NAPÚT 2007/8., 89–91. oldal
Tartalom
Szegedi Kovács György
Ami megmaradt • Anyuka megdobál hóval a teraszon
Sütő Csaba András
Hűs • Szégyen és kaláka
Bereti Gábor
Engem az idő fogva tart
A látvány kötelén lassan ereszkedem,
régi nyarakba érkezem fiatalon,
s a régi nyarakhoz bűnös rózsavirágként
szétráncolt szemem odaöregszik
Holdfény folyosókon, csorgó levegőben, üveg göngyölegben,
foltos feketében, gólya toll fehérben, piros csőrű szélben,
átevezek éppen, partot érek éppen, könnyörvény sötétben
gyúljon fel a láng
Egy szál gyufa máglyája lobogjon, feketén olaj dübörögjön,
rongyokból fehéren kilépjen, ha kérem, nyíljon ki az ajtóm,
az ajtómon belépjen
a látvány kötelét eleresztem
Zuhanjon hozzád a testem ezüstpor éveken át öregedve s
mégis szebben a hattyúk énekénél gyökerek markába szorítva
virágok poklába ha érek emlékek árnya táncoljon körül
látod emlékek árnya táncol körül
füstjük a szívemet marja
bőrömet rézláng borítja,
itt élek újra ebben a bujkáló szerelemben, ahol ölelésed
véremmel
fest piros alkonyatot az égre. Nézlek.
Combodig, melledig, arcodig érve,
karoddal a vágyam, karommal a vágyad beborít –,
íme: engem az idő fogva tart.
Vissza innen már sose térjek
Tél, fekete szerelem
Tél van. Mogorván ülnek a fákon a varjak.
Felborzolódnak a fekete tollak. Üresen, csak
elrabolt károgásukkal zúdulnak az erdőknek
a szelek.
Vér sarjad
a kitátott csőrökből, a karmos lábak kihűlő ereiből.
A gallyakra gémberedett jeges hideg alól süvöltés
hallatszik, fohászkodás. Piros nyelvekbe kapaszkodik
egy didergő, zúzmarás árnyék,
az árnyékom,
e hempergő kiáltás;
jégkiáltás inog a véresre tépdesett havon.
Sóhajos selymei elveszve. Áll egy
meztelen test a roncsolt időben, s kinyílik benne
hosszú tüskéivel a Hold, kinyílik benne a Hold
ezüstös tükre.
Szomorúság és nevetés
látszanak benne, futkosnak összefogódzva, egy
részeg dal leng, lebeg a torkukhoz kötve. Suhogás,
zuhogás, zokogás hallatszik angyalaim tüdejéből,
angyalaim tüdejéből rázkódva ömlik a havazás.
Érted birkóznak,
érted lobognak a szelekkel tusakodó szárnyak.
Tél van kedvesem,
mert nagyon szeretlek és te máshol
keresed a nyár gyümölcseit.
Nekem nem kell már
a nyár, a tavasz se, ha földnek esem sötét
koronámmal, átsüt rajtam szárazon a szomjúság,
döfjön le az örök tél dárdás hidege, legyek
a föltámadásé.
Csak zengem magamban
mészben megforgatott nyelvvel hófehér énekeimet,
a tél az enyém, csak ő, csak ő van itt
egyedül. A nyálam, a vérem is elissza ez az
aszályos hideg, ez a jégráncos lángolás. Hát miért?
Ezüstös fürtökben miért ne lobbanjak föl a vihar elé.
Hiszen tőle menekül
és omlik le csillagaival az ég.
Szemem, akár egy
ablaküveg, betörve, szívemig nyitva az út,
szálljanak be a fehér, elaszott varjak, sovány,
sirályos énekeikkel, csontig reszkettető kínjaikkal,
jöjjenek, teremjenek bennem szelíd, babonás
szavakat, pörgő juharlevelet, pihenni nem tudó
utolsó ölelést. Jöjjenek a citerás, őrült angyalok,
rokkant királyok, tetovált bölcsek. Íme. Fekszem
kiterülve a lombok taraján. Recseg fölöttem az ég.
Futnak kéken, elfutnak gyökerei a hullámzó
homokban, a jeges hóesésben.
Miért akarlak
még mindig ily nagyon téged, kedvesem
Már tudom
Az út hullámzó pora akár a tenger.
Lassan utolér. Félni kell
a megrepedt falaktól mert telten és éretten
bármikor kicsöppenhet belőlük a földrengés.
Morajló loccsanó
zajokkal szivárgó áradás ez
és olyan akár egy szétroncsolt nevetés
amit óvatlanul locsol közénk
egy ismeretlen. P. Clee áll
a sűrű mégis fesztelen levegőben
a finom fakó port szitáló
szél hullámaiban a fuldoklás
dagadó hó-fényű vitorláiba kapaszkodva
és nézi a só hideg havazását
amint éppen elnyeli
egy szívként lüktető száj
nézi az elnyílt ajkak meddő szomjúságát
ahogy a kavargó örvénylő portölcsér
e kötéllé vékonyult szédítő tájfun
pörögve forogva eltűnik az idő torkában.
E láthatatlan remegő orsóról
lezúduló fonál köt bennünket a mához
és ez fűz minket a múlthoz
a kihűlő föld romló szellemeihez.
De egymáshoz is
és a reményhez is ez fűz.
A fény fehér szőnyegére kiterítve
fekszik a testünk. Már tudom
csak a közös élmény számít.
A többi elválaszt.