NAPÚT 2007/10., 89–90. oldal
Tartalom
Ócsai Károly
szobrász
Cey-Bert Róbert Gyula
gasztronómus, ételtörténész
Miskolczi Miklós
újságíró (újabban közíró) (Szabadka [Subotica], Jugoszlávia – ma Szerbia, 1938. július 2.)
Makacsul hiszem, hogy egy írás sorsa (egy önéletírásé is) már az első mondatban vagy mondatokban eldől. A sors ezúttal azt a bizonytalanságot jelenti, hogy a gyanútlan érdeklődő kedvet kap-e a továbbolvasáshoz, vagy sem. Ebből a meggondolásból szinte minden írásomat többször kezdtem el. Mivel ezúttal nincs elegendő hely bevallani bűneimet, fényezni önnönmagamat, maradjunk egy lehetséges curriculum vitae többféle változatban megírt első sorainál. Bármelyik kezdést családregényként tudnám folytatni, kívánság szerint elölről hátrafelé, hátulról előre, középről, alulról, fölülről. (Az Etűdök a családomra című készülő könyvem kiadói jogáért jelentkező könyvkiadóktól a helyzethez illő önmérsékletet kérek.)
A keresztnevemet Horthy Miklósról kaptam. Súlyosan csalódott bunyevác anyám kívánságára. Ugyanis leányt várt. Miután már megérkezett a fiáker, hogy a Nagytemplomba vigyen, Matildka nagynéném, későbbi keresztanyám, érzékelve a puskaporos hangulatot félve megkérdezte:
– Ilonkám, akkor hát mi legyen a kisgyerek neve?
– Mit tudom én – mondta anyám, és a falnak fordult.
– Legyen Ferike?
– Na, az éppen ne legyen! – Apám is, nagyapám is Ferenc volt.
– Akkor mi legyen?
A fiákeres lovak ezenközben lábaikkal idegesen kapáltak a kapu előtt.
– Mit bánom én, felőlem aztán lehet Horthy Miklós is – sziszegte anyám, és mérgesen fejére húzta a takarót.
Matildka engedelmeskedett. Így lettem én Miklós, anyai ágon bunyevác családban, a jugoszláviai Suboticán, 1938-ban.
Elmondanám, hogy miért nem tudok zongorázni. Ha nem unnák. Tanultam, mint annyian, abba is hagytam, mint annyian, de én legalább egy valóságos állást kaptam cserébe. Amikor a falusi tanítók kényszerűségből felmondták a kántori státust, a templomok népe ott maradt zene nélkül. Ez volt az a történelmi pillanat, amikor a mi plébánosunk megkérdezte:
– Te, Miki, ugye te tudsz zongorázni?
– Már hogyne tudnék – mondtam egy ministránshoz nem, de egy 13 éves gyerekhez illő magabiztossággal. Ezzel a mozdulattal, mint kinevezett orgonaművészhez méltatlant és fölöslegest, meg is szakítottam másfél éve tartó zenei tanulmányaimat. Nem szaporítom a szót, én lettem a kelebiai Krisztus király-templom kántora. Ma is ámulatba ejtek bárkit a Szent vagy Uram című énekeskönyv dallamainak és szövegeinek pontos ismeretével. Persze, műsoron, akarom mondani szentmisén kívül, titkon néhány akkor divatos szovjet operett is fel-felzengett az ujjaim alatt: A kék tengeren, hajónk még pihen; Szabad vándormadár a pilóta; Lila orgonák, de bús a lombotok; Virágos kert az én szívem stb. Séróból nyomom őket ma is. Ebben Solt Pál a legnagyobb vetélytársam. Ha alkalom adódik, kedvünkre megvívunk: melyikünk emlékszik többre, jobban, de a második, sőt harmadik versszakra is. Győzni szokott. Na ja, ő harminchetes, van egy év fórja. És ahogy így elnézem, ezt már sohasem tudom behozni.
Szeretek lopni. Nem a szupermarketekben, hanem csak úgy, az irodalom polcairól. Kizárólag költőktől. Szerintem csak tesztelem az olvasó műveltségét: vajon észreveszi-e. Vegyük például a Színlelni boldog szeretőt című elhíresült esszét, szociográfiát, mifenét (később színművet), ami cca. 800 ezer példányban fogyott el a magyar könyvpiacon. Gondolom, ennyien el is olvasták, de csak egyvalaki (Czeizel Endre) kérdezett rá a címére: ugye ez..? Igen. Ez az Akarsz-e játszani? című versben is előforduló három szó. Eredetiben: „Akarsz játszani boldog szeretőt / színlelni sírást, cifra temetőt?” Magunk között ezt már lovagiasan elintéztem Didével, a földimmel. Kedvenc bonmot-m ugyanis, hogy Szabadka két nagy embert adott a magyar irodalomnak. A másik Kosztolányi Dezső.
Legszívesebben a magánéletemet rendezem, rendezgetem. Hosszú életem során, vélhetően újságírói munkásságom és mérsékelt (mondhatni józan) politikai együttműködési hajlandóságom okán többször is felterjesztettek valamiféle kitüntetésre. (Utolszor meghajolva töredelmesen bevallom ugyanis, hogy nem voltam üldözött, sem ellenálló, és kísérletet sem tettem a pártállam lebontására.) Mindig csak bronzfokozatot lebegtettek előttem, de végül sohasem kaptam semmit.
– Hoppá, vigyázzunk! – rikkantott még időben egy éber ítész. – A Miskolczi elvtársnak megyeszerte női vannak.
– Sőt, a megyehatárokon túl is – kontrázott egy másik félimpotens. Így azután az elvtársak menetrendszerűen ráírták a javaslatokra, hogy „előbb rendezze a magánéletét”. Rendeztem. De hová lettek az elvtársak?
Ps. Lám csak, ebben a szövegben is megbújt két vers. A helyes megfejtőknek a kiadó szívesen gratulál.
