NAPÚT 2008/4., 78–79. oldal
Tartalom
Dede Balázs
Tovább éltethető értékeink
Lelkes Mária
Hippográfia
A ló mint kultúrtényező
Azt, hogy mit adhat a ló az embernek, az tudja igazán megérteni, akiben van egy kevés „művész” – olvastam valamikor egy lovas kalendáriumban. Vitathatatlanul egyetértettem az íróval. Ahogyan ahhoz sem fér kétség: a ló már önmagában véve is kultúrtényező, inspirálója a művészeteknek, többek között az irodalomnak.
A ló adta például a lovagot, évszázadok férfi eszményképét, a lovag pedig a lovagkort, történelmünknek egy ragyogó korszakát – lovagregények ezreinek táptalaját. Jonathan Swift Gulliver utazásai című művében az ideális társadalmat egyenesen a lótársadalomban mutatja be nekünk, s a „természet tökélyének” nevezett lóban személyesíti meg a felsőbbrendű lényt. Madách Imre halhatatlan remekművében, Az ember tragédiájában előrevetített jövőkép pedig azt érzékelteti, hogy a ló elvesztésével az ember mennyivel szegényebbé válhat: a falanszterben Ádám, a mű főhőse már csak az őslénytani múzeumban látja kitömött példányban az elkorcsosult lovat, amelyről a tudós elmagyarázza: „Ezrenként lakoztak / Apáink közt, míg barbárok valának, / Megosztva vélök a világ uralmát. / Maradt felőlök sok csudás mese, (…)”. Érdemes felkutatni, meglelni, újra meg újra átélni, majd megőrizni, áthagyományozni ezeket a „meséket”!
Lovas nemzet mivoltunknál fogva talán nem haszontalan a kulturális, művészi, irodalmi vonatkozások feltárását nyelvi alapokon kezdeni.
Minden ország, minden nép, minden ember „nyelvében él”. A világszerte ősidők óta lovas nemzetnek tartott magyar nemzet kiváltképp, hiszen a kezdetben lóháton harcoló nomád népet a történelem lassanként megtanította arra, hogy minden fegyvernél erősebb a magyar ajkakon élő magyar szó. A fegyverek zaja tehát a távolba tűnt, a lódobogás azonban itt ragadt a múltból, magunkkal hoztuk ősi világunknak ezt a kis darabkáját, hiszen – ahogy a legöregebb lovasemberek tartják – a ló épp annyira hozzátartozik a magyar néphez, mint kápolnához a kereszt. Ahogyan anyanyelvünk is, mely nemzeti kultúránk hordozója. Lovas kultúránk ily módon szervesen beleivódott nyelvünkbe, nyelvhasználatunkba.
Ha fellapozzuk O. Nagy Gábor szólás- és közmondásgyűjteményét, talán magunk is meglepődünk azon, milyen sok állandó vagy állandósult szókapcsolatunk, frazémánk őrzi a „lovat”. De vajon értjük is, hogy milyen például közös lovunk „túros” háta? A gyakori (helytelen) „túrós” kiejtéssel ellentétben: kisebesedett, feltört.
Ha valaki átesik a ló túlsó oldalára, az az ellenkező végletbe esik.
Amikor kilóg a lóláb, megmutatkozik valakinek az igazi, de titkolt és sokszor nem becsületes szándéka.
Ha lovat adunk valaki alá, felbátorítjuk őt; de ha felültetnek, lóvá tesznek bennünket, akkor rossz lóra tettünk a bizalmunkkal, mert becsaptak minket. Bár: a lónak is négy lába van, mégis megbotlik – azaz: senki sem tévedhetetlen!
Általában azt a lovat ütik, amelyik a legjobban húz (attól kívánnak több munkát, aki egyébként is jól dolgozik), néha meg: ha nincs ló, jó a szamár is (jobb híján megelégszünk azzal, ami éppen van).
Összesen 194 ilyen regisztrált szólásunk és közmondásunk akad. Ezek után nem lehet véletlen, hogy a ló-motívum számos magyar író, költő munkásságának egyik jelentős szimbóluma – érdemes őket górcső alá vennünk!
Gerliczkiné Schéder Veronika