NAPÚT 2008/1., 34–35. oldal
Tartalom
Batári Gábor
Füst • Metanoia • Fohász
P. Papp Zoltán
Csorbítatlan • Kettőspont • Mire valók
Bogdán László
A londoni mindszentek
Tandori Dezsőnek
1. A londoni köd
A londoni köd, a londoni köd,
rég nem sejtjük, mit hoz a holnap?
Két-három lépés, eltűnsz, eltűnök,
a vörös falak is ködbe ivódnak.
Egy sarkon, imbolygó házak között,
köd zabál fel, fejetlen holtak
vesznek körül. Drakula röhög.
Hasfelmetsző Jacké a holnap.
A mindszentek is tűnnek észrevétlen,
vissza nem hozza őket immár semmi,
magunkra hagynak, hívők a hitetlent.
„A helyzetünkön próbálj úrrá lenni!…” –
súgod, csókolsz, a kezem szorítod.
Sikerül-e a ködből visszalopnod?
2. A titokzatos kísértő
A sikátorban lépések kopognak,
megvédenek-e a londoni mindszentek?
Megvédhet-e a zombiktól bármi?
Véres pofákat látok vicsorogni a ködben,
Lídia is elenged, egyedül vagyok.
„Téged nem bánthatna a vámpírok fejedelme sem –
írta felejthetetlen mesterem, amikor Drakulát
mentünk meglátogatni Transsylvaniába –,
te immúnis vagy, Ricardo, de Lídia nem az,
Lídiára vigyázz!…” Mintha hangját is hallanám,
de hát az előbb még itt volt,
fogta a kezem, szorította, éreztem remegését
és hirtelen eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.
„Nem vigyáztál rá eléggé – mondja kísértőm,
mióta hallom a gúnyos nevetését. –
Ki tudja eddig széttépték,
cafatokra szaggatták a zombik,
nyakon harapta egy vámpír, esetleg
Hasfelmetsző Jackkal is találkozhatott,
s te nem védted meg, elveszítetted, Ricardo!
Elveszítetted az egyetlen lényt, aki hozzád tartozott,
akinek szemében, mint egy kékeszöld tükörben
nézhetted magad, akinek érzésein keresztül
juthattál el legbenső lényedig,
hogy végre embernek érezhesd magad!…”
A kísértő elhallgat, köhög vagy nevet,
a hahota ott kóvályog körülöttem a ködben,
„Lídia – kiáltom – Lídia!”
és hirtelen szakadozni kezd a szürke köd,
felvillannak az eszelősen vörös, londoni házfalak
és meglátom Lídiát,
ott kuporog a fal tövében és reszket.
„Ne hagyj többé soha magamra –
suttogja, nyakam köré fonva karját. –
Soha többé ne hagyj magamra, érted?”
A köd szakadozni kezd, nyakunkig ér, derekunkig.
Összeölelkezve indulunk szállásunk felé
és én még mindig hallom a kísértő gúnyos röhögését.
„A londoni mindszentekben bíztál, te balfácán!…”
Egy kis anglikán kápolnába menekülünk be,
térdepelve imádkozunk. „Soha, többé soha
ne hagyj magamra a ködben,
meglátod egyszer a köd titokzatos
árnyai rabolnak el tőled,
és nem találkozhatunk többé soha!…”