NAPÚT 2008/2., 95–101. oldal
Tartalom
Pető Judit
Groteszk játék
Cseh Károly
Visszatér a fiú • Tavaszáldozat • Emléknap • Tiszai pályaudvar, augusztusi éjjel
A kötet, amelyből ízelítőt közlünk, a Napkút Kiadó könyvfesztiváli újdonsága, valójában munkanapló, hazánk 60 kiemelkedő munkásságú, közismert hírességének – művészének, tudósának, sportolójának – alakja villan fel benne. A szerző külön-külön, szokatlan körülmények között, háromdimenziós fotózáson találkozott velük. A könyv története szerint a hírességeket Molnár Miklós tv-operatőr fotózza, Miticzky Márta sminkmester szépíti, Hegedős Piroska stylist pedig a látvány kialakítója, és egyben krónikása, illusztrátora.
Hegedős Piroska
Hírességek „meztelenül”
Kertész Imre író, műfordító
2002. november eleje
A médiában meghallottuk az örömhírt: Kertész Imre Nobel-díjat kap. Miki izgatottan mondja:
– Kertésznek természetesen benne kell lennie a fotóalbumban, ő rendkívüli ember!
Miki felkutatta Kertész berlini címét, mert ő ott él és csak ritkán látogat Budapestre. Kertésznek megfogalmazott egy levelet, hogy miért és miben szeretné megjelentetni, egyáltalán mi is ez a térben érzékelhető fotóalbum. Elrohant állandó számítógépes segítőjéhez, Évához (Zubihoz), aki a kusza sorokból rendezett komputeres levelet varázsolt. Persze Miki mellékelte hozzá életrajzát is, hogy Kertésznek teljes képe legyen a tervről.
Amíg vártuk, lestük a postást, hogy mikor hoz választ, addig elolvastuk Sorstalanság című könyvét. Sokáig semmi hírt nem kaptunk Kertésztől, mikor egyszer a magyar tévében felbukkant Kertész Imre. Itt járt Budapesten. Elkéstünk, már nem találtuk meg, csak a berlini telefonszámát sikerült megszerezni. Rögtön felhívtam Kertész berlini irodáját, ahol egy kedves német nővel beszéltem. A hölgy kérte, küldjünk faxot is, zanzásítva, hogy miről van szó, mert ez könnyebben eljut az íróhoz. A fax elment, de Miki annyira izgatott volt, hogy elfelejtette kézzel aláírni. Na, megint egy újabb fax, most már aláírva. Már egy csomó iromány ott volt Berlinben, és semmi válasz. Kis idő múlva Kertész ismét feltűnt a Magyar Televízióban. Egy kicsit pipások lettünk, hogy figyelembe sem veszi kérésünket: igen vagy nem?… Persze önző módon csak magunkra gondoltunk.
Közben Miki folyamatosan dolgozott a könyvön. Megörökítésre került 3D-ben Koltai Lajos (Sutyi), operatőr-rendező, aki Kertész Sorstalanság című regényéből készül filmet rendezni. Miki kért egy kis protekciót Sutyitól, hátha tud segíteni Kertész elérésében.
– Hát, tudjátok, Imrét mostanában millió ember megszállja, még én sem tudok itthon vele beszélni a készülő filmünkről. Védik őt.
2003. január 31.
Este fél hatkor éppen egy kiállítás megnyitójára indulunk, amikor telefoncsengésre visszajövök az ajtóból.
– Jó napot kívánok, Molnár Miklós urat keresem, Kertész Magda vagyok.
Először azt hittem, valami piárosnő keresi a férjemet. De aztán beugrott, a lélegzetem is elállt.
– Igen, azonnal, pillanat, türelmedet kérem – mondom kicsit magamhoz térve.
– A Kertész felesége személyesen – súgom Miki fülébe.
– Megkaptuk kedves levelét és a faxot is. Természetesen örülünk a fotózásnak, csak rengeteg a dolgunk. Itthon leszünk februárban három napra. Február 10-én jó lenne a fotózási terminus. Imrének most nagyon sok a programja, ezért komputerben dolgozzuk fel, osztjuk be. De megadom a mobilomat, és még február 3-án beszéljük meg a részleteket. Imrének is tetszik az Ön által javasolt fotózási helyszín, a Kempinski Hotel, mi is szeretjük, szoktunk oda járni – fejezi be Magda.
2003. február 5.
Miki sokszor próbálta hívni Magdát, de a mobilján nem volt elérhető. Ma a telefonrögzítőnkön Kertész Magda üzenete várt:
– Sajnos, nem tudunk jönni a megbeszélt időben, mert Imre egy újabb könyv befejezésén dolgozik, és nagyon benne van. Elnézést kérünk, de áttennénk a fotózást március elejére.
Kicsit lelombozódtunk, mert már mindent megszerveztünk, a szállodát, a sminket. Miki szeretett volna rögtön reagálni a rögzítőn hagyott üzenetre, de többszöri, sokszori keresésre sem érte el Magdát. Végre egyszer kicsöngött Magda telefonja.
– Március elsején, szombaton jó lenne a fotózás, mert pénteken érkezünk. Rábeszéltem Imrét, hogy szombaton délelőtt menjen el a fodrászához a Kempinskibe, és így tizenkettőkor, délben tudnánk találkozni a hallban. Jó? – így Magda.
Nagyon megörültünk Magda kedves, határozott együttműködésének. Rögtön megkezdődött a szervezés: telefon Mártinak, a sminkmesternek, meg Ildinek, a Kempinski Hotel piárosának.
Egy héttel a fotózás előtt belázasodtam, ágynak dőltem, egész éjjeleket átköhögtem. Vészesen közeledett a szombat, felhívtam kedvenc orvosnőmet, Ibolyát. Köhögve mondtam el, hogy szombatra meg kell gyógyulnom, mert Kertész Imrét fotózza a férjem, és nekem okvetlenül segítenem kell.
– Na, akkor figyelj! Három napon keresztül antibiotikumot kell szedned, meg lándzsás útifüvet innod, meg a torkodat tiszta selyem kendővel betekerned, meg C-vitamint szedned – mondja határozottan Ibolya.
Miki közben a helyszínt szervezi. Szeretné megszerezni a fotózás helyszínéül a Kempinski egyik elnöki lakosztályát. Meg is nézte, jónak találta. Sokszor tárgyalt Ildivel, a piárossal, aki nem tud biztosat mondani, szabad lesz-e a lakosztály. Bíztunk benne, hogy ezt a horribilis összegű lakrészt nem viszik úgy, mint a cukrot. Persze voltak tartalék hotelszobák is, de az igazi az elnöki lenne.
2003. március 1.
Ibolya győzött – itt vagyok makkegészségesen már reggel fél tízkor a Kempinskiben. Vajon elfoglalhatjuk-e az elnöki lakosztályt? Egy nagyon csinos hoszteszlány közeledik felénk a recepciónál, és közli a jó hírt, hogy oké a lakosztály. Jókedvűen emelkedünk a lifttel a kilencedik emeletre. Kísérőnk, Tímea kinyitja az elnöki lakosztály ajtaját…
– Vau, ez fantasztikus! – kiáltok fel, mert most vagyok itt először.
Végül is én felelek a fotón megjelenő látványért: a bútorokért, a ruhákért, a kiegészítőkért… Már látom magam előtt, melyik bútort hova kell áttolni, melyik lámpa kerül majd a képbe, és melyik lesz Kertész fotele. Kényelmes és mutatós legyen, de mégsem feltűnő, hanem elegáns. Miki is örül, mert a napos időjárás is hozzájárul a szobák világításához. Körülnézünk a nappaliban, a tárgyalóban, a fürdőszobákban és a hálókban. Mindenütt lámpák, virágok, növények hada. Van fax, tévé, videotéka is. Ezernyi kis aranypárna csillogtatja meg a fekete-arany kanapékat.
Tímea kedves mosolyával kérdezi:
– Ez megfelel?
Máris jönnek a segítők. A villanyszerelő ellenőrzi a hálózati terhelhetőséget. Van, aki a bútorokat emeli, vigyázva a drapp padlószőnyegre, nehogy nyomot hagyjon maga után. Aztán magunkra maradunk Mikivel, aki szép nyugodtan tud dolgozni, mert ez a 3D precíz munkát igényel. Partitúrából kell dolgoznia, hogy az előtér és a háttér milyen távolságra van egymástól. Persze kell világítania és beállítani a speciális szerkezetet. Miki éppen az egyik növény levelét ragasztja szigetelőszalaggal arrébb, hogy ne vessen árnyékot a falra, amikor halk pukkanás hallatszik és sötét lesz. Ezt én idéztem elő, ugyanis az előszobában felkapcsoltam egy asztali lámpát, hogy hangulatosabb legyen a fogadtatás.
– Itt vagyunk az elnöki lakosztályban és kiment a biztosíték, kérjük szépen, küldjék fel a villanyszerelőt – telefonál Miki izgatottan a recepcióra.
Rövidesen jön a már ismert villanyszerelő, és kicseréli a rossz villanykörtét.
– Most már semmihez se nyúljál, édesem – szól hozzám Miki.
– Akkor, hogy ne zavarjalak, inkább már most lemegyek Kertészt fogadni.
Ekkor lép be Márti fáradtan. Meséli, hogy átbulizta az éjszakát. Komótosan kipakolja az ablakdeszkára a sminkes cuccait, ahogy ezt Márti szokta, rendezett sorban az ecseteket, alapozókat, szempillaspirálokat, korrektorokat, pufnikat…, és várja a Nobel-díjas írót, hogy korrigálja arcát, kezét, nyakát.
A hallban ücsörögve várok a nagy randevúra. A színen átsuhan Schiffer Miklós, a divatguru, akinek férfidivat-üzlete van a hotelban. Körülnéz, aztán továbbsiet. 12 óra 18 perckor Kertész Imre feltűnik a láthatáron, egyedül. Jön felém, én meg felugorva jelzem, itt vagyok, aki rá vár. Szerencsére most, szombat délben kevesen vannak a hallban, rögtön megismer. Kedvesen mosolyogva üdvözöl. Frissen vágott haja csillog a fényben.
– Magda nem jön? – kérdezem a kézfogás után.
– Nem, sajnos nem, mert elment vásárolni, tudja, a nők… De még ha szabadna megnéznem itt egy üzletet, meddig van ma nyitva, mert vásárolni szeretnék – mondja Kertész kedvesen, és elindulunk, amerre a butikok sorakoznak.
Schiffer úr épp az üzlete előtt ácsorog, meglát bennünket és üdvözölve betessékel a helyiségbe. Úgy tűnt, hogy már várta az írót. Kertész mondta később, hogy itt szokott vásárolni, öltönyt, cipőt, inget, nyakkendőt.
Az eladóhölgy kedvesen kérdezi a nézelődő Kertésztől:
– Mit tetszik keresni?…
– Hát, amit látok… Ami megtetszene…
Az eladóhölgy közbevág:
– A jövő héten cseréljük az árut, jönnek a friss holmik, tessék akkor jönni…
– Akkor én már nem biztos, hogy itt leszek, most szerettem volna venni valamit magamnak. Délután azért még visszajövök, akkor jobban ráérek – mondja búcsúzóul Kertész.
Ezután végigvonulunk a hallon, amit nagyon élvezek, mert az írót felismerik, és ezt ő jó néven veszi. A liftnél összefutunk Tímeával, és máris a kilencedik emeletre liftezünk.
Az elegáns elnöki lakosztály most inkább egy stúdióra hasonlít. Miki bekapcsolja a lámpákat. Márti papír zsebkendőt tesz az író inge nyakába.
– Ez ilyen komoly lesz? – kérdi nevetve Kertész.
– Persze, muszáj vigyázni a szép zakójára, fehér ingére, nyakkendőjére – nyugtatja meg Márti.
A sminkelés végén az utolsó anyajegy is halványabb lett, az élet pírja is az arcára került, meg a szempilla is sötétebb lett.
– Készen vagyunk! – jelenti ki türelmetlenül Kertész, és hozzám fordul: – Merre van a fürdőszoba?
Az egyik fürdőszobába kísérem.
– Most voltam itt a Csabánál, a fodrászomnál, de azért még megigazítom a hajamat.
Belenéz a tükörbe:
– Milyen piros a szemem… Két-három órát aludtam az éjjel, nem tudok mostanában jól aludni – meséli Kertész.
Szintén belenézek a tükörbe, az én szemem is piros, nem csoda, végül is mára gyógyultam meg.
– Biztosan a tükör meg a világítás a hibás – mondja cinkosan Kertész, és összenevetünk a tükörben.
– Most már fotózni is kellene – szól be a fürdőszobába Miki, aki alig várja, hogy alkothasson. Kertész egy óráig ér rá, sietni kell a fotózással.
Kertész a fotelban nagyon jól tűri a mozdulatlanságot. Néha kicsit remeg a jobb keze.
– Az egyik kezem remegni szokott, kezdődő Parkinson, de engem nem zavar. Akkor vettem észre, amikor másnap nem tudtam elolvasni a kézírásomat – meséli derűsen.
Miki arra kéri, hogy a jobb kezét fektesse az ölébe.
– Ha van egy szemétvödrük, oda tenném… Nekem is csak nyűg, nem kell – mondja viccelődve, nevetve a kezére nézve.
Aztán még mandzsettaigazítás, sminkkorrekció, mindenki Kertész körül nyüzsög, hogy tökéletes legyen a kép. A távolabbi képek elkészültek, Miki közeli fotókat is akar készíteni. Egy kis átállási szünet következik. Odalépek a Kertész melletti asztalkához és gyanús tárgyat látok:
– Itt van az asztalon egy összegyűrt papír zsebkendő, remélem, nem volt benne a képben! – mondom gyanakodva.
– Jaj!… Jaj!… Istenem! Miki, elnézést kérek, ott felejtettem… Mikor is hagytam ott? – aggódik Márti.
Kicsit megijedünk, Kertész is, hogy ismételni kell a fotózást, de Miki megnyugtat mindenkit. Olyan távoli kép volt az asztalról, hogy nem fog feltűnni, mi az a tárgy. Az eddig mosolygó Kertész kicsit aggodalmasabb, de azért a közeli fotón is tud őszintén jókedvű lenni. A humora is kifogyhatatlan:
– Hogyan tudott a törlőkendő a beteg hasában maradni, ez itt a kérdés… – mondja nevetve Kertész.
A fotózás végén órájára néz:
– Sietnem kell, mert a Magvető Kiadóban várnak, az adminisztrációs ügyeimet kell elintézni. Köszönöm a pezsgőt, meg a szép orchideaágat, amit át fogok adni Magdának.
Kertészt lekísérve, a hallban ismerősök köszöntik:
– Was ist mit Magda?
– Zuhause… Einkaufen… – feleli sietve Kertész.
Aztán rövid búcsú tőlem, és elindul a kijárat felé. Utána nézek, amíg el nem tűnik az emberek között.
2003. március 3.
Ahogy elkészültek Kertészről a nézőfotók, Miki azonnal hívja mobilon Magdát, hátha még Budapesten vannak. Magdával sikerül beszélnie, és megállapodnak, hogy ma este fél nyolckor várnak bennünket a városmajori lakásukban.
– De pontosak legyetek – kéri Magda –, mert még dolgunk van ma este.
Pontosan fél nyolckor becsöngetünk a kaputelefonon és felgyalogolunk a harmadik emeletre. Magda nyitott ajtóval vár.
– Gyertek be… Ide a gardróbba betesszük a kabátokat.
Imre már kedves ismerősként üdvözöl, és lesegíti a nercbundámat. Gondoltam, egy Nobel-díjas vendégeként ez dukál, bár alatta egy turkából túrt fekete pamuttrikó van.
Betessékelnek bennünket a festmények és kristálycsillárok alatt a kandallós nappaliba. Egy ülőgarnitúrába ülünk le, az asztalon óriás albumok, Bosh, Prado… Magda itallal kínál, de megköszönve visszautasítjuk kedvességét. Nem akarjuk ezzel az időt húzni, még dolguk van…
Miki előveszi a fotókat, amelyek elsőként Magda kezébe kerülnek.
– Jaj, ez jó… ez Imre… ez nem Imre… nem elég fiatal… ez jó, ez legyen… Én azt szeretem, ha fiatalnak látszik, de várjatok… – és elszalad egy fekete-fehér fotóért –, ezt nézzétek, itt olyan fiatalos, meg én is itt vagyok mellette…
Amíg Magda Mikivel társalog, addig Imre mellé ülök, és az összes fotót végignézzük.
– Nekem mindegyik tetszik – mondja mosolyogva Imre, és Magdához fordul –, de hát maga ért a fotókhoz…
– Miklós, nézze csak ott a kandalló tetején azt a fotót, a csókjelenetet. Az esküvőnkön készült, egy magas rangú nemesember készítette, de nem adta persze oda a negatívot – újságolja Magda. Majd egy másik fotóra mutat. – A fiam frakkban a feleségével meg az unokámmal. Tudja, ez Stockholmban készült a Nobel-díj átadásán. Hát nem édesek, gyönyörűek! A fiam Amerikában született, de itt élnek…
Imre tovább nézegeti a fotóinkat, és ő is jónak találja azt a kettőt, amire Miki gondolt. Alá is írja a hátoldalát, hogy egyetért a megjelenésével. A képen látszódó, ottfelejtett papírzsebkendőre Imre csak annyit mond:
– Ez egy szép kőnek tűnik, nem is rossz ott.
Márk Tivadar jelmeztervező
2003. március eleje
– Nagyon örülök, hogy jöttök Tivadar bácsit fényképezni. Tudod, Miklós, Tivadar bácsi már kilencvenöt éves, nincs egészen jó állapotban, de én megpróbálom neki elmagyarázni, hogy miért is jöttök. Várlak benneteket szeretettel – mondja a telefonba lelkesen Andris, Tivadar bácsi keresztfia.
2003. március 4.
Tivadar bácsi az Operaház híres jelmeztervezője, akit Németországtól, Chilén keresztül, Kuvaitig ismertek. A Duna-parton a Parlamenttel szemben lakik. Mártival és Mikivel ide érkezünk. Miki a liftajtót kinyitva, beszáll a cuccaival:
– Gyerekek, megtelt a lift.
– Felmegyünk gyalog, elvégre serpa vagyok, Márti meg még fiatal – mondom.
A második emeletre felérve, Andris nyit ajtót. Egy régi, polgári hangulatot árasztó lakásba érkezünk. Cuccainktól megszabadulva a hallon keresztül a nappaliba jutunk, ahol Tivadar bácsi egy nagy fotelban ülve fogad:
– Hát nem tudok járni… baj?… De mit csináljak… Így üljek, vagy úgy üljek? – kérdezi mosolyogva.
Miki utasítására sürögni kezdenek segítőink: Andris, a mosolygós keresztfiú, a mindig ott tartózkodó társalkodónő, aki komoly tekintetével, egyenes testtartással figyeli Mikit.
Természetesen Márti és én is rakodni kezdjük a bútorokat.
– Ez a kisasztal ide jön, az a hátsó fotel oda. A Tivadar bácsit fotelestül a szoba közepére kellene vinni, Andriskám. Az asztal átmegy a másik szobába, az ezüsttálas guri-gurit, Mártikám, gurítsd el valahova, ne is lássam. Vegyétek le az asztali lámpáról a nejlon védőhuzatot… – sorolja Miki.
A szobában mindennek van huzata, még a huzatnak is huzata. A társalkodónő lehúzza a pamlagról a huzatot és kefével végigsimítja az alatta levő kakaószínű bársonyanyagot. A fotelekről is lehúzom a védőhuzatokat, így a fafaragások jól érvényesülnek.
– A falon lévő óriás festményt, Miklóskám, vedd bele a képbe, mert ez Tivadar bácsi kedvence. Ő nagyon szereti a régiségeket, sok mindent összegyűjtött – mondja kedves, örök mosolyával Andris.
– Én hol leszek?… Ez itt rajtam egy portugál kenguruból készült kardigán… Jó lesz ez? – szólal meg Tivadar bácsi, a nagy nyüzsi közepében. Mindenki tol, vonszol valamit, alig halljuk meg halk hangját.
– Andriskám! Hol vagy? Gyere ide! Csokornyakkendőt szeretnék felvenni – szól Tivadar bácsi.
Andrissal ketten előássuk a csokornyakkendőt egy régi komód felső fiókjának mélyéből. Ez még eredeti régi darab, amit úgy igazán meg kell kötni.
– Andris! Hol vagy? Add ide a kitüntetésemet, azt a keresztet! Ide tedd majd fel a zakómra – kéri Tivadar bácsi.
Andris hoz egy osztrákos zakót, így a kenguru-kardigán ugrik.
– Andris! Az ezüstnyelű sétapálcámat kérem, azt akarom fogni a kezemben – sorolja újabb kívánságait Tivadar bácsi.
Meg szeretném igazítani Tivadar bácsin az osztrákos zakót, de ő be akarja kapni a kezemet.
– Ham-ham… – viccelődik velem.
– A fotón jó lenne, ha a két hölgy az ölembe ülne… Gyertek ide – szól Mártinak és nekem. – Üljetek az ölembe – mondja Tivadar bácsi kifogyhatatlan, sajátos humorával.
Márti elkezdi sminkelni a még mindig sima arcú Tivadar bácsit.
– Hű, ez büdös, ne sokat kenjél rám, inkább ülj az ölembe – mondja kacsintva. – Andris! Szólj a testvéremnek… ő is legyen rajta a képen – utasít Tivadar bácsi.
– Majd a fotózás végén készül csoportos emlékkép, azon mindenki rajta lesz – válaszol Andris.
– Tivadar bácsi, most felvételt fogok készíteni… A fényképezőgép alatt tetszik látni ezt a fehér pontot? – kérdezi Miki.
– Á… Semmit sem látok – mondja mosolyogva Tivadar bácsi.
Miki a pont helyére a gép alá fehér papírszalvétát ragaszt.
– És ezt most tetszik látni? – kérdezi Miki.
– Ja, ezt igen… Most mi lesz? Hol van a testvérem, ő is legyen rajta… – aggódik Tivadar bácsi.
– Erre a szalvétára tessék nézni… Felvétel! – mondja Miki, és gyorsan egymás után exponál.
A felvétel alatt halkan bejön a kilencvenhárom éves Edit néni, Tivadar bácsi testvére. Csinosan felöltözve, nyakában ezüstlánc, az arca szinte ránctalan, a hajában itt-ott csillan meg egy-egy ősz hajszál. A hallban leül és figyeli a felvételt. A fotózás után minden visszakerül a helyére. A lámpára a nejlon védőhuzat, a pamlagra a huzat, a bútorokra a huzat és a huzatra a huzat. A faragott aranycsillár fénye kialszik… Mindenki elcsöndesedik, búcsúznánk Tivadar bácsitól, de ő a szoba közepén álló karosszékben elszunyókált.
2003. október
Kinyitom a postaládánkat, amelyben a tömérdek reklámpapiros között egy gyászjelzéses borítékot találok. Rögtön feltépem és fájó szívvel értesülök arról, hogy Tivadar bácsi örök álomba merült.