NAPÚT 2007/10., 71–72. oldal
Tartalom
Földi Imre
súlyemelő
Gyarmati Sándor
fotóművész
Gombár Endre
író, műfordító (Balassagyarmat, 1938. május 12.)
Abban a nevezetes évben, amikor egyébként Budapesten tartották az eucharisztikus világkongresszust, a Bika jegyében születtem. Nem hiszek az asztrológiában, de mégis elgondolkodtató, hogy azok a tulajdonságok, melyeket eme címszó alatt elősorolnak az arra hivatott szakemberek, számomra különös módon, javarészt illenek rám. Még tartottak a ’30-as évek gazdasági világválságának utórengései, de az egyáltalán nem túl távoli jövőből az emberek már hallani vélhették a német Tigris és a szovjet T–34-es páncélosok baljós dübörgését is. Klasszika-filológus, latin–görög szakos gimnáziumi tanár édesapám csak családi összeköttetések révén kapott fizetés nélküli állást a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnáziumban. Így hozott Balassagyarmatra a gólya, szintén tanári diplomával rendelkező, de munkahelyről nem is álmodható édesanyám, no meg jómagam szerencséjére, mert bár, amint fentiekből kiderült, azok sem voltak éppen könnyű idők, mégsem rendelt el senki kórház- és szülészetiosztály-bezárásokat, ágyszámcsökkentést vagy teljesítmény-, volumen-korlátozást.
Két évvel később kis családunk Újpestre költözött, ahol édesapám már rendes tanári kinevezést nyert a Könyves Kálmán Gimnáziumban. Igen ám, de hamarosan nyakunkon volt a háború, sőt, hogy úgy mondjam, egyenesen a bőrünkön érezhettük, amikor 1944-ben a rettenetes szőnyegbombázásokkal „megpuhították” a fővárost, majd pedig hónapokig ostromolták, míg el nem esett. De akkor már a Kis-Gellért-hegy oldalában dacoló családi házban laktunk, ahol az emeleti lakást anyai nagymamám átengedte nekünk. Hallottam a rádióban Horthy kormányzó proklamációját, lelkendezve rohantam át szüleim szobájába, közölve, hogy „Apu, Anyuci, képzeljétek, azt mondta a rádió, hogy vége a háborúnak!” Így értelmeztem a kormányzó elszánt – egyesek szerint elkésett – kiugrási kísérletét. Egy reggelen – kis szobám a Budaörsi útra nézett – ijedtségtől bénultan meredtem a Balatoni út irányából az Alkotás utca felé tartó, hármas sorokban csikorgó-csörömpölő-dübörgő német tankok félelmetes menetére. Úgy emlékszem, hogy fekete zubbonyt és csuklyára emlékeztető valamit viseltek a fejükön a lövegtorony mögött álló katonák. Hitler megszállta Magyarországot.
Balszerencsénkre házunktól csupán néhány száz méterre volt a németek egyik fontos bázisa, az úgynevezett Sziklaközpont. Valamelyik este, amikor a bombázások már javában folytak, sőt a Logodi utca egyik házát már súlyosan megrongálta egy szovjet tüzérségi lövedék, egy szovjet vadászbombázó két, egyenként egymázsás bombát dobott a házra, a Sziklaközpontnak szánták, kicsit mellétrafáltak. Az egyik bomba tőlem hat méterre robbant fel. A hajam szála sem görbült meg; pedig akkor még volt hajam… A Gondviselés… Más nem lehet.
A világégés utáni évek olyanok voltak, amilyenek. Mint az akkor élt emberek többségének. Zsíros kenyeret ettünk hagymával. Rengeteget játszottunk. Minden második nap megmásztuk a Sas-hegy szikláit. Az általános iskola befejezése után a József Attila Gimnáziumban érettségiztem. 1956-ban… A forradalomban nem vettem részt, de reggeltől estig róttam Budapest utcáit. Forradalmárok, szinte gyereksorban lévő szovjet kiskatonák, ritkán ávósok szétroncsolt, megégett holttesteibe botlottam. Voltak kerületek, amelyeket sokkal kegyetlenebbül szétlőttek-szétbombáztak, mint a háborúban.
Elektromérnök akartam lenni, „helyhiány” miatt nem vettek fel: az értelmiségi származás nem volt jó ajánlólevél. 1957-ben biztosra mentem, nem akartam éveket veszíteni. Így lettem az ELTE-n magyar–orosz szakos. Volt gimnáziumi osztálytársaim a hátam mögött összesúgtak: „Ez a Gombár áruló!” Hiába magyaráztam nekik, hogy Puskin, Lermontov, Dosztojevszkij, Tolsztoj és Csehov, csak legyintettek. Aztán az egyetemen észak felé fordultam: a magam erejéből megtanultam finnül. Nagyrészt Képes Géza tanácsára. Amikor elvégeztem az egyetemet, már megjelentek első műfordításaim. És 1965-ben a máig is legjelentősebb, Mika Waltari Szinuhe című regénye. Noha mindent egybevetve csak három évet éltem Finnországban, mégis második hazámnak tartom. Számtalan nagyon közeli barátot szereztem ott, a világban a finn tollforgatók közül a leghíresebb Waltarin és másokon kívül például Kalevi Sorsát, a finn történelem leghosszabb ideig hivatalban volt miniszterelnökét is.
A ’60-as években a Kulturális Kapcsolatok Intézetének skandináv referense, államközi kulturális egyezmények kidolgozója és egyik végrehajtója voltam, tizenöt éven át a magyar–finn kulturális vegyes bizottság tagja, olyan társakkal többek között, mint Bertha Bulcsú, Petrovics Emil, Szinetár Miklós, Szokolay Sándor. Persze hogy bizonyos szervektől engem is megkörnyékeztek. Néhány gyámoltalan kísérletet tettek arra, hogy beszervezzenek felbontott, Finnországba, Svédországba vagy más skandináv államba címzett levél precíz lefordítására, diplomaták beszélgetéseinek „fél füllel” történő meghallgatására etc. De aztán feladták. Kénytelen-kelletlen.
1997-ben az ELTE egyetemi docenseként vonultam nyugállományba. Harminc kötet műfordítás, válogatás finnből, észtből és lettből – minden irodalmi műfajból – került ki a tollam alól. A 18 kötetes Világirodalmi Lexikon főmunkatársa voltam. Egy saját novelláskötet (ez Finnországban is megjelent), egy versgyűjtemény, egy gyermekkönyv és két ifjúsági regény (a második 2006-ban jelent meg Hangyaháború címmel) fűződik még a nevemhez. Remélem és komolyan bízom benne, nem tűnik fel szerénytelenségnek, mert talán úgy illik, büszke legyek rá, hogy 1978-ban megkaptam a finn oroszlán lovagrend I. osztályú Lovagkeresztjét, 2003-ban pedig idehaza a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntettek ki. Végezetül hadd mondjam azt: elégedett meg elégedetlen is vagyok önmagammal. De talán ez így van rendjén.
