NAPÚT 2007/10., 33–35. oldal
Tartalom
Hencze Tamás
festő
Nikmond Beáta
képzőművész, szobrász
Takács Ferenc
filozófus, szakíró (Szeged, 1938. március 7.)
Szegeden, a napfény városában születtem, ahol a háború után az árnyékból lett több azon a tavaszon. Apám meghalt, így édesanyám kénytelen volt beadni a városi árvaházba. Itt egy ideig apácák neveltek papnak, majd a legsötétebb rákosista korban pártkatonák igyekeztek pogánnyá pofozni. Kemény, de emberformáló mikrokozmosz volt ez, afféle „intézet a határon”. Legszívesebben ajánlanám mindenkinek, de gyanítom, hogy barázdált agyú lélekbúvárok ezt helytelenítenék. Az intézetben én lettem az esti mesemondó. Délelőtt a móravárosi általános iskolában a pad alatt naponta kiolvastam egy ponyvaregényt (a bejáró tanulók hozták a tanyai padlásokról). Lefekvés előtt azután elmeséltem a saját átdolgozásomban. Közel száz elárvult gyerek élt e mesék tején, ezekkel a bárgyú, de nekünk nagyon fontos történetekkel szenderedtek álomba.
1956 nyarán érettségi bizonyítványommal feljöttem Budapestre. Ősszel azután „interaktívan” végigasszisztáltam a forradalmat. A mámoros napok utáni sötét zűrzavarban nekivágtam a világnak, majd az osztrák határról visszafordultam búcsúzkodni, de végül itt ragadtam – ahogy mondani szokás: kalandvágyból.
Régi idők moziján nőttem föl: kétnaponta megnéztem egy filmet a Corso vagy a Belvárosi moziban, 1,30 forintos helyről. Néhány kivételtől eltekintve bűn rossz fércművek voltak ezek, de vonzott a mozgókép álomvilága. 1957 tavaszán felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára filmrendezői szakon. Mint előfelvételist a Hunnia Filmgyárba helyeztek gyakornoknak, ahol a katonaságig asszisztáltam mindenféle készülő filmekhez.
A film mellett a sport volt számomra a világ közepe. 1952 nyarán a szegedi partfürdő strandján kötöttem életre szóló viszonyt a sporttal. A vibráló kánikulai levegő hozta felém a strandbemondó hangját, aki elveszett kabinkulcsokat és megtalált gyerekeket olvasott be rezignáltan. Majd hirtelen felélénkült és derűs büszkeséggel közölte: „A helsinki olimpián megszereztük első aranyérmünket: Korondi Margit győzött felemás korláton.” Azon töprengtem, mi a csuda az az olimpia (akkor még nem tudtam, hogy tényleg csoda), és mi a fene lehet a felemás korlát? Másnap sorba álltam egy Népsportért, aztán összegyűjtöttem valamennyi számot, kiolvastam elejétől végéig és beköttettem (máig őrzöm). A Kárász utcai antikváriumban megvettem Mező Ferenc olimpiatörténeti könyveit, azután kívülről fújtam a sportágak eredményeit, hazai és nemzetközi sztárjait. Későbbi Európa-bajnok úszónkkal együtt kezdtem edzeni a SZUE-ben, de a monotóniát rühelltem, és felcsaptam atlétának. Magas- és hármasugrásban rövidesen országos szintű eredményeket értem el, télen pedig a szegedi Haladás, illetve a Honvéd OB I-es kosárcsapatában játszottam. Ifiként több felnőtt megyei rekordot tartottam, végül a Bp. Honvéd tízpróbázójaként első osztályú minősítéssel országos csapatbajnok lettem. Ez lett a vesztem – vagy nem? A Honvéd SE orvul bevonultatott a frissiben szervezett sportszázadba (előtte pedig fölmentést ígértek). A negyvennapos kegyetlen (még a Farkas Mihály-féle módszerekkel élő) karantén után viszont úri dolgom lett: civilben jártam edzésre, felmentettek a kiképzés alól, és kaptam egy csomó kitüntetést. Minden maradék időmben a hadtest könyvtárában olvastam. Ambrus Zoltántól Zelk Zoltánig valamennyi könyvet felfaltam, és a végére afféle „botcsinálta filozófus” lett belőlem. A versenyszerű sportot máról holnapra fiatalon abbahagytam, viszont sportos elánnal tanulni kezdtem. Anyagi okok miatt elfogadtam a HM ösztöndíját, és a TF nappali tagozatán szereztem diplomát. Sporttiszti beosztásomból rövidesen kikért az OTSH, és a Testnevelési Főiskolán filozófiatörténetet kezdtem tanítani, miközben az ELTE Bölcsészettudományi Karára jártam. A „zongoraórát adok-veszek” esete állt elő: mindent összetanultam az egyetemen, viszont mindent tanítottam mint tanársegéd a főiskolán. A filozófián kívül oktattam logikát, esztétikát, majd, amikor már lehetett, szociológiát. Bölcsészdoktori értekezésemet esztétikából írtam, ezt azután kandidátusi disszertációvá fejlesztettem, amivel elindítottam a hazai sportesztétikát mint ágazati (szak) esztétikát.
Nem tudom megítélni, hogy szerencsének vagy balgaságnak (lúzerségnek) tartsam-e azt a tényt, hogy életem során egyetlen munkahelyem volt. A TF-en tanítok 45 éve, ahol professzor (most már emeritus) lettem, és húsz évig vezettem a társadalomtudományi tanszéket. Ha jól meggondolom, tulajdonképpen a tudományok pályáján is „tízpróbáztam”. Tanulmányaim jelentek meg valláselméleti, művészettörténeti témákban, majd elsők között foglalkoztam a humán ökológia (környezetmódosítás) filozófiai problémáival, akkor, amikor ez nálunk még nem létezett. Sertepertéltem a hazai szociológia életre keltésénél: az első magyar sportszociológiai könyvet írtam és szerkesztettem. Egy maroknyi csoporttal együtt foglalkoztam a prognosztikával, akkor, amikor a pártállam nem nézte jó szemmel, hogy a jövőjét kutatjuk (talán érezte a vesztét?). A kultúrelmélet kapcsán a hazai testkulturális szaknyelv több alapfogalmát máig használják az egyetemen – jobb híján – saját megfogalmazásomban. Természetesen írtam több sporttörténeti munkát is, legutóbb például Budapest sportjának 130 éves históriáját adtam nyomdába. Olimpiatörténeti könyveim „piacképesek”, háromszor nyertem el az Ezüstgerely irodalmi díjat. Megkaptam a Pro Universitate kitüntetést és a Hepp Ferenc-díjat. Szerkesztettem olimpiai szakkönyvtár sorozatot, rendszeresen publikálok folyóiratokban és napilapokban. Évtizedekig dolgoztam a Móra Kiadó ismeretterjesztő kiadványain, több lexikoncímszót és enciklopédiafejezetet írtam. Gyűjtőszenvedélyem is sokhúrú: van egy társadalomtudományi magánkönyvtáram, több száz darabos tajtékpipa-gyűjteményem feldolgozásával pedig kultúrtörténeti tanulmányokat jelentettem meg a dohányzásról. Sportérem- és plakettgyűjteményem egy része könyv alakban is napvilágot látott. Számottevő a sport- és olimpiai relikvia kollekcióm, amely végül a Magyar Sportmúzeumban kerül majd „örök nyugalomba”. Volt szerencsém néhány olimpián mint sportvezető tüsténkedni és tudósítani, illetve könyveket írni azokról. A MOB tagja vagyok harmadik ciklus óta, és a Magyar Olimpiai Akadémia alelnökeként is tevékenykedem.
Házas ember vagyok – néhány éve tornácos parasztházas is. Van egy jó feleségem, egy jó nagyfiam meg egy rossz kutyám. A nyáron pedig egy tündérszép kisleány unokával gazdagodtunk. Hála istennek elkerül a „depi”, ezért valószínű nem vagyok „trendi”, inkább „retró”, de így „tök jó”. (Bocs’.) Lehet, hogy ebben a ribancosodó világban nem illik boldognak lenni, de talán nem bűn. Vállalom. Persze nehezen írom le azt a mondatot, hogy boldog vagyok, mert közhellyé silányították, pedig minden ember végső soron erre vágyik. Jézus a tanítványainak (vagyis az emberiségnek) legelőször a boldogság fontosságáról prédikált. A távoli Kelet filozófiái szerint a boldogság a harcban született béke, vagyis a megharcolt feladat bevégzése. A szegedi tanyavilágban ezt úgy mondanák egyszerűen: „Most úgy vagyok, ahogy köll.” De ezt nem adják ingyen, egy egész élet küzdelme kell hozzá. Esetleges irigyeimnek azt üzenem: csinálják utánam.
