NAPÚT 2007/9., 71–72. oldal
Tartalom
Géczi János
A költő
Tari István
Határsértés
Zsille Gábor
Az utolsó betyár
A hetvenéves Lászlóffy Aladárnak
„és indulózni utcahosszat:
hogy Édeserdély, de szép lenne! (…)
hol az utolsó betyár fázik,
s az első mozdony még nem fáradt”
(L. A.)
Hol nagyurat játszik a lakáj,
hol az utolsó betyár fázik,
hol gólyák nélkül maradt a táj
és a szél csontokon hárfázik,
hol a járdákon szemét gurul,
bűzlik a tó és a Tiszapart,
hol lebontásra vár a turul
és gipszben a kar, mely visszatart,
ott már senki sem indulózik,
hogy Édeserdély, meg Kolozsvár,
ott nem hordatnak fenn a nózik,
s az első mozdony csak poroszkál,
ott Édeserdély már utóíz,
félédes? félszáraz? – kesernyés,
rákérdez valami bunkó kvíz,
ötvenezret nyertél, te sertés,
mert kinyögted, hány az aradi,
a nevüket persze nem tudod,
no problem, ne legyél maradi,
falva fal és dagadva dagad –
hol a szél csontokon hárfázik,
hol a tornácon hó a hírlap,
ott az utolsó betyár fázik,
s közeli aratásról írnak,
de szép is lenne elgondolni,
hogy jó helyen van ő már, otthon,
hogy van hová hazaindulni,
és nem marad szüntelen hoppon,
de szép is lenne megmaradni,
megérni hatvanat, hetvenet,
s tudni: jó lesz az égi randi,
s nem baj, hogy előzi hegymenet – –