NAPÚT 2007/8., 74–76. oldal
Tartalom
Lackfi János
A Batthyány-rap
Turczi István
Mono logos • Memento •
A távozó • Mars poetica
Batthyány Bálint
„Krumplinemzetség”
Négy-öt éves koromból származnak az első, hiányos emléktöredékeim. A Bakonyban éltünk akkor édesanyámmal, a nagyszülőknél, apám nélkül, aki éppen a Szovjetunió „vendégszeretetét” élvezte valahol Szibériában.
Emlékszem nagyapámék gyönyörű vadászházára egy kis tanyán, Gézaházán, a cseszneki vár közelében. Most is gyakori látogatója vagyok a környéknek. Emlékszem az első rendőri látogatásra, amikor nagyapámat elvitték a veszprémi börtönbe, és a másodikra is, amikor házkutatást tartottak nálunk. Velem kedvesek voltak a rendőrök, és megkérdezték, hogy tudok-e már focizni. Nem úgy szegény Erzsébet nénémmel, nagyapám aggszűz nővérével, aki szintén velünk élt akkor. Tőle ezt kérdezték: „Na, mi van, mama, maga meg mit keres itt?”
„Kérem, én itt a fivéremnél élek most”, volt a válasz. „Jobb lenne, ha minél előbb elhúzná a csíkot.” Erzsébet néni ezt nem értette, és visszakérdezett: „Mit húzzak meg, kérem?” Mert ő mindig, mindenkivel udvarias volt.
A házat és a hozzá tartozó kis birtokot elvették, nagyapámat rövid idő után kiengedték, és mi a közeli Bakonyszentkirályra kerültünk, egy kétszobás, szalmatetős, agyagpadlós kis házba. Az árnyékszék a kert végében volt.
Számomra ez az átmenet szinte zökkenőmentes volt. Az akkori rendszerváltás nekem nem okozott gondot. Az emberek körülöttem olyanok voltak, mint azelőtt, szerettem a falut, a szomszédokat, na meg a fekete gatyás, mezítlábas ’bajtársakat’. Nagyapám a falu Laci bácsija volt, mindenki szerette, beleértve a párttitkárt is. Volt egy kis szíjgyártóműhelye – ezt a mesterséget az első világháborúban tanulta ki –, ahol az erdészeti lovak szerszámait javította. Ebből éltünk, na meg abból, hogy az édesanyám az erdészeti faiskolában dolgozott.
Azért éreztem, hogy mi kissé mások vagyunk, mint a szomszédok, minket általában nagyon nem szeretnek a falunkon kívül, mert mi népnyúzók voltunk, nekünk be kell fognunk a szánkat, jobban, mint a többieknek, nekünk bűnhődnünk kell a tetteinkért. Egyrészt mert ezt tanultam az iskolában, másrészt mert otthon is gyakran hallottam, hogy ezt vagy azt a rokont letartóztatták, kitelepítették. Emlékszem a közelben lakó, Erdélyből származó Ugron család esetére, amelynek egyikével-másikával gyakran találkoztunk. Velem egykorú gyermekeik voltak, köztük Anikó. Édesapját, Istvánt elvitte az ÁVH, államellenes összeesküvéssel vádolták. Amikor találkoztunk, én rákérdeztem. Anikó gyönyörű, ízes Veszprém megyei tájszólással közölte velem: „Eevitték a komonisták, de ne mondd meg senkinek, mert téged is eevisznek.”
Egyébként nemigen politizáltunk, illetve, amikor valamiről beszéltek, amiről nekem nem kellett tudnom, akkor ezt németül tették. Közben Erzsébet néni elkezdett engem is németül tanítani, és egy-két év múlva, mikor azt hitték, hogy én már értek németül, akkor átváltottak franciára.
Körülbelül öt évig tartott ez a bakonyi idillikus élet, nekem sokkal hosszabbnak tűnik a mai napig is. 1955 őszén hazajött az édesapám. Tíz évig volt vendégségben. Én nem emlékeztem rá, úgyhogy meg kellett szoknom, de ez nagyon hamar megtörtént, és élete végéig, 1998-ig, a lehető legjobb, szinte baráti viszonyban voltam vele. Szüleim ezt követően Budapestre költöztek, apám munkát keresett, engem, aki akkor fejezte be a nyolcadik általánost, beírattak az esztergomi ferences gimnáziumba. Ez volt az első nagy változás az életemben, amit hamarosan követett egy még sokkal nagyobb, az 1956-os forradalom, a menekülés, az emigráció.
Első külföldi állomásunk az ausztriai Burgenlandban apám egyik testvérének a kastélya volt, ahol ebédnél és vacsoránál az ételeket felszolgálták. Emlékszem a gyümölcsöstálakra, tele számomra ismeretlen dolgokkal, banánnal és naranccsal, emlékszem a hatalmas nappalira tele szarvasagancsokkal, ahol az összegyűlt rokonság a kandalló mellett hallgatta apám magyarországi beszámolóját.
Életemben ez volt a második ’rendszerváltás’. Úgy éreztem akkor, hogy itt valami filmszakadás történt, én ezt csak álmodom, ez nem a valóság, hamarosan fel fogok ébredni és megint ott találom magamat a bakonyszentkirályi futballpályán.
Ausztriából Svájcba mentünk, ahol apámnak egy másik testvére élt. Itt engem megint beírattak egy bentlakó intézetbe, ahol nagy szeretettel és érdeklődéssel fogadtak, mind a tanárok, mind a diákok. Sokat meséltem nekik a forradalomról, Magyarországról. Először egy évig csak nyelvórákra kellett járnom, német-, angol-, francia- és olaszórákra. Németül, Erzsébet nénémnek hála, hamar megtanultam, így elkezdhettem a gimnáziumot, amit egyszer már Esztergomban (a valódi életben) elkezdtem.
Érettségi után a zürichi műegyetem vegyészmérnöki karára íratkoztam be. Hogy miért választottam ezt a pályát, azt most már nem tudom, az ember álmában irracionálisan cselekszik. Hamar rájöttem, hogy a molekulák világa ugyan roppantul érdekes, de nem nekem való. Gyávaságból és lustaságból nem tudtam azonban elhatározni, hogy átnyergeljek. Svájcban élő nagybátyám fizette a tanulmányaimat, albérleti szobámat és mindennapi megélhetésemet. Féltem, hogy ha megmondom neki, mást szeretnék tanulni, akkor leveszi rólam a kezét. Így hát nagy nehezen lediplomáztam.
Az első zürichi évem legnagyobb élménye a magyarságom és a magyarok újrafelfedezése volt. Az egyetem menzáján, ahova ebédelni jártam, abban az időben négy-öt „magyar asztal” volt. 25-30, velem nagyjából egykorú magyar diák járt oda rendszeresen. Hamarosan beolvadtam ebbe a körbe, egy olyan társaságba, akik átélték ’56-ot, ismerték Adyt, Rejtő Jenőt és Kocsis Sanyit, el voltam bűvölve. Az új baráti kör hamarosan az egyetemen kívüli életembe is „begyűrűzött”, szabad időmet is szinte teljesen igénybe vette. Törzshelyünknek, Zürich akkor legpatinásabb kávéházának, a Café Odeonnak mindennapi vendége lettem. Megvitattuk az eseményeket, amelyek középpontjában többnyire a gyengébb nemmel kapcsolatos élményeink és a magyar foci helyzete álltak. Azután nekiálltunk biliárdozni, sakkozni vagy ultizni. Emlékszem egy nyári meleg estére, amikor megérkezett „Ciceró”, az egyik magyar taxisofőr, izzadtan és fáradtan. A pincér kérdésére, hogy mit hozhat, ezt felelte: „Kilenc sört.” Ciceró egyébként – az igazi nevére sajnos nem emlékszem – a magyar ifjúsági vízilabda-válogatott tagja volt, egy majdnem kétméteres óriás, aki hosszú latin Cicero- és Tacitus-idézeteket tudott kívülről, innen származik a beceneve. Szegény már régóta egy égi kávéházban fogyasztja söreit.
„Az évek szálltak, mint a percek.” 1969-ben megnősültem, magyar lányt vettem feleségül, nem is volt más lehetőségem, mert a szegény svájci lányoknak ebben a társaságban nem volt igazán esélyük. Elkezdtem a felnőttek életét, ami, bevallom, eleinte nehezemre esett. Pénzkeresés, gyermeknevelés, csupa számomra mindaddig ismeretlen megpróbáltatás. Ezeket avval igyekeztem kompenzálni, hogy amikor tudtam, menekültem a fiúkhoz, a magyar gettóba. Szegény feleségem sokat szenvedett emiatt, 1989-ben, hosszú belháborúk után el is váltak útjaink.
1988–89-ben az addig csendesen folydogáló életet a zürichi magyar gettóban alapvető változások érték. Az itthoni események lázba hoztak bennünket is. Megalakult a „Zürichi Kerekasztal Társaság”, amelynek elsődleges célja a „magyar demokratikus átmenet támogatása” volt. Lelkesek, de elképesztően naivak voltunk, még sokkal inkább, mint az itthoniak. Nem ismertük a valós helyzetet, nem ismertük a szereplőket, nem láttuk a potenciális veszélyeket. Ellenzéki politikusokat hívtunk meg előadásokra. Többek között Deutsch Tamás, Debreczeni József és Bauer Tamás voltak a vendégeink. Az előadásokat a zürichi magyar emigráció lelkesedve fogadta, egy-egy előadásra száznál többen is eljöttek.
Az évek folyamán, ezt talán egy tapasztalt társadalomtudós előre megjósolhatta volna, a Zürichi Kerekasztal hasonló katarzisokon ment keresztül, mint a magyarországi ellenzék: egyre kevesebb lelkesedés, egyre több vita és széthúzás lett a vége.
Én 1996-ban hazaköltöztem. Életem harmadik rendszerváltása volt ez, de történt valami nagyon érdekes. Alig telt el egy év, amikor elkezdtem érezni, hogy most bezárult a kör, vége a filmszakadásnak, ott vagyok megint a bakonyszentkirályi futballpályán.
2007-ben Batthyány Lajosra, a vértanúhalált halt, első magyar miniszterelnökre emlékezünk.
Evvel kapcsolatban eszembe jut anyai dédapám, Széchenyi Viktor gyakori mondása: „Krumplinemzetség vagyunk!” Amikor megkérdezték tőle, hogy ez mit jelent, azt válaszolta: „A java a föld alatt van.”
