NAPÚT 2007/8., 121–122. oldal
Tartalom
Antonio Tabucchi Jegy a tengerben
Marjo Isopahkala versei
|
|
Öt mese Espoo-kertváros sorházairól
1.
A nők vállalják a világ összes espooi sorházának rabságát. A házak világossárgák és fából épültek, vörösek és fából épültek, fehérek, fából, kőből, kétszintesek. Kicsi udvarok, kinek-kinek megérdemelt szabadsága szerint, sohasem elég. Az ablakok hártyavékonyak, a falak papírból, átsüvít rajtuk a szél, a szomszédok bulija, olykor a Doors. Villognak a karácsonyi fények, egész éjjel ugyanazt éneklik, egyikük mindig virraszt. Beesik a hó, szembe vonyítanak a hótüskék viharos üvöltései, az ablakban perceg a tévé hangyás szeme.
2.
A gyerekek kiabálnak, a gumicsizmák mindig szanaszét hevernek. Arcba csapnak a kesztyűk, tejes-szájú gyerekek kapaszkodnak a ruhaszegélyekbe, a szegélyek véreznek. Az évezredes rítust a falakra vésték, hieroglif gólyák: Abortuszok. Vetélések. A megszületettek. A betegek. Akárhány vendégkönyv sem elég többé, se fal, se ház, a nő az égre, a földre írja, de a szavaknak nem marad nyoma, mert a földet tavasszal bevetik, a férfi ősszel meszet szór a fűre. Senki nem akar rosszat, de nagyon jót sem. Virágoznak a liliomok, virágoznak a gyerekek, virágzik a szeretet és a hazugság.
3.
A homokozónál lebeg, csontoknak ütődik a szél, a sztyeppén nő alakját veri homokba a vihar. Az anyák hastáncot járnak a gyepen, napszínű lapátokkal verik a taktust. A lapátok kútba esnek, ujjukkal csettintik a ritmust, ujjaik széttörnek, hisz agyagból vannak, énekelnek, elveszítik hangjukat, már oly sok gyerekbe leheltek életet, de táncolni mindig lehet, táncolnak, mind beduinok, tudják: a lányok jól akarják érezni magukat, de a nőnek muszáj.
4.
Nappal a nők sírnak, csecsemőikkel együtt zarándokolnak egyik lakásból a másikba, a házak kicsik, az élet sivár. Bort isznak, és sírnak: vágd le a hajam, vigyázok a gyerekedre. Süss nekem kuglófot, kitakarítok nálad. Várják a nyarat, gyorsan múlik, években mérik a napokat. Vonalakat rajzolnak a homokba, mint a rabok, ékírás jeleit, mint aki sokat akar elmondani kevés mozdulattal. De a gyerekek jönnek nevető szívvel, egyre több gyerek maszatos kézzel, mosolygó szájjal, nevetésük meglágyítja a szívet, lábaik eltörlik a vonalakat a porban.
5.
A szomszéd suttog: ablakaink tárva-nyitva, akárcsak az ajtóink. Gyerekeink összetörve, ahogy mi is. Kezeink vékonyra koptak a mosogatószertől, látjuk az ereket, ami a vérbe íratott: amikor a játékokat kipróbáltuk, az Ikea bútort megvettük, a szappantól darabokra szaggatott embereket megértettük. Akkor, mondja, pakoljuk fel a gyerekeket, az otthonokat, menjünk vissza. Nem tudok, mondja magában, visszafelé, mint a varázsige. A tájfutó válogatott tagja voltam, suttogja, ott tudnod kell, hol vagy, éjjel fény vetül a fejről. Aztán azt mondta: Az egyik havat lapátolt, hogy tavasz legyen. A másik rágyújtotta családjára a házat. A harmadik felmászott az Ikea tetejére, kitárta szárnyait, és felrepült a tartós bútorok mennyországába.
Pusztai Varga Ildikó fordítása
Saila Susiluoto (1971, Helsinki) finn írónő Helsinkiben él, négy gyermek édesanyja.
2001-ben az Otava gondozásában kiadott Szárnyasok és Farkasok (Siivekkäät ja Hännäkkäät) című kötete szürrealista hangvételű prózaversek gyűjteménye a nőkről, gyermekeikről, férjeikről és hétköznapi életükről. Ezért Kalevi Jäntti díjat nyert, 2005-ben pedig megkapta a Finnország Díjat (Suomi-palkinto). Verseit eddig nyolc nyelvre fordították le.
|