NAPÚT 2007/10., 75–76. oldal
Tartalom
Gyarmati Sándor
fotóművész
Bálványos Huba
grafikus
Gruber Hugó
színész (Budapest, 1938. május 28.)
Kiskőrösi lakosként, a fővárosban születtem meg. Éltem Ungváron, Budapesten, Sopronban, ahol szűk két hónapig, a bombázások megindulásáig jártam az első elemibe, majd a másodikba már Spital am Pyhrnben (Felső-Ausztria), ahová a Nemzeti Bank vonatával jutottunk el. Édesapám ugyanis katonatiszt volt, akit szülei tízéves korában, 1907-ben a kőszegi, Ottlik Géza által megörökített katonaiskolába íratták be. Így aztán, ahogy apámat helyezték ide-oda, ott laktunk mi is. Ausztriába azért menekültünk, hogy apámmal találkozzunk, de ez nem sikerült. Csehországban hadifogságba került, és immár másodszor került orosz fogságba. (1914–1917 Szibéria, 1945–1950 Kijev, 1950–1953 Kazincbarcika.) Ez utóbbi három évben nem tudtunk róla semmit sem. Pedig akkor már megvoltak az argentin útlevélképeink…
Hálát adok a jó Istennek, hogy édesanyám úgy döntött, hazajön négy gyermekével (két öcsémmel és a húgommal), mert nekem sem 1956-ban, sem később adandó alkalommal (az Állami Bábszínházzal beutaztuk a világot) eszembe nem jutott, hogy másutt is tudnék élni, mint itthon.
Három évig falusi gyerek voltam Sopron megyében, életem legszebb korszaka volt: egy szál klottgatyában, „mezténláb” rúgtam a port, harangoztam délben, mindennek megvolt a maga ideje… Esténként petróleumlámpa mellett mesélt Nagyapám. Mindenki mindenkinek köszönt aki szembejött – egyszóval ha bármikor fel akartam idézni azt a boldog kort, azt a nyelvjárást (szegény jó Sinkovits Imrével megtettük többször – vasi volt), ezt az adomát idéztem föl: „Riépceszemerén tavasszal nagy szárazság volt. Májusban sem akart esni az essüő. A niépek elmentek a templomba, és essüért imádkoztak a Szűz Máriához. Másnap leesett a hó. Másnap ismét elmentek a templomba, és így imádkoztak: »Szűz Mária, értsünk szuót! Essüöt kértünk, nem pejg huót!«”
Középiskolás tanulmányaimat Budapesten fejeztem be, majd miután származásom miatt sehová nem vettek fel – még zeneiskolába sem! –, édesanyám beimádkozott a kizárólag jeles végzettségű tanulók közé egyetlen jelesként a budapesti Piarista Gimnáziumba. Itt érettségiztem 1956 májusában.
Ami 18 éves koromtól számítható, mindent ennek a gimnáziumnakköszönhetek. Korosztályom nagyobb részétől eltérően – akik, mintegy diákcsínyként, az orosz nyelv elbliccelését írták táblájukra – a piaristák komolyan vették a kötelező nyelvtanulást. Kincs tanár úr, szerzetes, hadifogságát – latin–német szakos nyelvtanárként – arra használta, hogy megtanult oroszul. Én harmadikos gimnazistaként Tolsztojt olvastam szótárral… Lermontov- és Puskin-verseket mondva megéreztem, mit jelent valamit eredeti nyelven érteni-mondani.
A pályámat is a kegyesrendi gimnáziumnak köszönhetem. Mivel érettségi után sem vettek fel sehová (építészmérnöknek készültem, festettem, rajzoltam), 1961-ben – miután 1954-ben kezdtem a gimnáziumban amatőr színházi tevékenységemet – augusztus 1-jén aláírtam a szerződést az Állami Bábszínházban. Negyvenhat éve vagyok tagja a színháznak (ma: Budapest Bábszínház), immár nyugdíjasként, nagy-nagy örömömre, már első nézőim unokáit szórakoztatom. A hetvenes évek óta szinkronizálok, televíziókban alámondok – hál’ istennek, van munkám… Feleségemmel, szül. Bölcskei Katalinnal (43 év) három – már felnőtt – gyermekünk és nyolc unokánk le nem írható társaságát élvezzük.
Addig szeretnék élni, amíg valakinek hasznára vagyok.
(Kitüntetések: Jászai Mari-díj 1990, érdemes művész 1998)
