NAPÚT 2007/9., 40–45. oldal
Tartalom
Széles Klára
nyílt levele
Lászlóffy Aladár
Kiseposz és beszéd elem
Bányai János
„Mit látsz egy íróasztalon?”
Széles Klára könyve
Könyvének függelékében Széles Klára közli Lászlóffy Aladár költészetével foglalkozó korábbi írásainak teljes jegyzékét. 1969-től kezdődően mostanáig több mint negyven írásban, kritikában, tanulmányban közelít Lászlóffy Aladár irodalmi munkássága felé, ami azt jelenti, hogy szinte kezdeteitől fogva nyomon követi a költő irodalmának évtizedeket átívelő alakulástörténetét. Ennek a Lászlóffy Aladár művészete iránti nem szűnő érdeklődésnek eredménye, azt is mondhatom, fedőműve a „Mit látsz egy íróasztalon?”címet viselő monografikus leírása Lászlóffy Aladár eddigi életművének.
A hangsúly ebben a mondatban a leírásra esik, mert Széles Klára valójában „Lászlóffy Aladár világá”-nak deskripciójára, azaz a teljes életmű értelmező áttekintésére és leírására vállalkozott. Az első közlésektől a legutóbbi publikációkig, a folyóiratközlések és a könyvek megjelenésének sorrendjében írja le Lászlóffy Aladár költészetét, de próza- és esszéírását is. Persze a művek folytonosságát jelzi csupán, értelmezésüket legtöbbször kiemeli az időrendi kontinuitásból, minthogy a szövegek egymásutánja is csak akkor követhető meggyőzően, ha az irodalomtörténész összefüggéseket tár fel korábbi és későbbi, későbbi és korábbi szövegek között. Sőt, ha ezt a belső és sajátosan egyéni meg személyes összefüggésrendszert, az intratextust távolabbi, úgymond külső szövegközi, azaz intertextuális kapcsolatok feltárása felé szélesíti ki. Széles Klára így járt el: közel hajolt Lászlóffy Aladár szövegeihez, verseihez, regényeihez, novelláihoz, esszéihez, de csak olyan közelre, hogy felismerhette bennük a közöttük lévő megfeleléseket és eltéréseket, így aztán a költő egész életművét vizsgáló értelmezése kimozdult a hagyományos, életet és művet egyszerre kutató monografikus megközelítések sorából, de nem fogadta el a „kritikai életrajz” értelmét és jogait mostanában újra visszaszerző gyakorlatát sem, hiszen monográfiájában életrajzi adatot alig közöl, ezért került csupán a függelékbe „a költő rövid életrajza”, ugyanide díjainak, kitüntetéseinek és „összes, eddig megjelent köteté”-nek jegyzéke, meg a befogadástörténet állomásainak bibliográfiája, ugyanakkor bőven kínál fel vers- és prózaértelmezéseket, mintha a némileg modifikált „szoros olvasás” immanenciát hirdető interpretációs gyakorlatát feltétel nélkül vallaná magáénak. Széles Klára figyelmét hangsúlyosan a művekre, Lászlóffy Aladár szövegeire összpontosítja, ám nem függetlenül a művek keletkezésének idejétől, az egymás után következés rendjétől. Munkája éppen ezért tekinthető egy költői életmű alapvetően a művekre irányuló értelmező összefoglalásának inkább, és nem teljességre törekvő, életet és művet, történelmet és poétikát egyben láttató monográfiának.
A művek értelmezéséből és elemzéséből azonban kirajzolódik a költő művészetének pályaképe is, jól felismerhetők Lászlóffy Aladár költészete csomópontjai, de a pályakép ívelése is. Eközben az is egészen nyilvánvaló, hogy Széles Klára személyesen érdekelt Lászlóffy Aladár költészetének megértésében. Ritkán ugyan, de a könyv hangsúlyos helyein szólal meg a monográfus egyes szám első személyben, jelezvén, hogy poétikai megközelítéseit belső indulat és szenvedély fűti. Persze indulata és szenvedélye nem a költőre irányul, hanem a művekre, a versek, a prózák, az esszék megértését fűti át a monográfus érzelmi kötődése a költői életműhöz. A művel való személyes érintettség Széles Klára bele- és együttérző hajlamosságát és képességét mutatja, amely képesség – bár szem előtt tartja az életmű keletkezésének külső, történelmi és szociális vonatkozásait – nem vezeti el a költő szövegeinek társadalmi vagy közösségi azonosítása felé, inkább a költői képek, jelképek és metaforák „továbbmondásáig”, ami azt jelenti, hogy Széles Klára interpretációiban, bár szigorúan a szövegekre összpontosítanak, vagyis a szoros szövegolvasás gyakorlatát követik, helye van a benyomások közlésének, sőt az érzelmi azonosulásnak is. Ez semmiképpen sem tekinthető az eredeti művet folytató tovább- és átbeszélésnek, inkább vehető a monográfia szerzője erős ráhangoltságának Lászlóffy Aladár világára.
Miközben azt is hangsúlyozni kell, hogy Széles Klára Lászlóffy Aladár költészete felé nem a teória irányából közelít, sem a költő szövegeinek értelmezését, sem értelmezői gyakorlatát nem rendeli alá az amúgy nélkülözhetetlen elméletnek, bár ott, ahol az elméletre mint interpretációs nézőpontra szüksége van, mondjuk Lászlóffy Aladár költészete motívumainak és motívumhálóinak, valamint szövegközi kapcsolatainak feltárásában, ott előveszi a teóriát, tekintélyekre és saját korábbi munkáira hivatkozik. Vagyis ellenáll az elmélet nyomásának, miközben nem rejti el elméleti felkészültségét, amire Lászlóffy Aladár költészete készteti, hiszen ez a költészet, ahogyan semmiféle igazi költészet sem lehet és érthető meg teoretikus vonatkozások hiányában, még akkor sem, ha a szerző teóriája a hagyományos elméletek vonzáskörébe tartozik, a hagyományos poétikák eszköztárát kamatoztatja, ahogyan Lászlóffy Aladár érett, majd pedig leginkább kései korszakában teszi a monográfus, akár a beszédmód, akár a verselés, akár a műfajok szempontjából. Ezért is állítható, hogy Lászlóffy költészetének megközelítése nem nélkülözheti a teoretikus alapokat, ahogyan nem nélkülözheti a nyelvtaniakat sem. E költészet értelmező deskripciója csak, a nélkülözhetetetlen történeti megfigyelések mellett, elméleti alapokról lehetséges. Főként akkor, amikor az értelmezői figyelem nem az élet és alkotás, hanem a szövegek és szövegek közötti összefüggések, majd később említésre kerülő „szövetségének” feltárására irányul. Széles Klára Lászlóffy-értelmezéseiből nem maradtak ki hivatkozások történeti megfelelésekre, a múlt század társadalmi és politikai, nem utolsósorban ideológiai történéseire, a gyászosan véget érő diktatórikus rendszer költőt és művészetet nyomorító hatására és ennek következményeire mind az alkotás, mind a befogadás viszonylatában. Széles Klára munkája jól mutatja fel e hatások nyomait Lászlóffy Aladár költészetében azzal együtt, hogy nem ezekre a vonatkozásokra figyel elsősorban, hanem a művekre. Ezért is érdemelnek külön figyelmet a monográfiának a „Lászlóffy Aladár-féle költői tér”-re vonatkozó mondatai. Széles Klára szerint a „költői tér” „kardinális volta abból is kitetszik, hogy egyre bővül, dúsul. Körvonalai és tartalmai éppúgy, mint egyedi poétikai alakzatai állandóan változnak. Egyre új és új költői invenciók, teremtmények forrásvidékének bizonyul.” Ebből szűrhető le, hogy Lászlóffy Aladár a költészetnek és művészetnek nem igazán kedvező korában a történelemnek saját világot, „a világ Lászlóffy-módra”, mondja egészében Széles Klára könyve, egész kozmoszt teremtett az íróasztalán történelemből és műveltségből, mítoszokból és mítoszok szilánkjaiból, a tudomány világából, mindazokból az emlékekből, amelyekből az európai önismeret és tudat a maga világképét felépíti. Nemcsak utalások és hivatkozások, közvetlen vagy közvetett idézetek formájában van jelen ez a sajátos európai kulturális identitás és tudat Lászlóffy Aladár költészetében, mutat rá több ízben Széles Klára, hanem egészében áthatja az ő költői beszédmódját, amely beszédmódnak Európa-függő tartalmi repertoárjában természetesen kitüntetett helye van az Erdély-emlékezetnek, Erdély történetének, múltjának, kivételesen gazdag műveltségi hagyományának. Ennek a történelem, a kultúra, Európa és az erdélyi múlt felé fordulásnak csak egyik lehetséges magyarázata Lászlóffy Aladár tanultsága, a régészet és más múltfeltáró meg múltat idéző tudományok iránti fogékonysága, ami őt egyérteműen a tanult költők közé sorolja, József Attila meg Szabó Lőrinc egyik örökösének. Műveltségének magyarázata életműve születésének külső és semmiképpen sem mellőzhető körülményeiben is felismerhető, abban voltaképpen, hogy a terrorral, a diktatúrával szemben ellenpontként, sőt ellenállásként a kultúra mutatható fel. Lászlóffy Aladár verseiben és prózájában, regényeiben és novelláiban nem hivalkodóan csillogtatja kivételes történelmi és műveltségi ismereteit, hanem azért, mert csupán a történelem, a kultúra, a tudomány védhette meg őt a politika meg az ideológia erőszakoskodásaitól. Persze, Lászlóffy Aladár – ez is jól kiolvasható Széles Klára elemzéseiből – nem a költészet menhelyének, főként nem alibijének használja a kultúrát, se történelmi és mitológiai ismereteit, hanem egészében a költői megszólalás esélyének veszi, lehetőségnek a lírai beszédre, sőt azt is mondhatom, alkalomnak veszi a kimondásra, annak megfogalmazására, ami másként nem, csak a kultúra és a tudomány példatárával mondható. Aki megélte a terror éveit és megmaradt költőnek, nem rejtőzködött el a kultúra sűrűjében, ellenkezőleg, éppen a kultúrával mért, amennyire mérhetett, csapást a politikai és ideológiai erőszakra. Amit csak fokozott a kisebbségi létezés súlyának elviselése. Széles Klára monográfiájában alig hozza szóba a kisebbségi irodalom kérdését, csak valahol könyvének közepe táján ejt szót a kisebbségi irodalomról, holott Lászlóffy Aladár költészetének egyik, bizonyosan megkerülhetetlen forrása éppen a megélt kisebbségi lét, minthogy a kisebbséget leginkább a kultúra, a tudomány, a hit védheti meg, a magas kultúra, mind a rá leselkedő belső veszélyektől, leginkább az elvidékiesedés veszedelmétől, mind pedig a külsőktől, amelyek egyformán származhatnak felülről és alulról, kintről és bentről. Lászlóffy Aladár íróasztalára, a „költői tér” ezen egyszerre szűk és bő terrénumára azért kerülhetettek elsőrangúan a kultúra értékei és hagyományai, mert rajtuk keresztül, ha úgy tetszik, akkor éppenséggel általuk szólalhat meg a költői én. A nyelv felügyeletét és a nyelv hatalmát Lászlóffy Aladár költészetében a kultúra reprezentálja. Szavai a kultúra szavai, képei és motívumai a kultúrából származtathatók. Gondolom, nem mondok ellent Széles Klára szövegértelmezéseinek és műelemzéseinek, ha azt mondom, hogy Lászlóffy Aladár íróasztala voltaképpen a nyelv, sajátosan a kultúrából származtatott, a kultúrára épülő, azt mozgásba hozó nyelv alakzata, vagy másik neve. Meg hogy ezen az asztalon a műveltség tényei láthatók.
Tehát ha Lászlóffy Aladár nevezetes prózaversének címét viselő monográfiája Széles Klárának azt kérdezi, „Mit látsz egy íróasztalon?”, akkor jogos a kérdés, hogy maga Széles Klára mit lát, illetve látott meg a költő íróasztalán. Az íróasztal mindenki számára, a költő számára különösképp, kitüntetett terep, sok-sok fontos vagy kevésbé fontos tárggyal, az íráshoz nélkülözhetetlen eszközzel, ceruzával, papírral, könyvvel. „Valóban:” – kérdezi Széles Klára – „mit látsz – akár egy költő – íróasztalán?” Majd így válaszol: „Bizonyára semmit. Illetve: semmi különöset. Olyanforma az, mint amilyen például saját otthoni íróasztalod, vagy akárkié.” Ez a sok „semmi különös”, mondja Széles Klára, „szó szerint fellelhető a versben”. Mármint Lászlóffy Aladár azonos című prózaversében. Majd hozzáteszi: „Mégis, a költői mondatok szövetében a köznapi tárgyak úgy azonosak önmagukkal, hogy ugyanakkor szinte észrevétlen jelentékeny átváltozás hordozóivá válnak. Hogyan és miért? Talán a jelzők, a meghökkentő metaforák és metonímiák, a költői víziók merész játékai például az arányokkal – elárulnak valamit abból: mi történik itt?” Valóban, mi történik Lászlóffy Aladárnak az íróasztalról szóló prózaversében? Tájakat látunk és történelmet, mítoszt és valóságot, messzi vidékeket és közeli apróságokat, a létezés különös jeleit az életet adó jelzőkben, a sorozatos átváltozásokban, más szóval mozgást látunk, tárgyak és tények felett a gondolat és érzés mindent egybeforrasztó idejét és mozgását. Azaz egyszóval a „semmi különös” kultúra ismerhető fel a költő íróasztalán. Ilyenformán a Mit látsz az íróasztalon című prózavers akár modellje is lehet Lászlóffy Aladár költészetének, melyben úgy van együtt történelem és jelen idő, mítosz és realitás, kultúra és hétköznap, emlékezet és képzelet, álom és fikció, hogy egyszerre értelmezik és erősítik egymást, ablakot nyitnak a jelen és a múlt költészetének tájaira, a kultúra egész sokszínű világára. Mert az íróasztal – „akár egy költő” íróasztala – valójában a kultúra terepe, amely terep hegyekben és völgyekben, folyókban és tengerekben bővelkedik. A kultúra e kivételes gazdagsága hallatszik ki Lászlóffy Aladár költészetéből, ihlete ebből táplálkozik, verseinek motívum- és képvilága egészében erre épül. Széles Klára jó érzékkel fedezi fel Lászlóffy Aladár verseinek és prózájának kulturális hátterét. Persze ennek a háttérnek szerves része Lászlóffy verselése is: kimunkált verssorok, rímekkel átszőtt szakaszok, elfeledettnek vélt formák, nemegyszer iróniával díszített verstani kötöttségek a részei Lászlóffy verskultúrájának, amihez ha nem is közvetlenül, de szorosan kapcsolódnak időszerűsített lírai témák, különös etika is, ezzel együtt a politika, amitől különösen kései lírája nem mentes. Ha Lászlóffy Aladár kései lírájának nézőpontjából olvassuk korai és korábbi verseit, könnyen válik beláthatóvá, hogy verseinek kulturális hátterében és kulturális felépítettségében mindig is ott munkált etika és politika. Széles Klára arról is szót ejt, hogy esszéiben „Lászlóffy Aladár vállalja az egyik, lehető leghálátlanabb, netán legtámadottabb szerepet: az erkölcscsősz, a prédikátor, a tanító szerepét”. Ebből is kitűnik, hogy látszólagos belemerülése a kulturális hagyományokba, versei képvilágában és prózája témaválasztásában egyaránt, nem elzárkózás, hanem erős személyes indulattal fűtött ragaszkodás az értékekhez, aminthogy verselésének sajátos vonásai is éppen ezen az úton követhetők nyomon. A „kozmikus” ifjú költő, akiről Széles Klára nagy megértéssel beszél, már korai verseiben felmutatta kivételes formakultúráját, Széles Klára kérdőjeles szavával a „modor és zűrzavar?” világából, ha volt ilyen, éppen a forma kultúrája vezette ki, aminek egyik döntően fontos verse a Szabó Lőrinc halálára írott, megjelenésekor élesen bírált vers, ami Széles Klára szerint is költői remeklés. Nem múlhatott a véletlenen, hogy Lászlóffy Aladár már korai költészetében rátalált Szabó Lőrincre, a költőről Szabó Lőrinc költői helyzetei címen könyvet is publikált, hiszen Szabó Lőrinc az, aki a klasszikus modernség utáni modernségben éppen a „modern verset” újította meg úgy, hogy megőrizte kitüntetett verstani helyeit azzal, hogy „helyzetbe hozta” a rímet, a ritmust, a formát. A helyzetbe hozás itt azt jelenti, hogy párbeszédet kezdeményezett és folytatott magában a versben, úgy rímelt, hogy az egyben dialógus is a hívó rím és a válaszoló között, úgy írta jambusait, hogy azok a belső párbeszéd villogásának feleltek meg. Széles Klára, talán éppen Lászlóffy Szabó Lőrinc-kismonográfiáját – alcíme szerint vázlat egy monográfiához – követve Lászlóffy Aladár költészetének helyzeteit írta le, néha szó szerint a színhelyekről szólva, máskor a helyzeteket a versek téridejeként értelmezve, megint máskor a Lászlóffy-féle „költői teret” írva körül. De itt is hangsúlyozni kell, hogy mind e költészet színhelyeit, költői tereit, mind e versek téridejét Széles Klára versek és szövegek értelmezéséből bontja ki. Nincsenek, vagy csak nagy általánosságban vannak előítéletei, ezért amit Lászlóffy Aladár költészetéről megfogalmaz, ítéletei és interpretációi, mindig konkrét versekre, szövegekre épülnek. Mintha nem tudna, talán nem is akarna kilépni e költészet és próza hatásának szorításából, mintha rendre elsődleges olvasói és értelmezői tapasztalatát igyekezne közölni és ezeket a tapasztalatokat meg is szeretné őrizni elsődlegességükben. Említettem már, hogy Széles Klára gondolkodásának Lászlóffy Aladár költészetéről, verseiről, prózájáról, esszéiről, némileg tradicionális elméleti háttere van, de számára nem az elméletnek való megfeleltetés a cél és szándék, hanem a közvetlen műélvezet, a versek és prózák nyújtotta elsődleges olvasói és értelmezői tapasztalat közlése.
Széles Klára Lászlóffy Aladár műfajain tűnődve mondja, hogy „voltaképpen ő leggyakrabban ’szövegeket’ ír”, olyan szövegeket, amelyekben a történelem mindig visszaváltható jelenre, amelyekben a kulturális hagyomány a jelenben visszhangzik. A „’szöveg’ nála egyaránt lírai-gondolkodói fogalom, amely szó és metafora egyben” – írja Széles Klára. Ami azt jelenti, hogy a szöveg párhuzamos jelentésű szava Lászlóffy Aladárnál a „szövetség”. „Szöveg” és „szövetség” szövegek szövetségeként tartozik egybe, ami nem egyszerűen a szövegköziségnek egy másik neve, hanem abból a költői meggyőződésből származtatható, hogy a szövegek, versek és prózák meg a történelem szövegei „szövetségre” lépnek a jelen megszólítása szándékával. Lászlóffy Aladár költészetének egyik legfontosabb tapasztala ez: eltérő származású szövegek sorozatos egybeíródása esély a jelenben való visszhangra, mert az új szöveg nemcsak önmagát, hanem a múltból származót is jelenvalóvá teszi, ugyanakkor többszörös dialógust kezdeményez, amely dialógus, bár múltbeliek között zajlik, mindenkor a jelenben visszhangzik. Széles Klára könyvének befejező fejezeteiben Lászlóffy Aladár költészetének motívumláncolatait és motívumhálózatait vizsgálja, az ablak, a madár, a repülés, ezzel együtt a repülőgép és Ikarosz, majd a hó, az eső, a harmat, azután a kő, a fal, a vár, a rom, az álom, a félálom, az alvás, az ébrenlét, eszmélet és eszmélés motívumát, mert ezek, a monográfia szerzője szerint, egészében átfogják, egységessé formálják a költő eltérő műfajú szövegeit egy egészen sajátos „mikro-univerzumot” teremtve.
Széles Klára Lászlóffy-monográfiája „a kiteljesedő életmű ismeretében” mindvégig él a visszapillantás, az egymástól időben távolra eső jelek és motívumok egybeolvasásának lehetőségével. Így sikerül neki Lászlóffy Aladár műveit, verseket, prózákat, esszéket „tágabb keretbe” helyezni, más szóval a későbbi művek visszhangját írja le a korábbiakban, de fordítva is ezt teszi, a „kezdetek szemszögéből” szemléli „a művészi kibontakozás további lépcsőfokait”. Törekvése eközben nyilvánvaló. Arra törekszik, hogy Lászlóffy Aladár költészetét, művészetének egészét, mások nyomán, főként Cs. Gyímesi Éva ítéleteit követve beemelje a mai magyar irodalmi kánonba: nem a kisebbségi költőről, hanem a magyar költőről beszél, akinek minden bizonnyal kitüntetett helye van a kortárs magyar irodalom értékrendjében.