristóf fiacskámnak; „Minden Egész…” – Enikő húgomnak és Zoltán öcsémnek stb.). Szellemtársainak – „Mindazoknak, akik 1985. ápr. 16-án Vácott a Madách-kör Tiszatáj-estjén jelen voltak” (többek között Annus József, Baka István, Csoóri Sándor, Olasz Sándor, Rózsa Endre stb.) fájdalmas együttérzéssel „üzen”: „S e lassú körénk-feketedésben / csörömpölve hull alá / minden kimondott szó, / minden volt- és most-ige, /– ami nem történt meg; / ami mégis mindig megtörténik: / csönddé sarkítottan / a valóság történelmietlen.” (Új ballada).
Az INTERmezzo című vizuális kompozíció (1981–2008), amely a Syrius együttes 1971-es Az ördög álarcosbálja próbakoncertjének ihletésére készült, a hitfogyatkozás megdöbbentő rajza, Bari Károly, Döbrentei Kornél, Zalán Tibor vendégszövegeivel. Ezt a létállapotot a költő csakis az elidegenítés eszközeivel mutathatja be. A Homo ludens akarva-akaratlan az Isten nélküli világ vesztese: „Itt / ma már nincs hová visszakozz? / De még csak egy-Istenünk sincsen? / – Eljátszottuk titkon életruletten?”
A Főbe/n/járó üzenet című ciklus jóval ironikusabb. A Lautréamont Maldoror énekeire utaló, Tamkó Sirató Károly emlékére készült kegyetlen fekete humorú próza-szöveg (A hetedik nap vége) a Teremtés visszavonásának szörny-képét festi fel: az elfajzott, eredeti rendeltetésétől elrugaszkodott emberiség sorsa az elkerülhetetlen pusztulás („Borból lettél, borrá leszel”). Az apokaliptikus vízió véres képekkel idézi meg a végidőt: „És akkor bíborköd emelkedett a zöldek fölé. /…/ Mintha minden más lett volna, mint volt: a fák, a füvek, a virágok, a tavak, a folyók, a tenger; a Nap, a Hold és az összes bolygó, a bogarak, a halak, az állatok mind. Minden megváltozott. Megváltoztak az emberek is.” S a fényt emésztő sötétségben egy iszonyatos bűzös lény jelenik meg, „négykézlábra áll, hosszú, csapzott haja tapadósan a szemébe omlik”. A Teremtő maga sem ismeri fel benne „a hatodnapon önmaga képére és hasonlatosságára teremtett kozmikus lényt”. Ő lenne a Mindenség Ura? De aztán megszánja teremtményét: „Megadón bár, mégis határozott léptekkel indul el a földön fekvő felé, hogy felsegítse őt, s hogy egy korty innivalót kérjen tőle.” Mert Isten szánakozása és megbocsátása végtelen. Talán még a megromlott és dehumanizálódott emberi világnak is megkegyelmez, hiszen egykoron „megáldá a hetedik napot és megszentelé azt, mivelhogy azon a napon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala” – amint az a Teremtés Könyvében (2–3.) írva vagyon.
Németh Péter Mikola eleven és átjárható kapcsolatban van élet/halál dolgaival. Veronikonja (szürkés-fekete alapon elmosódó Krisztus-főre emlékeztető arcképe egy óriási terméskőbe ágyazva) mintha saját sírköve lenne. Az Úr imája 2000-ben a Miatyánk prozódiájára készült; apokrif imának mondható, de már annak a XIX–XX. századi szellemi tapasztalatnak a birtokában, hogy Isten magára hagyta a bűnös világot. Vagy inkább: a bűnös világ kivetette őt magából; a racionális gondolkodás megölte a hitet. A három mottó (Nietzsche-, Babits-, Pilinszky-idézet) Isten hiányára utal; a szerző viszont könyörög Istenhez, hogy fordítsa újra ránk tekintetét, ne „ellenünk”, hanem „velünk” legyen újra: „ne vezess minket a semmibe, / de szabadíts át a Mindenségbe, / mert te vagy az erős és igazságos, / aki most és mindörökké megteheted. Ámen.” Maga a Főbe/n/járó üzenet című kompozíció öt képén a corpus egy-egy részlete rajzolódik ki – a szavak lépcsőzetesen kerülnek egymás alá, mintha mindegyikük külön-külön nehéz súly terhe alatt roskadozna: az árulás (júdási) terhe alatt, amelyben többé-kevésbé mindannyian vétkesek vagyunk. Bár meggyaláztuk-összetörtük-szétdaraboltuk (ha nem is mi, személyesen, de maga az emberiség a történelme során), a meggyilkolt Krisztus mégis mindnyájunk bűnét elhordozta; belőle, az ő csendjéből élünk/táplálkozunk mindörökké. Teste az átváltozásban valóságosan „kenyerünkké” – lelki táplálékunkká – válik (Metamorfózis). A művész-sors is voltaképpen ilyen „átlényegülés”: „Csonkolt cédrusom! / Egyetlenem! Árvám! / Meglásd, erdő lesz belőled!” (Csontváry).
Megrendítő képversben állít emléket a költő tragikus XX. századi vereségeinknek: két fejfa – egymás tükörképei – mint egy kettévágott halálfő, amelyen csak az üreges óriás-szemek látszanak: a felső térfélen fehér betűkkel fekete mezőben az írás „voltodiglan / voltomiglan”; az alsó térfélen pedig feketével fehér mezőben: „csontodiglan – csontomiglan”. A fejfák boltívén: „virágvasárnap” – „feketevasárnap”; s római számmal: MCMLVI (1956), illetve MMVI (2006). Lesz-e vajon feltámadásunk a sötét évek után?
A Mysterium Carnale című ciklust Pilinszky emlékének ajánlja a költő (Hommage ŕ Pilinszky). Néhány versben – többnyire vizuálisan megformálva – síremléket állít szellemi elődeinek-rokonainak. A helyzetjelentés című szöveg a kereszt vízszintes és függőleges szárának metszéspontján Németh (László) és Pilinszky nevét kapcsolja egybe: a Farkasréti temetőben – „az útnak két oldalán” – „egymással szemben / egymásra szegzetten” immáron örökre együtt vannak.
Németh Péter Mikola mindennél fontosabbnak tartja Isten és ember kapcsolatának helyreállítását, hiszen akinek megromlott Teremtőjéhez való viszonya, az gyűlöli embertársait is. A „mindenki mindenki ellen” a teljes elmagányosodás, elárvulás forrása. Isten közvetítő szeretetére van szükségünk ahhoz, hogy kiléphessünk egyedülvalóságunkból. „Az Istennel folytatott dialógus az egyetlen reményteljes intim kapcsolat” – vallja; csak erről az alapról gyűrhető le az emberekhez (szülőhöz – gyermekhez – házastárshoz – felebaráthoz stb.) való viszonyunkban a drámai elkülönülésből adódó „elidegenedés”, sok-sok ellentmondás, konfliktus (Dialóg).
A Parancsolat című kompozíció is a Miatyánk egy sajátos variációja. „Legyen meg a Te akaratod / a kilakoltatott lélekben”, sőt „a fejekben” is, „hogy visszasejtesedjen, hogy visszasejtesíthesd mi benned mennyei”. De lehet-e a hús túlburjánzó uralmát visszaszorítani „égi énünk” javára? Maga a Mysterium Carnale című kompozíció azt sugallja: akár lehet, akár nem – kell. Ez az Élet törvénye. Az ideapplikált kottarészletek („alleluja, alleluja”) és vendégszövegek (Tűz Tamástól), Pilinszky-utalások sokszorosan felerősítik a metafizikai konnotációkat, amelyek arra utalnak: a harsogó élet, a virágba borult természet és a hús rövid életű diadala menthetetlenül a pusztulás csíráit hordják magukban. „Apokrif dallamokat visszhangzó testtemplomok, / CsontVárkoponyák, TüdőKatedrálisok /…/ Introitus a testmelegbe, / Glória a forró rostokon, / Könyörgés csillapodásért / Áldozat a jéghideg oltárokon //…// Alleluja, alleluja, / ez már a szemhéj nélküli hajnal / a horizonton / kibékíthetetlenül / a derengés.” Az érzékek (érzékiség) misztériumát a már ismert félkoponya-alakzat követi, „virágvasárnap – feketevasárnap – fehérvasárnap” sorrendben. Itt mintha személyesebb vonatkozása lenne az „üzenetnek”: a hústest elporladását feltámadás követi. Itt is kereszt alakban a felirat: „holtodiglan – holtomiglan”, „csontodiglan – csontomiglan”. Azaz: halálig. Értelmezhető talán így is: két ember széttéphetetlen kapcsolata, az ebből származó utódok – az „öröklét” záloga és a feltámadás kulcsa: a romló húson túlmutató ébredés. Maga az örökkévalóság. Kislányának, Zs.-nak keresztelőjére az Örökkévalóság titkát adja át „egy levlap-félén”: „Ez itt a végtelen. Látod? / Most már a tiéd. / Érted tartogattam. / Harmincnégy éve fájt / – Lloret de Mar – / Albatrosz szívemben az élet, / sebzett álmaimban a halál. / S a keresztségben / ezt ma / mind Neked adom: / – sós ízével a földnek – / a tenger könnycseppjeit / mindörökbe…” (aeternitas – 1986).
A Triptichon burjánzó-bozontos őssejt-alakzata voltaképpen a szakrális hármasságot képezi le: az angyali üdvözlet (az üdvözülés, üdvösség forrása) ebből az őssejt-formából hívja elő a Jövendőt. A Requiem aeternam pedig a keresztre feszítettséget mint örök érvényű emberi alaphelyzetet mutatja fel, amely elől senki nem térhet ki: „Pontról pont a pontban / tövisszúrás homlokodon titokban /…/ már a második szög a helyén / megfejelve ím a láb is / mint földi emlék / golyó képében / szívednek röpül egy madár is.” A „béke galambjai” felröppennek – a lélek tovaszáll…
A kereszt több versnek, képbokornak is alapmotívuma. Tamás, a kétkedő, azon gyötrődik: „Te / a kereszthez háttal simuló alak / az ötödik stigmát szíved alatt / hitetlenségemmel én ejtém?” (Tamás). Már tulajdonképpen a karácsonyfa is a keresztet előlegzi, amennyiben előreutal a húsvéti „kálváriára” – de a feltámadásra is! Csakhogy napjainkban ez is talmivá, hamissá silányult: „Karácsonyok fái” – hoznak-e majd tavaszt (feltámadást)? „Fantomsírok távolodóban / vagytok-e? /…/ A Földre föld került. / A kereszten plasztikrózsa. / Karambolaink napéjegyenlősége ez.” (Csend-élet).
A kötet egyik legmélyebb szövege A diófa hajlékában című verspróza (Zoltán Pálnak ajánlva). A lírai én mint csecsemőkori emléket őrzi szívében a diófát, amelynek néma beszédére „egész létezésével” figyelt, hiszen az „az élet gyönyörűségét” közvetítette számára. Később a fa szellemivé formálódott benne, s alak-sejtelme ma is ott lebeg alkotásaiban. „Ám a fák szavait idővel elfelejtjük. De nem egészen. A felnőttkor nyelve olykor el-elnémul bennünk, hogy – ha csak pillanatokra is – visszatérjünk az első és paradicsomi eszmélésünk némaságához”, hogy úgy láthassuk a világot, ahogy a Teremtő tenyerén fekszik. Ilyenkor szembesülünk önmagunk legbenső lényegével (a „Vagyok, aki vagyok” keresztjét hordozzuk mindannyian). A diófát később kivágták, a költő számára mégis az maradt a mérce: „legyen kihez méltón élnünk, szeretnünk, és meghalni is, azt hiszem”. A diófa keménysége, szilárdsága, terebélyessége biztonságot, védelmet nyújt az alatta üldögélőknek – „árnyékban hűsölni nagyon jó”. Így hát költőnk szemében a diófa a szellemi összetartozás, a spirituális harmónia, az otthonosság szimbóluma lett: „hajlékában” megbújva újraélhetjük a paradicsomi állapotot.
Németh Péter Mikola nem akar mást és többet, mint „fát ültetni az elmúlás ellen”, mert bízik abban, hogy a halál legyőzhető: „Vihar után megtért nyarak csöndje / – gyermekkori emlék – / a játszóterekké tipratott temetőkben.” Nyilván, ez már nem a mi nyarunk lesz – de nyomunkban új élet fakad: „Barátaim! / Ma itt a lesz is emlékké élesül? / Szavak pengéi vérzik fel nyelvem. / Ajkamon a múlhatatlanság mosolya tűr. / Eltűri hallgatástokat, a rákérdező csendet: / – Eső és földszag vigyáz”. A Természet túlél minden pusztítást és pusztulást… (Azon a nyári reggelen).
A VisszaSejtesít című ciklusban a költő arcképének több elrajzolt változatát is láthatjuk. A keret: a Krisztus-forma fő felhőhabokban, égitestek közelében, illetve urbánus közegben, kockakövek között. Egyik belső kép az Úrfelmutatás gesztusával alakított performansz (Önfelmutatás a címe); a másik egy hang- és képköltészeti adaptáció (Expanzió III.); a harmadik pedig a szeletekre vágott arcképrészletekből összeállított montázs a 70 éves Bujdosó Alpárt köszöntő expresszív szöveggel (Magánvaló). Utalásaiban ezekhez köthető fontos performansz a Pilinszky emlékére írt – az ő egyik legfontosabb versét idéző – Ravensbrücki passió, amely éles metafizikai érzékenységről tanúskodik: a végsőkig lemeztelenített ember kiszolgáltatottságát kapcsolja össze Patachich Iván filmzenéjének dramatikus felhasználásával az ember végtelen magányosságának (akár páros magányának) képi megjelenítésével.
Maga a VisszaSejtesít című monumentális vizuális kompozíció Papp Tibor 70. születésnapja alkalmából – Bohár András költő-filozófus váratlan halála után – 2006-ban készült, a „sose mégegyszer” gyászában; a Papp Tibor–Bujdosó Alpár–Ladik Katalin és Bohár András alkotásaiból átemelt vendégszövegek felhasználásával. „Bohárphil Plótinosz-álma” (utalás e című konkrét verskötetére) már visszatért az Ős-Egybe; ő maga „visszasejtesedett” az Örökkévalóságba – hangsúlyozza a túlélő jó barát. El- s megszakadt az a láncszem, amely a földi világhoz kapcsolta őt. „Álmot hámoz az emberiség” – „Csontjaink sziklái között az emlékezés szerpentinje kanyarog”. A tévúton járó, megbolydult, magasabb értékeit vesztett költészetellenes világban (ahol „a halál morzsái mint hamu a havon” – „arcomba vág a köd és minden ököl”) még mindig Kassák (lehetne) az alkotói mérce és iránytű, az ő egyenes úton járó hajlíthatatlan konoksága; de sajnos, ő már nincs jelen a szélesebb köztudatban. Így hát az avantgárdhoz vonzódók szemében mára Papp Tibor lett a legfontosabb orientáló személyiség. „Sántavasárnap generálta litániák Disztichon Alfában” (utalás Papp Tibor munkáira): a költészet megújításának egyik lehetséges útja-módja. „Az újszülött INTERtextus / a hangosbemondóból / lassítva befut a peron elé / Betlehemi vasutasok állják körül / a személyvonatot – izzadtan tolató jajok! /…/ A költészet malmai hihetetlen sokat darálnak-zabálnak”; eltűnt az ihlet, „ágyszagú a poézis” – „ó, uram-isten! Hol van?” Fájdalmainkat „parázna söprűvel” terelgetjük a szemétbe; „angyal-ruhában hálóz be a szomorúság”; „öncenzorok és rendőrkordonok – kibelezett költemény-halak”. Ez hát a valóság! S mi a költészet? „puha tűz / puha láng / csupa vér / a parázs / szólnak a nyírhegedűk…” A zárókép Papp Tibor Pogány ritmusok című opusára épül, amelyben Weöres-sorok „vendégszövegeskednek”: „Tiszta az ünnepi tisztás // tűzből futnak az árnyak / tűz közepéből a füst //…// dob zene zene dob / dob duda dob / dob dob duda duda – üsd”. E zenei fogantatású költészet talán fel tudja mutatni a művészettől elidegenedett közönségnek, melyik út vezet vissza az Ős-Egybe – vélekedik Németh Péter Mikola. S aki rátalál erre az útra – az „üdvözül”. A költészet által talán még lesz/lehet esélye az ember/iség/nek az újjászületésre.
A 70 éves Nagy Pálnak ajánlott vers megrendítő sorai örök-vérző történelmünkre /is/ utalnak: „Itt, e hazányi szobában, / ahogy megérkezel, / a virágminták vérezni kezdenek; / árnyékod oldalazva szétfolyik a falon, / a pórusok, a belövések helyét elönti a fény. / De a szemközti mészárszék ajtaja még zárva. / Pedig szellőztetni lenne most ildomos” (Nyílt színen). A tragikum és az irónia határmezsgyéjén egyensúlyozó költemény a cikluszáró Sör-szonettel együtt (amely Gerhard Rühm-Parafrázis Slavko Matkovič szerb grafikus és akcióművész emlékére készült) egy emberi figura különböző pozitúrákban megjelenő fényképsorozata, amint a közép-európaiak fraternalizáló italával, a sörrel áldoz a baráti kapcsolatok oltárán. A szöveg az „első-második-harmadik-negyedik sör” variálására épül a szonettforma keretében; voltaképpen csak az akciósorozattal együtt nézve nyeri el értelmét.
Az Expediál(t) Európa című záróciklusba került költemények az egységes, interaktívan együttműködő Európa vágyképét festik fel.
A Mystrium Carnale kiállítás-performansz képsora egy éteri-égi varázsgömbben a Szent Szellemmel töltekezés és átlényegülés misztériumát örökíti meg némi iróniával, hiszen a valóságból éppen az átlényegülés magasztossága hiányzik (Pünkösd). A Mikola Remete többvariációs képsora Mózes alakját idézi; másutt – fején töviskoronával – ugyancsak Mikola képét látjuk; majd sírdomb halotti gyertyákkal övezve, aztán a Kálvária képei (amint Mikola – papi köntösben – járja a maga útját). A két mágus című figurális képköltemény Simon mágusnak Mycolával (azaz a szerzővel) való ihletett találkozását mutatja be 1994 nyarán az Örök Városban, a Római Magyar Akadémián. Kettejük holtteste egymással párhuzamosan, egymás fölötti két sávban kiterítve – mintha a „post mortem”-szituációban valamelyik hajléktalan feküdne a Keleti pályaudvar egy zugában; a részvét és együttérzés szimbólumaként (Expanzió-sorozat). Ugyancsak Mikolának szól a Kurttycz-kígyó (érsekújvári ajándék, 1992), s az apokrif dallamokat felszabadító test-templom is. Az Analógiák I–III. képei pedig mintha egy lélekvándorlás stációit jelölnék: a Eduard Monet, Rippl-Rónai képeiről ránk tekintő arcok – Mikola portréjával kiegészítve – kísérteties hasonlóságról árulkodnak.
Maga a kötetzáró szöveg (Expediál/t/ Európa) – „örökmozgó textus”, ahogy szerzője nevezi; konkrét, repetitív költemény. A költő minden európai országot felsorol, versformába szedve – melyik melyikkel határos, mely államok közé van beágyazódva, hol, milyen ponton érintkezik a többiekkel stb. Így azt sugallja: Európát nem lehet széttagolni, hiszen erős kötelékű szellemi/történelmi egységre épül, amelynek Közép-, sőt Kelet-Közép-Európa is szerves része: „magyarország határos szlovéniával, horvátországgal, szerbiával, ausztriával, szlovákiával, ukrajnával és romániával”, s ezek mind számos más országgal, egészen a legnyugatibb államokig – a láncolat megszakíthatatlan. A történelem nagy ünnepe lesz, ha a határok végre eliminálódnak az újraegységesülő Európában. A szöveg 1993-ban keletkezett, a szerző a keszthelyi Magyar Műhely-találkozón mutatta be; de aztán tovább írta Koszovó függetlenségének kikiáltása napján – 2007. febr. 17-én. Így ajánlja munkáját költő társainak, mondandóját tovább gondoló olvasóinak: „Ebben az esetben olyan konkrét lírai művel van dolgunk, amely az újraegyesülő Európában, a határok változásával, illetve megszűnésével természeténél fogva, írójától függetlenül is folyamatosan mobilizálja, tovább írja magát a történelemben, avagy a történelmietlen valóságban.” Így hát kéri mindazokat, akik szeretnének alkotó módon közreműködni a mű további alakításában, fordítsák le azt apa- s anyanyelvükre, s továbbítsák észrevételeiket e-mailen Mycolának. Így a kompozíció – véli – nagyszabású gesztus-költeménnyé bővülve, esetleg szemléletformáló hatású lehet, s hozzájárulhat az „egységes európai álom” megvalósulásához a harmadik évezredben.
Mint látjuk tehát, az avantgárd költő ma sem mond le arról, hogy alakítóan nyúljon hozzá a valósághoz – s bármennyire is otthonosan mozog a metafizikai szférákban, azért a konkrét – bár áttételes – cselekvést is fontosnak tartja. Németh Péter Mikola az avantgárd szinte minden ismertebb műfajában kipróbálta alkotói erejét, anélkül hogy a hagyományos költészet alapjaival szakított volna. A „közlés” funkcióját éppoly fontosnak tartja, mint a „kifejezését”, s vizuális szuggesztivitása révén még intenzívebbé teszi mondandóját. Bár világértelmezésében a transzcendenciának kitüntetett szerepe van, arra törekszik, hogy akció- és konkrét költészetével a valóság-problémákra is felhívja olvasói/nézői figyelmét, a költészetet (újra) az élethez közelítse. Kötete így egyszerre hat ránk érzéki és spirituális síkon; sajátosan egyedi-egyéni színfoltot képviselve jelenkori irodalmi életünk bőséges színpalettáján. A kötetet a Napkút és a Magyar Műhely Kiadó a Cédrus Művészeti Alapítvánnyal közösen adta ki irigylésre méltóan szép kiállításban a 2008-as Ünnepi Könyvhét alkalmából, olyan értékes és szépen kidolgozott képanyaggal, amely egy képzőművészeti albumnak is díszére válna. E könyvészeti remekmű azt bizonyítja, hogy az avantgárd újabb műfajai (akció- és konkrét költészet, performansz, vizuális és akusztikus szuggesztiók stb.) is „beilleszthetők” a hagyományos könyv-keretbe; így hát semmi okuk nincs a konzervatív ízlés híveinek arra, hogy kirekesszék őket a Gutenberg-galaxisból. Talán itt lenne az ideje, hogy az avantgárdot – mint a XX. századon végigvonuló egyik legvirulensebb irányzatot – kodifikáljuk és beiktassuk művészeti összképünkbe – a posztmodern múló divatját (is) túlélő valóságszemléletével egyetemben.