NAPÚT 2008/6., 8–10. oldal
Tartalom
Kemenczky Judit
Örökkévalóság
Pécsi Sándor
A kis harangozó
Barsi Balázs
A templom
„Mily kedvesek a te hajlékaid, seregeknek Ura! Kívánkozik és sóvárog az én lelkem az Úr csarnokai után. Az én testem és lelkem ujjong az élő Istenhez.”
(Zsolt 83,1)
Elementáris sóvárgásról van szó, amely az egész embert magával ragadja: éspedig nem valami, hanem valaki után. Ez a valaki az élő Isten.
A templom igazságát, valóságát a maga teljességében csak az érzékelheti, akit legalább egyszer az életében elfogott ez a sóvárgás.
Jó ez a magyar „sóvárgás” szó, mert nem egyszerűen szépen fésült, jól rendezett vágyakról van itt szó, hanem valami vad, ha tetszik, állatokra jellemző, őket öntudatlanul is meghatározó ösztönről:
„amint a szarvas a forrás vizére… úgy az én lelkem tehozzád, Istenem”
(Zsolt 41,1)
A „lélek” itt is az egész embert jelenti: pontosan a testet is: „az én testem és lelkem ujjong az élő Istenhez” (l. Zsolt 83,1)
„Miként a veréb házat talál magának s a gerlice is fészket, hová fiait helyezze: Én a te oltáraidnál seregek Ura, én királyom, és én Istenem”
(Zsolt 83,3–4)
A veréb valóban otthont talál magának a földön; a gerlice és a galamb pedig úgy rak fészket a templom tornyában, hogy az neki „örök” lakóhelye: számára csak a földi lét van.
Befészkelheti magát, úgy lehet itthon a földön, ahogyan az ember soha. Talán egy pillanatra meg is irigyelhetjük, mert „nincs nekünk itt maradandó városunk, hanem a jövendő hazánkat keressük”
(Zsid 13,14).
Az ember végleges otthona az élő Isten, mert az ember személy és a személy csak egy másik személyben találja meg örök nyugovását. S ki az a személy, aki örökkévaló, ha nem az Isten? Egyedül a Szentháromságnak van örök otthona; mert a három személy tökéletesen öröktől fogva mindörökké egymásban van.
Ezt az örök hajlékot, otthont ígéri Jézus, a megtestesült Fiúisten a benne hívőknek: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek. Atyám házában sok lakóhely van, ha nem így volna, megmondtam volna, hiszen azért megyek, hogy helyet készítsek nektek” (Jn. 14,1).
A nyugtalan emberi szív ettől a vad sóvárgástól nyugtalan s csak Istenben nyugodhat meg, és Isten Fiában, Jézusban a Szentlélek által, mert csak ott van végső, maradandó otthonunk.
Tehát Jézus maga az emberiség igazi temploma: vagyis az Istennel való találkozás és egyesülés egyetlen lehetséges „helye”. „Bontsátok le ezt a templomot – mondja ellenségeinek, akik életére törnek –, és én harmadnapra fölépítem azt… Amikor föltámadt a halálból, tanítványi visszaemlékeztek ezekre a szavakra és hittek az Írásnak és Jézus szavainak” (Jn 2,19.22).
A keresztény templom nemcsak „templum”, vagyis nem csupán a bűnbe esett emberiség sóvárgása Isten után, és nemcsak az Ószövetség ígérete, hanem egy megvalósult Istentől Jézus Krisztusban létesített Isten-ember életközösség (új és örök szövetség) szimbóluma és titokzatos tere. A keresztény templom maga Krisztus, illetve az ő Teste, az Egyház (l. 1 Kor 12,27). Ezért helyesebb a régi magyar szóval a Krisztus-hívők templomát szentegyháznak nevezni, mert az Egyház létbeli közösség az Atyával és az ő szent Fia Jézus Krisztus által a Szentlélekben (l. 1 Jn 1,3). És ezen Isten-közösségben egy új és soha nem sejtett mélységes kapcsolat egymással. Nem a templom falai a szentek. Azok csak miattunk szentek, mert mi tartozunk létünk mélyén (keresztségünk óta) a Szenthez, a Háromszor Szent Istenhez.
Az Egyház a vasárnapi gyülekezetben látható, amikor a kőből épült szentegyházban összejön, hogy megünnepelje Jézus Krisztus teste templomának értünk való lerombolását (kereszthalál) és fölépítését (föltámadás), és magához vegye a föltámadt Krisztus testét és vérét, így tudatosítsa, átélje, hogy hite, reménye és szeretete által szíve mélyén már az örök hajlékba – az atyai házba – érkezett.
Ám mindezt még fenyegeti a kísértés, mely abban áll, hogy el akar bennünket szakítani Istentől. Ez a legnagyobb fenyegetettség… Pontosan azért sietünk a Szentegyházba (a templomba), hogy újra és újra megtapasztaljuk, hogy aki Jézushoz járul, azt ő nem dobja ki (l. Jn 6,37), mert a szövetség, amelyet vérében kötött meg Atyja és közöttünk, örökkévaló: „Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, mely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban van” (Róm 8, 38–39).
Ez a megalapozott bizalom emeli Krisztus híveinek templomait az örök otthon erőterébe.
Mert valamikor templom volt az egész föld, míg Ádám nem vétkezett. Isten szeretete egyértelműen ragyogott feléje a mindenségből. Bűne, Istennel való szakítása profanizálta a világot, s lett ő maga bujdosóvá és Isten elől bujkálóvá, mégis Istenre sóvárgóvá.
Tehát kezdetben nem a templom (az Isten-ember kapcsolat „helye”) volt a városban és a világban, hanem a város és a világ volt a templomban (az Isten és ember közötti kapcsolatban). A bűnnel nem az anyagi világ lett profán, hanem a bűnbe esett ember vele való kapcsolata.
De amikor eljött az idők teljessége és Isten emberré lett, akkor megkezdődött a világ új és soha nem sejtett fölszentelése: beleemelése Isten dicsőségébe, mégpedig egészen új módon, mint Isten Fiának teste. Hívei gyülekezete az ő titokzatos teste.
Ezért templomszenteléskor új világépítés történik. Az igazié! Tehát nem mellékes és lényegtelen esemény, hogy a templomépítés alkalmából az Egyház megszenteli az első követ, a cementet, a maltert, a meszet, a fát… és ezt folytatja szent szertartásaiban, amikor megáldja a tüzet, a vizet, a tömjént, az új termést, a virágokat és lombos ágakat, a viaszt és mindent (benedictio ad omnia), s végül Krisztus kifejezett rendelésére konszekrálja, átváltoztatja a kenyeret és a bort az ő testévé és vérévé.
Az Oltáriszentségben a végső dicsőség van elővételezve – ami a kozmoszban a holtak világvégi föltámadásakor valósul meg, amikor majd Isten lesz minden a mindenben (l. Kol 3,11), amikor újra csak nem lesz templom, mert az Isten dicsőségébe emelt mindenség lesz örök otthonunk: „Láttam Istentől alászállani a szent várost, Jeruzsálemet, mely Isten dicsőségben ragyogott… Templomot nem láttam benne. Az Úr, a mindenható és a Bárány temploma. A városnak nincs szüksége sem napvilágra, sem holdsugárra: Isten dicsősége világítja meg, fénye pedig a Bárány. Világosságában járnak a nemzetek, és a föld királyai hódolnak neki. Kapuit nem zárják be soha, hiszen nincs is ott éjszaka. Kincseikkel és értékeikkel neki adóznak a nemzetek. De nem léphet be oda tisztátalan, szentségtörő és hazug, csak az, aki föl van jegyezve a Bárány életkönyvébe” (Jel 21,22–27).
(Részlet A templom misztériuma című kéziratból)