NAPÚT 2007/6., 67–70. oldal
Tartalom
Kiss Judit Ágnes
Csalános Jóska
Kovács László
[A pokolban kőből vannak az angyalok]
Deák Zsuzsanna
Sandu
Kicsi, törékeny asszonyka. Sebesen beszél. Nincs annyi ideje, amennyi mondanivalója. Sanduval jött. Sandu 8. osztályos. Bajok vannak vele.
– Most jöttünk a rendőrségről. Sandu betört egy házba. Akármit hall, ő azt kipróbálja. Hát a barátok, ők viszik a rosszba. Most is azt hallotta a barátaitól, hogy a szomszédos tömbházban van egy lakás, ahol senki sem lakik, senki nem jön ki onnan, senki nem megy be oda. Sandunak ez felborzolta a képzeletét és a kalandvágyát, mert szabadsága éppen elég volt, sőt még több, mint amennyi hasznos lett volna. Feltörte a lakást, s a rendőrség rajtakapta. A barátok, biztos a barátok árulták be. Sandu nem jár az iskolába, csak úgy hébe-hóba, a képzőművészeti iskolába van beíratva, mert szépen rajzol. De sokat lóg, én meg nem tudok állandóan a sarkában lenni vagy a kezénél fogva vezetni – mondja a kicsi aszott anyuka. – Mindent megígér, aztán két nap múlva már nem tudja, hogy mit ígért. Újból az úton csavarog. A barátokkal. Napokig ül a tömbházak között mocskosan, megázva, kiéhezve. Olyan, mint egy kóbor kutya, akárkivel összebarátkozik. Már volt a rendőrségen. Nemegyszer. A barátokkal feltörtek néhány kocsit és ellopták a kazetofonokat. Van neki doszárja is, de még kiskorú. Ha így folytatja, bezárja a rendőrség a javítóintézetbe. Lehet, hogy jobb lenne. De mégsem. Ott még jobban kitanulják a technikát, mert összegyűlnek a rossz gyerekek. Már nem is tudom, hogy mit csináljak vele – és sírni kezd a kicsi asszony.
– Nekem az a véleményem, hogy haza kellene hívni a férjet, a gyerek apját külföldről, mert hiányzik az apai tekintély.
– Hiába jön haza a férjem, amikor otthon van az uram, akkor sincs tekintélye. Egész életében lágy ember volt, sohasem tudta, mit kell csinálni a gyermekekkel. Azt mondta nekem mindig: „Hadd el, Agneta, idővel majd benő a feje lágyuk és jobbak lesznek majd.” Egyrészt igaza volt a nagyobbik gyerekkel kapcsolatban. Őt Andreinak hívják. Vele sok baj volt az iskolában. Eszes volt, mint Sandu, de nem akart tanulni. Idegesítette a tanárokat, rengeteget lógott. Aztán a pszichiáter elküldte magatartási zavarok miatt az 5. osztályban Targu Lapusra. Ott volt egy szanatórium ideg- és lelkibeteg gyerekek számára iskolával összekötve. Andrei nem szerette ott. Megegyezett három gyerekkel, hogy megszökjenek onnan. A másik három kisebb volt, mint ő, így ő volt a vezér, és mindegyiket hazavitte a vonattal… Az egyiket Konstancáig kísérte el, a másikat Hunyadra, a harmadikat meg Nagybányára… Ő is hazajött a végén. Amikor megláttam egyik este az ajtó előtt, kicsi volt, sovány és koromfekete a sok úttól, mocsoktól. Már napok óta nem evett rendesen. Panaszkodott, hogy nem szereti ott Tg. Lapuson, de nekem nem volt mit csinálni vele és visszavittem a szanatóriumba, ahol iskola is volt, ott járta ki a nyolc osztályt. Mai napig is a szememre hányja, hogy bezárattam a bolondok közé. Nem tudja ezt nekem megbocsátani.
S a kicsi asszony újból sírni kezdett.
– Andrei gitározott. Jól tudott énekelni. Megegyezett még két fiúval és együttest alapított. Jól énekeltek hármasban. Persze mi fektettünk bele pénzt, mert ez volt a kívánsága. És mi segíteni próbáltunk rajta. Akkor már az uram kint dolgozott Olaszországban. Nálunk sohasem elég a pénz. Andrei is ki akart menni Olaszba, mind kért minket, de mi nem voltunk benne. Akkor ő vette magát és kiszökött a „Besztercei napok” előtt egy bizonyos idővel, otthagyta a zenetársait, anélkül hogy szólt volna nekik előzetesen. Elfogták külföldön és néhány napra egy határállomáson bezárva tartották. Én egy ideig nem tudtam semmit róla, aztán hazaeresztették. Visszakéredzkedett a formációba, de a fiúk már nem egyeztek ebbe bele, magyarázva, hogy nélküle folytak a próbák és nélküle készültek fel a Besztercei napokra. Persze így a befektetett pénzünk is elúszott. A lakásban nem volt maradása. Nem dolgozott. Nem volt pénze. Kezdett lopni otthonról, főleg pénzt. Sokat veszekedtünk ezért, megbüntettem és keservemben sírtam. Akkor, még emlékszem, hogy Sandu mindig megsajnált, ő is sírt velem együtt és fogadkozott, hogy ilyeneket ő sohasem fog csinálni. S most rosszabb a helyzet vele, mint a nagyobbikkal az ő korában. Amikor Andrei újból pénzt lopott a lakásból, elkergettem otthonról, mert egyebet nem tudtam mit csinálni. Egyik kollégája befogadta, mert közben munkába kezdett. De a kollégája nős volt és egyáltalán nem egyezett a feleségével. Inkább ő vigasztalta a nőt, amikor az panaszkodott. Egyik alkalommal a „Stefan vedéglőjében” ittak és beszélgettek Andrei és a barátja felesége, aztán késő este, amikor elhagyták a vendéglőt, letelepedtek egy buszmegálló padjára. Ott bizonyára túl hangosan beszélgettek, mert egy kis idő múlva az ablakból kidugta egy cigány ember a fejét és rájuk szólt, hogy beszéljenek csendesebben, mert nem tud aludni. De Andrei szemtelenül visszafeleselt, erre a cigány felmérgelődött és kijött az utcára. Andrei kis termetű volt, de mivel sportolt, erős volt az ökle, s amikor odasózott egyet – legalábbis így mesélte az anyjának –, a cigány leesett a földre. Aztán a helyzet még jobban bonyolódott, mert a cigánynak beépített szerkezet volt a lábában, és a lába az eséstől eltörött, szív- meg cukorbeteg is volt és rosszul lett. Kihívták a mentőt gyorsan a cigány hozzátartozói. Andreit pedig elítélték és két évet ült a börtönben.
Amikor kiszabadult, nem kaptunk neki munkahelyet. Emlékszem, egyszer, amikor Karácsony közeledett, konyhabútor kellett volna nekem. Megkértem egy jehovista testvért, aki asztalos volt, hogy csináljon nekem egy konyhabútort. Ő meg arra kért, hogy adjam a fiamat segítségül. Elment a nagyfiam és lelkiismeretesen dolgozott két hétig, a bútor is meglett idejében. Az asztalos az elején még nem tudta, hogy a fiam a börtönben volt, később hallotta, de nem dobta ki. Közben a fiam állandóan rágta a fejemet, hogy ki akar menni Olaszországba és dolgozni akar, mint az apja. Végül is összegyűlt egy kis pénzem, és megsegítettük Andreit, hogy kijusson. Két évig dolgozott rendesen ugyanazon a munkahelyen, és úgy nézett ki, hogy meg is állja a helyét. De most haza kellett hívnom Sanduért, mert én már nem bírok vele. Rám már nem hallgat.
– Rosszul tette, hogy hazahívta Andreit, ha nekifogott dolgozni, békén kellett volna őt hagyni, hogy végre megtalálhassa saját célját és egyensúlyát. Mit ért el vele, hogy hazahívta?
– Jól megverte az öccsét, olyan nagyon, hogy én kellett kivegyem Sandut a kezei közül.
– A verésnek nincs már jó foganatja, csak jobban elvadítják a fiút. Túl sokat kapott már, nem szabad őt verni, mert csak növelik a frusztrációját és agresszivitását. Inkább mesélne a saját életéről az öccsének, hátha tanulna ő valamit ebből.
– Nem szeret mesélni a saját életéről, nem tudja megbocsájtani nekünk, hogy gyerekkorában elküldtük a szanatóriumba és „bezártuk a bolondok közé”.
– De miért veri az öccsét?
– Mert másképp nem fogad szót. Így is csak két napig megy az iskolába egyfolytában, utána már megszökik, mert megszokta a csavargást. S aztán ott van Misu, ő hetedikes, de ő többet hiányzik már az iskolából, mint Sandu. A zeneiskolában van, mert szépen énekel. Ő még hamarabb kezdett pénzt lopni otthonról, mint Sandu. Minden roszasságba hamarabb kezdett bele. Elmentem érte a pszichiáterhez, de a doktor azt mondta nekem, hogy jöjjek a magánkabinetbe. Nem tudtam elmenni, mert nekem erre sajnos, nincs pénzem. Pszichológus kellene a gyermekek mellé, de az iskolában nincs. Pénzünk meg nincs, hogy magánkabinetbe vigyem őket. S ha nem megyek velük, ők sehova sem mennek el.
– Mit csinál Sandu, amikor hiányzik otthonról éjszaka?
– Biliárdozik egész éjszaka. Rengeteg barátja és barátnője van. Megkértem néhányszor, hogy hívja el a barátnőit hozzánk, hogy ismerjem meg én is őket, hiszen állandóan szól a mobiltelefonja és hívják mindenfele. Egyik nap eljött két lány, nagyobbak voltak, mint a fiam, azt állították, hogy középiskolában vannak, és lezserül tárgyaltak Sanduval. Szóba álltam én is velük, kérdeztem, hogy miért járnak együtt a fiammal, hiszen rossz gyerek, nem fogad szót, lóg az iskolából, az éjszakait csak ő tudja, hol tölti. Aztán rájöttem, hogy a lányok a pénzéért szeretik és azért, mert a rendelkezésükre áll akármikor. De honnan van a pénze, azt nem tudom. Gondolom, hogy be-besegít a klubokban, ahova jár. Később a szememre vetette, hogy miért kritizáltam a lányok előtt, így megszégyenítettem őt. Többet el sem hívta hozzánk a lányokat.
– Internetet kellene bevezetni a lakásba, hogy legyen valami érdekes dolog otthon, ami kösse a fiúkat.
– A probléma az, hogy számítógépünk sincs, mert azzal is megjártam. A keresetünk után jogunk volt kérvényt beadni az iskolába, hogy ingyen számítógéphez jussunk. De a titkárnő, amikor beírta a szülők nevét, elhibázta a férjem nevét, és az üzletben nem akarták nekünk kiadni a számítógépet. (Vajon, mégis hova került az a számítógép?) Amikor reklamáltam a tanfelügyelőségen, már késő volt, kiszaladtam az időből, és az üzlet csak bizonyos időszakban ad ki ilyesmiket. A következő évben megpróbáltam Misu után benyújtani kérvényt. Amikor ki kellett volna venni az üzletből, azelőtt valamennyi idővel Olaszországba kellett mennem, és nagyon megkértem a titkárnőt, akit nagyon jól ismerek, hogy vegye ki helyettem. Ő meg elfelejtette. Így számítógép nélkül maradtunk. (Vajon kihez került a második számítógép?)
– Miért nem reklamálta az iskolában?
– Nincs hozzá bátorságom. Ha ennyi problémám van a két fiúval, nem merek szemrehányást tenni senkinek. Így is szégyellek szóba állni az igazgatóval, az osztályfőnőkökkel, akik mind azt tanácsolják, hogy vigyem pszichológushoz a gyerekeket. S nekem jó pszichológusra lenne szükségem, de pénzem nincs rá. S az iskolában nincs ilyen szakember. Egyikben sem. – S folynak a könnyek a kicsi asszony szeméből.
– Miért nem nyújtott be újra kérést az év elején új számítógépért?
– Mert a komputer visszadobta a kérést, a nyilvántartásban a fiam neve már szerepelt azok között, akiknek már jóváhagyták. S kétszer senkinek sem hagynak jóvá.
– Tehát önnek kétszer hagyták jóvá, és mégsincs egy számítógépje sem.
A kicsi asszony szeméből folydogáltak a könnyek. Nagyon könnyen sírt. És nagyon gyakran. Tehetetlenül. Fegyvertelenül. Reménytelenül. Amikor ránéztél, az volt az érzésed, hogy könnyben ázik a kis termete, hogy egy szemernyi öröm sem bújik meg benne, hogy tele van, telis de teli szomorúsággal, végzetességgel, balszerencsével…
Nem is tudnád, honnan kell elkezdeni a segítséget. Kit kellene először megsegíteni. És milyen formában. Annyira súlyos és komplikált a család helyzete.
– Látom, mind a három gyereknek művészi képességei vannak, rajzolnak, énekelnek.
– Igen, ezt az oldalukat tőlem örökölték, a „fejüket” pedig az apjuktól.
Vajon az intelligenciára célzott? De a magatartásukat honnan vették át? Egyik a másiktól? S a nevelés, az egészen hatás nélkül maradt?
– Tudja, én Ciznadiáról vagyok. Ott énekeltem fiatal koromban, aztán megismerkedtem egy gitáros fiúval. Összeházasodtunk és együtt énekeltünk, amíg olyan féltékeny lett az uram, hogy megtiltotta nekem az éneklést. Nem engedett énekelni, hogy ne váljak k….-vá, mondta ő. Aztán én elváltam és idejöttem Besztercére. Itt újból férjhez mentem, és jehovista lettem az uram után.
– A férjének mi a véleménye a történtekről?
– Ő azt várja, hogy benőjön a fejük lágya. Már régóta mind kérem, hogy vegye maga mellé a két fiút. Megígérte nekik, hogy magához fogadja, miután elvégzik a 8. osztályt. A fiúk szeretnének kimenni, de iskolába járni nem.
– Nem gondoltak arra sohasem, hogy a fiúknak hiányzik az apjuk?
– Hiába lenne itt, mert semmilyen tekintélye nincs előttük!
– Nemcsak erről van szó. A gyerek eredeténél fogva szereti a szüleit. Nekik hiányzik az apai szeretet, az apai szellem. Ön veszekedett velük, megbüntette, megverte őket, de a gyerekek az apjukat akarják, vagy őt is, ha puha is, ha lágy is, hiányzik nekik ez a kép, ez a minta, ez az érzelmi és erőforrás a házukból és több mint valószínű, hogy a gyermekek szívéből is. Nincs kinek bizonyítani, nincs kinek megmutatni, nincs kiért bizonyítani.
Az emberek általában csak az anyagi oldalát értékelik fel a külföldi munkának és nem veszik számba, csak későn, hogy az apahiány – már hét éve – elképzelhetetlen következményeket okozhat. Akárcsak a szervezetlen családokban, ugyanolyanok az események, a jelenségek, a magatartások, és nagy gond megoldani ezeket. Az anyuka értetlenül néz rám – ha hazahívja az urát, úgyis hiába, mert nem tudja pontra tenni a fiait, s aztán pénz nélkül hogy lesz tovább az öt gyerekkel?
– Még vannak gyerekei?
– Igen, két kicsi, a kislány elemista, a fiúcska óvodás.
– S aztán ők mit csinálnak, amikor cirkuszok vannak a házban, amikor maga sír?
– Mellém bújnak és ők is sírnak.
Atyám, micsoda gyermekkor! Szegények mindannyian!