NAPÚT 2007/10., 79–80. oldal
Tartalom
Bálványos Huba
grafikus
Engelmayer Ákos
etnográfus, újságíró, diplomata
Avar János
újságíró (Rozsnyó, Csehszlovákia – ma Szlovákia, június 13.)
Reagantől lopva a megszépítő ötletet, vegyük azt, hogy ötvenedik születésnapom huszadik évfordulóját előlegezzük meg. De csak azért merem így felfogni, mert – hozzá hasonlóan – inkább érzem magam „ötvenesnek”, mint „hetvenesnek”, bár, ellentétben vele, ebben a korban már nem pályázom meg az amerikai elnökséget. Viszont megannyi más kortársamhoz hasonlóan én is álmélkodva veszem tudomásul, hogy már ennyit éltem. S azt is, hogy még élek (mármint e sorok írásakor, jóval a születésnap előtt, bár, töredelmesen bevallom, nem igazán nekrológnak szánom). Hiszen még egyéves sem voltam, amikor az orvosok némelyike – kezét tehetetlenül széttárva – azzal vigasztalta kétségbeesett anyámat, hogy „gyereke még lehet…” Megmaradtam, amint szerencsére a mama is, ő már túl a kilencvenen, ami biztató, mert állítólag a fiúk az anyjuk génjeit öröklik. Mindenesetre már egy-két halálosnak tekintett betegségen túl vagyok: véletlenül mindig időben kerültem a doktorok kezébe. S szó szerint sorra kezdtem az új életeket, megváltoztatva szokásokat és leszokva kedvtelésekről.
Pályám is a véletlenek sorozata. Diplomatának kezdtem tanulni Moszkvában, éppen ’56 őszén, hogy három daliás ösztöndíjas hónap után rájöjjek: jobb idehaza. Ez a budapesti közgázt, vagyis a közgazdasági egyetem külker szakát jelentette, ahol meg arra jöttem rá, hogy külkereskedő sem akarok lenni. Annál inkább humorista. Az egyetemi lap és a záró kabaré szép reményekre jogosított fel, ámde végzés után kiderült: az akkori egyetlen humorlapnál nincs gyakornoki státus. Viszont az MTI, ahová egy újsághirdetésre jelentkeztem, olyannyira felvett volna, hogy amikor ettől is visszatáncoltam, órákig agitáltak, tudósítói jövővel kecsegtetve. Döntöttem, mármint ahogy lányom állapította meg utóbb: „Apa végső döntése: talán.” Talán mégis lehetnék humorista, ha elmegyek a Közgazdasági Intézetbe dolgozni. Ott egy professzor vett szemügyre, s ő meghozta döntését: értelmes fiú, de nem tudóstürelmű. Ő ajánlott be a Társadalmi Szemle című pártfolyóirathoz, ahol bő év múltán kiderült: a gyakornokság nem hosszabbítható meg, viszont szerkesztőt mégsem csinálhatnak belőlem. Főszerkesztőm beajánlott volna a Népszabadsághoz, de ott nem volt hely. S tüstént lett, amikor a Szemlénél dolgozó kolléganő szólt a férjének, a központi lap nagy hatalmú második emberének.
A Népszabinál már csak egy „eltérítési” kísérletet kellett szerencsésen megúsznom: Komlós át akart csábítani a külpolitikaitól a kultúrrovathoz. Maradtam, hogy átvitatkozhassam a hatvanas évek második felét a külpol rovatvezetőjével, aki – amolyan állatorvosi lóként – megtestesítette a rendszer összes hibáját. A végén csúnyán összevesztünk, rávágtam az ajtót – szerencsémre. Ennek ugyanis híre ment, s a pártközpont illetékes osztályvezetője éppen akkoriban keresett valakit, aki már vitte valamire (addigra rendszeresen kommentáltam a – persze egyetlen – televízióban), s akit odavihet a Magyar Nemzethez, mert annak az újságnak akarta adni a frissen alakult Magyar Hírlapnak (és az ő odahelyezett volt főnökének) megígért washingtoni tudósítói helyet. Nekem pedig pont akkortájt jelent meg könyvem Nixonnak a Fehér Házba vezető útjáról (aztán még sorra írtam hasonlókat a további amerikai elnökökről: büszke vagyok rá, hogy a rendszerváltozás után egy fiatalember disszertációjában a Carterről szólót minősítette az első teljesen tárgyilagos, propagandamentes műnek Amerikáról abban a korszakban). Közben már csak a Népszabi kairói tudósítói ajánlata elől kellett kitérnem, meg elhárítanom a Tévéhíradó nagyasszonyának felkérését, hogy legyek Ipper Pállal párhuzamosan állandó műsorvezető.
Washingtoni tudósítóként rögtön kifogtam a bő kétéves Watergate-botrányt, s vele az amerikai történelem első elnöki lemondását. Hála az akkori Magyar Nemzet szellemiségének, alighanem az egyetlen lehettem Kelet-Európában, aki erről bőven írhatott. Szó szerint beleszerettem az amerikai politikába, s külpolitikusként megélhettem, milyen is az, alaposan megismerni egy országot. Háromszor lehettem washingtoni tudósító, de talán mindent elmond, hogy ma is panelházban lakom (viszont csak a hetvenes években egy autó árát költöttem New York-i színházjegyekre). Ezért maradtam, tisztességből, 1993-as végső hazatértem után is a Nemzetnél, noha egyre inkább jobbra tartott, mígnem 1999-ben kirúgtak. Amikor 2002 kora őszén a Vasárnapi Hírek munkatársai, hogy állásukat fenntarthassák, megvették a lapot, amelynek már évek óta külsőse voltam, engem azért tettek meg főszerkesztőnek, mert meglehetősen ismertnek számítottam, hiszen évtizedek óta viszonylag rendszeresen „tévézem” is. Még mindig aktívan, töretlen baloldaliként egy baloldali beállítottságú lap élén – semmi okom búsongani ezen az eljövendő születésnapon.
