NAPÚT 2007/5., 77–80. oldal
Tartalom
Minya Károly
A Parti-csapda és a Háy-dráma-szöveg
Álvaro Cunqueiro
A mór tükre
Jean Baudrillard (1929–2007) francia szociológus és filozófus. Forradalmasította a filozófia nyelvét, a marxista szociológiai elemzéstől eljutott a filozófia költészetéig, a költői filozófiáig. Több mint 35 könyvet és megszámlálhatatlan tanulmányt adott közre.
Jean Baudrillard
A nihilizmusról
A nihilizmusnak ma már nincs az a sötét, homályos, baljós színezete, mint Wagner és Spengler idejében, a XIX. század végén. Már nem a dekadencia Weltanschauungjától (világnézetéből) származik és nem is az Isten halálából született metafizikai radikalitástól, sőt még csak nem is az ez utóbbiból levonandó következtetésektől. A mai nihilizmus az átlátszóság nihilizmusa, és ez bizonyos értelemben még sokkal radikálisabb, sokkal fontosabb, mint előzetes és történeti formái, mert ez az átlátszóság, ez a határozatlanság visszavonhatatlanul a rendszer tartozéka, valamint az elméleté, amely még elemezni próbálja e rendszert. Amikor Isten meghalt, Nietzsche még élt és kinyilatkoztatta Isten halálát; a nagy nihilista ott állt az Örökkévalóval szemben, az Örökkévaló holtteste előtt. De ma már nincs többé elméleti vagy kritikai Isten, hogy elismerje a saját halálát minden dolgok szimulált átlátszósága előtt, a valóság fölöttiségben megvalósított világ (Isten meghalt, valóság fölötti lett) materialista vagy idealista megvalósításának hamisítványa előtt.
A világegyetem és mi mindannyian elérkeztünk a szimuláció állapotába, a hanyatlás varázslatosan gonosz, bár nem is gonosz, hanem inkább közömbös területére: különös módon a nihilizmust nem a rombolás valósította meg teljesen, hanem a szimuláció és a hanyatlás. Az aktív és erőszakos fantazmáról, a mítosz és a korszak fantazmájáról, amely a nihilizmus történetileg volt, áttért a dolgok átlátszó, hamisan átlátszó működésére. Mi marad az elméletileg lehetséges nihilizmusból? Milyen új színtér képes kibontakozni, ahol a semmi és a halál kihívásként, tétként újrajátszható?
Minden kétséget kizáróan új és megoldhatatlan helyzetben vagyunk a nihilizmus eredeti formáihoz képest:
Első nagy megnyilvánulása a romanticizmus volt: ez pedig, a felvilágosodás forradalmával együtt megfelel a látszatok rendje lerombolásának.
A szürrealizmus, a dada, az abszurd és a politikai nihilizmus a második nagy megnyilvánulás, amely megfelel az értelem (sens, meaning) rendje lerombolásának.
Az első a nihilizmus esztétikai formája (dandyzmus), a második a politikai, történeti és metafizikai forma (terrorizmus).
Ez a két forma már csak részben érint minket, vagy egyáltalán nem. Az átlátszóság nihilizmusa már nem esztétikai vagy politikai nihilizmus, már nem kölcsönöz sem a látszatok lerombolásától, sem az értelem parazsának eloltásától, sem pedig az apokalipszis utolsó árnyalataitól. Nincs már apokalipszis (csak amolyan esetleges terrorizmus próbálja tükrözni ezt, de ez már nem politikai cselekvés, és a megnyilvánulásnak csak egyetlen módja maradt, amely ugyanakkor az eltüntetés módja is: a média). Márpedig a média nem színpad, amelyen játszanak valamit, hanem csupán egy kilyuggatott szélű filmszalag, amely közvetítésének ha nem is a nézői, mindenesetre a befogadói vagyunk. Az apokalipszisnek vége, ma már csak a semlegesség maga, valamint a semlegesség és a közömbösség formái vetülnek elénk. Gondolja meg, aki akarja, hogy ezekben vannak-e romantikus, esztétikai és semleges elemek. Én nem hiszem. Mindaz, ami megmaradt, nem egyéb, mint a sivár és közömbös formák, a minket megsemmisítő rendszer működésének bűvölete. A bűvölet viszont (a csábítással ellentétben, amely a látszatokhoz, és a dialektikus ésszel ellentétben, amely az értelemhez kapcsolódott) par excellence nihilista, az eltűnés módjára jellemző szenvedély. Az eltűnés minden formája elbűvöl minket, még a tulajdon eltüntetésünké is. Általános állapotunk a melankólia és a bűvölet egy akaratlanul is átlátszó korban.
Nihilista vagyok.
Megfigyelem, elfogadom és vállalom a látszatok lerombolásának beláthatatlan folyamatát (valamint a látszatok csábításáét) az értelem szolgálatában (ábrázolás, történelem, kritika stb.), mindez pedig a XIX. század alapvetően jellegzetes vívmánya. A XIX. század, a modernség igazi forradalma, a látszatok radikális lerombolásában áll, a kiábrándulásban a világból, valamint a világ kiszolgáltatásában az értelmezés és a történetírás erőszakosságának.
Megfigyelem, elfogadom, vállalom és elemzem a második forradalmat, a XX. század, a posztmodernitás forradalmát, amely az értelem lerombolásának beláthatatlan folyamata, a látszatok korábbi lerombolásához hasonlóan. Aki az értelemre kardot ránt, az az értelem által vész el.
A dialektikus színpad, a kritikai színpad üres. Már színpad sincs. Az értelem már nem gyógyítható és értelemmel sem gyógyíthatunk: maga a gyógyítás is a közömbösítés általános folyamatának része.
Maga az elemzés helyzete szintén bizonytalanná, véletlenszerűvé változott: az elméletek cseppfolyósodtak (valójában a nihilizmus lehetetlen, mivel ez még mindig a vég elképzelésének makacs és elkeseredett elmélete, a Weltanschauung [világnézet] katasztrófája).
Az elemzés talán szintén az értelem lefagyasztása beláthatatlanul hatalmas folyamatának döntő eleme. Az elméletek értelmi többlete, versengésük az értelem szintjén valójában másodlagos az értelmet elapasztó és átlátszóvá tevő lefagyasztási együttműködésükhöz képest. Tudatában kell lennünk, hogy bármiképpen is működik az elmélet, mindig az értelem lefagyasztása irányában hat, előre vetítve a hamisítványokat és a közömbös formákat. Terjeszkedik a sivatag.
Az értelem lefullasztása a médiában. A társadalmi elem lefullasztása a tömegekben. A tömegek végtelen növekedése mint a rendszer felgyorsulásának függvénye. Energetikai zsákutca. A tehetetlenségi nyomaték tetőpontja.
A tehetetlenségi nyomaték a telített világban. A tehetetlenségi jelenségek felgyorsulnak (ha fogalmazhatunk így). A hitelüket vesztett formák túlburjánzanak, és a növekedés lebénul ebben az áttételes túlburjánzásban. Ez tehát ennek a túlfejlettségnek a titka, amely tovább halad önmaga végénél. Mindez a mi pusztító befejezettségünkre hasonlít: menni csak egyre tovább, ugyanabba az irányba – az értelem elpusztítása az egyre inkább terjeszkedő szimulációval. Tagadni tulajdon életünk végét egyre kifinomultabb tudatossággal: vajon nem ez a rákbetegség sötét titka? A túlfejlettség bosszúja a növekedésen, a sebesség bosszúja a tehetetlenségi nyomatékon.
A tömeget a tehetetlenség gigantikus folyamata ragadja magával a gyorsulás útján. A tömeg az a túlfejlett, mindent fölemésztő folyamat, amely minden növekedést és minden értelmi többletet elpusztít. E rendszereket a nagyon határozott befejezettség rövidzárlata bénította meg.
Ma a tehetetlenségi nyomatéknak ez a pontja az elbűvölő, meg ami rajta kívül történik (a dialektika diszkrét bája viszont tovatűnt). Nihilista vagyok, abban az értelemben, ha nihilizmusnak számít a tehetetlenségi nyomatéknak ezt a pontját, a rendszer visszafordíthatatlanságának e pontját kitüntetett figyelemben részesíteni.
Nihilista vagyok akkor is, ha nihilizmusnak számít megszállottan foglalkozni az eltűnés módjával, a termelési mód helyett. Eltűnés, afanízis (tompultság – a ford.), lefulladás. A Verschwinden (eltűnés – a ford.) dühödt lendülete. A transzpolitika az eltűnés módjának (a valóság, az értelem, a színpad, a történelem, a társadalmi elem, az egyedi elem eltűnésének) kiemelt területe. Őszintén szólva, már nem is nagyon lehet szó nihilizmusról: az eltűnésben, a sivatagos, véletlenszerű és közömbös formában nincs már pátosz sem, nihilista pátosz, a radikalitásnak, a mitikus tagadásnak, a drámai előérzetnek a nihilizmust éltető, mitikus energiája sem létezik többé. Kiábrándulás sincs már, sőt csábító nosztalgia sem, a kiábrándulásnak ez a finom árnyalata. Csak az eltűnés maradt. Az eltűnés radikális módjának nyomát már Adornónál és Benjaminnál is megtalálhattuk, a dialektika nosztalgikus gyakorlásával párhuzamosan. Mert nosztalgia él a dialektika iránt és a legfinomabb dialektika először is nosztalgikus. Ám Benjaminnál és Adornónál létezett egyéb, jelentősebb árnyalat is, a rendszerhez kapcsolódó melankólia árnyalata, amely gyógyíthatatlan és túl van minden dialektikán. A rendszer melankóliája ez, amely ma ironikusan, minden körülöttünk lévő, átlátszó formára ráteszi a kezét. Ez a melankólia a mi elemi szenvedélyünk.
Ez már nem a spleen vagy a fin-de-siecle (századvégi – a ford.) lélek zavaros vágyakozása. Már nem is nihilizmus, amely bizonyos értelemben mindent normalizálni akar a rombolással és a nietzschei ressentiment (neheztelés, bosszúvágy – a ford.) szenvedélyével. Nem. A melankólia a működő rendszerek, a kurrens szimulációs rendszerek, a programozás és az információ elemi árnyalata. A melankólia az értelem eltűnésének, az értelem elpárologtatásának szerves tulajdonsága a működő rendszerekben. És mindannyian melankolikusak vagyunk.
A melankólia a telített rendszereinkre jellemző brutális érzéketlenség. Eltűnt a világból a remény, hogy még egyszer összemérhető lesz jó és rossz, igaz és hamis, vagy bármilyen értékek; eltűnt az erőviszonyok kiegyensúlyozásának és a tétnek a reménye. A rendszer mindenütt túl erős: hegemón.
A rendszer hegemóniája ellenében nagyra becsülhetők a vágy cselvetései, a hétköznapi, mikroszintű forradalmi gyakorlat, a roppant logikus, molekulárisan részletes okfejtés vagy akár a főzés tudománya. De mindez nem oldja meg azt a parancsoló erejű feladatot, hogy a rendszert fényes nappal kell megállítani működésében.
Ezt csak a terrorizmus tudja megtenni.
A rendszer működésének megakasztása törli el a rendszer maradványait, ahogy egyetlen ironikus mosoly az egész beszédet megsemmisíti, vagy a rabszolga engedetlenségének egyetlen villanása romba dönti az úr teljes hatalmát és örömét.
Minél egyöntetűbben uralkodik a rendszer, a képzelet annál inkább „beindul” a rendszer legapróbb megakadására. A kihívás, bármilyen mikroszkopikus is, mindig a láncolat meghibásodásának képe. Ma csak ez a megfordítás az egyetlen példátlanul jelentős esemény a politika nihilista és érzéketlen színpadán. Csak ez mozgósítja a képzeletet.
Ha nihilistának lenni azt jelenti, hogy a végső határig vinni a hegemón rendszereket, amelynél az erőszak már szinte nevetséges és talán éppen ez az a kihívás, amelyre a rendszer a saját halálával válaszol, akkor elméleti terrorista és nihilista vagyok, ahogy a többiek fegyverrel a kézben azok. Számunkra nem az igazság, hanem már csak az elméleti erőszak az egyetlen lehetőség.
De az ilyen érzés utópisztikus. Mert szép dolog lenne nihilistának lenni, ha létezne még radikalitás, ahogy szép dolog lenne terroristának is lenni, ha a halálnak, akár a terrorista halálának is, lenne még értelme.
Ám a dolgok kérdése e ponton változik megválaszolhatatlanná. Mert a radikális, aktív nihilizmusra a rendszer a saját semlegesítő nihilizmusával válaszol. Maga a rendszer szintén nihilista, abban az értelemben, hogy hatalmában áll mindent, azt is, amit tagad, a közömbösség öntőformájába zúdítani.
Ebben a rendszerben maga a halál is tulajdon nemlétének erényével tűnik ki. (A bolognai pályaudvar és a müncheni Október-ünnep: a halált megsemmisítette a közöny, a terrorizmus így teljesíti be önkéntelenül az egész rendszert, nem politikailag, hanem a közömbösség felgyorsult formájában, amely megerősíti uralmát.)
A halálnak már nincs sem képzeleti, sem politikai színpada, amelyen ábrázolná, eljátszaná önmagát, szertartásosan vagy erőszakosan. Ez pedig a másik nihilizmus, a másik terrorizmus, a rendszer nihilizmusa, a rendszer terrorizmusa diadala.
Már egyáltalán színpad sincs, még minimális illúzió sem, amely a jelenségeket képessé tenné a realitás erejének befogadására, nincs már semmiféle színpad sem a mentális, sem a politikai szolidaritás számára: mit csinálnak Chilében, Biafrában, mi van a tengernyi menekülttel, a bolognai pályaudvarral, mi történik Lengyelországban? Mindez megsemmisül a televízió képernyőjén. A következmények nélküli események korát éljük (valamint a következmények nélküli elméletek korát).
Nem él már az értelem reménye. És kétségkívül, ez azért jó dolog: az értelem halálos. De a látszatok halhatatlanok, sebezhetetlenek az értelem vagy az értelmetlenség nihilizmusával szemben, a látszatok, amelyeken az értelem rövid ideig uralkodott, amelyeket meg akart semmisíteni, hogy megalapozza a felvilágosodás uralmát.
És itt kezdődik a csábítás.
Romhányi Török Gábor fordítása