NAPÚT 2008/6., 87–88. oldal
Tartalom
Répa Ádám
Álmok – pavilon #1 • A távolban – fókuszpont #1
Ekszpanzió
Tárlat
Papp Tibor
kék rugó
EKSZPANZIÓ XX. EX
Ez a kiállítás tulajdonképpen nem nyitható meg.
Azon túlmenően, hogy a mondatban szereplő tulajdonképpen szó magyarázatának elkerülhetetlenségével is szembe kell néznünk – a megfejtési kísérlet: feltehetően bizonyára, végső soron magától értetődőn, talán a lényeget tekintve –, nos, ezen szükségszerű kitérő után feltehetően bizonyára kijelenthetjük: az aktus maga a maga tárgyának eleven szellemiségével ütközik, a keret a kereteltnek mond ellent, az idézés és a megidézett kibékíthetetlen ellentmondásokat szít. Ugyanis valami megszokott, úgymond hivatalos keretbe foglaltságról lenne szó, valami szörnyű, konvencionális szituáció teremtődne, ha itt most egy független, szabad és progresszív, hosszan tovább élő művészeti jelenségre emlékeznénk és emlékeztetnénk.
És mindezek mellett próbálkozásunk eredendően hiábavaló lenne: az idő és a tér visszamenőleges rekonstrukciójára, megragadási kísérletére ragadtatnánk magunkat, amikor jól tudjuk, hogy az idő, a múló, a múlt idő megfoghatatlan és visszahozhatatlan, de a konkrét tér és szellem, a helyspecifikus szellemiség, a kiirthatatlan genius loci és a mű megbonthatatlan összefüggésétől, egységétől sem tekinthetünk el. Vác, Zebegény, Márianosztra, Ipolydamásd, Helemba/Chl’aba, Ipolytölgyes, Nagybörzsöny; Terény, Magyarnándor, Szanda, Cserhátszentiván, Szécsény és Kékkő/Modry’ Kamen’ – és E(x)kszpanzió átitatta jelensége és szelleme – nem importálható, nem költöztethető a pesti Akácfa utcába. Tudjuk, hogy a mű időben létező, de az időben csupán egyszer létezett mű esélye meglehetősen csekély a túlélésre.
Más okok mellett, talán a lényeget tekintve ezért sem nyitható meg ez a kiállítás, amely eredeti műalkotásokkal és képi és szöveges dokumentumokkal próbálja megidézni, villantja fel húsz év Duna menti tájba ágyazódó művészeti progresszióját: egyedi műveket, művészeti programokat, művészeti folyamatokat, a szó jó és úgymond rossz értelmében vett produkciókat, amelyekben kavalkádszerűen és váratlanul tünedezik fel, tűzijátékszerűen lobban és robban fel, hatja át egymást a képzőművészet, a festészet, a grafika és a szobrászat, az akció, a performansz, benne és hozzá kapcsolódva a film, a videó és a színház, a zene és az irodalom, a költészet, megteremtve vagy megteremteni igyekezvén a mű új és különös formáját, egyedi szellemvilágát. A fogalmiság, a vizualitás és az élményszerűség, a térhez és időhöz kötött történés vagy történés nélküliség ölt e munkákban egyesítetten, hiányokat teremtőn, időlegesen, elenyészőn vagy állandóságra törve testet.
Természetesen – itt persze egy újabb szómagyarázatra lenne szükség – vannak alapítók, központi, vezérlő személyiségek, aktívak és visszavonulók, állandóan jelen lévők, visszatérők és mintegy véletlenszerűen megjelenők, elhivatottak, sodródók és professzionálisak: a programadók sorában Németh Péter Mikolával és Bárdosi Józseffel, a váratlanul és önhibáján kívül idollá vált Bohár Andrással, és Szombathy Bálinttal, Ladik Katalinnal, Lois Viktorral és fe Lugossy Lászlóval, Csorba Simonnal és Kovács Istvánnal, a már égi szférákban performáló Gubis Mihállyal és Kiss Sándorral, társaikkal. A csoportokkal, a teamekkel, az alkalmi társulatokkal. Az Expanzió húszéves története immár különös és rejtett magyar művészettörténet, amelynek művei és rekvizitumai összegyűjtésre, rekonstrukcióra, feldolgozásra, dokumentálásra várnak: vannak papírok, szövegek, könyvek, fotók, vannak filmek és videók, és vannak emlékek, és talán megnyílik a III/III-as irattár művészeti szekciója is. Talán, és biztos, hogy nem ezzel összefüggésben, de hangsúlyosan szót kellene ejtenünk a szakralitásról, meg a határozott és tétova, a félbemaradt mozdulatokról is.
És akkor, hogy érzékeltessük, hogy végső soron magától értetődőn miről is van szó, a múlt hullámaiból halásszunk ki egy Németh Péter Mikola-tételt: „Minden rituális teremtő akaratnak, performansznak, happeningnek, akciónak in illo tempore kell megtörténnie ahhoz, hogy hiteles legyen. Vagyis úgy kell megvalósulnia, ’mintha’ a Mű-teremtés, az alkotás aktusa a világ kezdete idején történne, illetve úgy történnének meg azok a művészi játékok, cselekedetek, gesztusok, megnyilvánulások, amelyek a ’világ teremtése Siontól kezdődött’ keresztény és a ’Kába, a világ legmagasabb pontja’ iszlám hagyományainak gondolatkörét együttesen tematizálják.”
Hát – bár jól tudjuk, hogy háttal nem kezdünk mondatot, de ez egy zárómondat – ennek a halovány visszfénye van itt jelen.
A kiállítást nem nyitom meg.
Wehner Tibor
(Elhangzott a Magyar Műhely Galéria
EKSZPANZIÓ XX. >< „VISSZASEJTESÍT” című kiállítás-performanszán 2008. június 18-án)