NAPÚT 2007/5., 8–23. oldal

Tartalom

Radnóti Zsuzsa
Évadkörkép

Jakab Lilla
A babám az ágyamban fekszik és mosolyog • Sumi-e

Baráthy György

Origami

Artéria Színházi Társaság (2005)

Egy idős nő, ruhája régimódi, egyszerű, de nem kopottas – talán a huszadik század elejét idézi. Egy széken ül. Hosszasan vár, majd felnéz.
NŐ I.	Ha rám kíváncsiak, kérem, ne világítsanak az arcomba. (A fények lejjebb úsznak.) Egy kis derítés azért rám fér. Nem kell megköszönnöm, ennyi igazán elvárható. Különben is, ha jól tudom, egy járvány miatt vagyunk összezárva, semmi törvénytelen nem történt. Az irataimat is visszaadhatják, valódiak, leszámítva a születésem évét, elírás történt – valójában hatvankilenc éves vagyok. Amióta a hajón élek, és hát nem tegnap költöztem fel végleg, nem ez az első alkalom, hogy karantén alá vettek minket. Nem nagy ügy – ennél már sokkal érdekesebb, hogy idén tizenhárom telihold van, és ha utánaszámolnak, ebben a hónapban ma van a második, amit úgy hívnak: a kék hold. Tudják, mit jelent ez? Maguk itt, a parton, persze nem törődnek az ilyesmivel, de mi a nyílt tengeren, mi még együtt élünk a természettel. Mielőtt félbeszakítanának, abbahagyom a fecsegést, és elmondom, amire kíváncsiak.     A férfit, akinek a tetemét tegnap olyan elővigyázatlanul, boncolás nélkül a vízbe dobták, aznap éjjel ismertem meg, amikor elhagytuk a kontinenst. Néhányszor beszélgettem vele – ebben semmi meglepő nincs, az a dolgom, hogy szórakoztassam az utasokat. Nem tudhatom biztosan, de nem hiszem, hogy ő terjesztette volna a kórt – kerülte az embereket, rajtam kívül nemigen beszélgetett senkivel. És… Nézzenek rám, kutya bajom. Mindazonáltal kétségkívül beteg volt. Ezt nem mondta, ezt tudtam. Szakmai ártalom. Kérem, ne faggassanak arról, hogy valóban látom-e a jövőt. Ha azt mondom, nem, csaló vagyok, ha meg igen, akkor rögtön kérdeznek valami merészet. Nem mindegy? Az emberek egy jósnőnek azért fizetnek, hogy az ő szájából hallják vissza, amit szeretnének. Persze mindig bele kell csempészni valami kis szomorúságot, hogy hihetőbb legyen a jó. A járvány már megállíthatatlan. Két napon belül leáll a szárazföldi közlekedés. Egy héten belül az ivóvíz is szennyezett lesz, hiába hiszik a népek, hogy csak a hús fertőz. Üresek lesznek a terek, a minisztériumok, az iskolák. A színházak. Egy hónap, és mindannyian odaveszünk. Nem lenne kifizetődő az üzlet, ha ilyeneket mondanék, mi? Az emberek idejönnek, hogy új életet kezdjenek, vagy a kontinensre mennek, hogy „megtalálják a gyökereiket”, sosem látom őket újra. Hálát is adnék ezért Istennek – ha hinnék benne. Ne haragudjanak, de ha magukat sem látom többet, az is csak megkönnyebbülés. Ez a férfi is csak… jött, tudtam, hogy elmegy… És el is ment. Talán segítettem neki elmenni, nem tudom. A külsejét illetően – hm… nem volt különös ismertetőjele. Ötven és hatvan között lehetett. Sem nem magas, sem nem alacsony. Inkább sovány, mint testes. A ruhája kopottas, valaha jobb napjai lehettek – ezt mondta is. Haja kevéske. Talán a járása volt különös, meg a kesztyűje. Mindig kesztyűben volt, ezen nevettem is. „Hát miért nem veszi le? Így nem tudok a tenyeréből jósolni.” Azt mondta, a kártya jobban érdekli. „Van valami baja a kezének?” Elsápadt. Azt hittem, valami kínos tetoválás vagy leforrázta, vagy… Nem válaszolt.     Hat napig ismerhettem, elmondhatom, hogy ez volt a legjellemzőbb szokása, hogy csak úgy nem válaszol. Ráadásul éppen a tapintatos, veszélytelen kérdéseknél hallgat. Ritka típus. Mondtam is neki: „Ha valami baja van a kezének, attól még ugyanúgy tudok olvasni belőle. Hát azt hiszi, hogy csak a vonalakból olvasunk? Az én munkám sokkal kevésbé titokzatos, mint gondolná. Hát azt hiszi, hogy a múlt nyom nélkül tűnik el? Hiszen maga is az utolsó leheletéig magával cipeli a testét. Megmarad rajta mindannak a nyoma, ami történt. Talán már semmi közünk a korábbi énjeink sokaságához, azért ők velünk vannak, és arra kényszerítenek, hogy…” Nem válaszolt. Végül láthattam a kezét. Mielőtt elment. Megkért rá, hogy húzzam le a kesztyűjét. A máskor olyan biztos kezem azért megremegett. Nem mintha félnék a testi rútságtól, és… nem is volt borzalmas. Ez már nem tartozik magukra. Egyébként is, ez minden, amit tudok. Ha az én véleményemre kíváncsiak, azt mondom, rossz helyen keresgélnek. Ennyi. Ennyi. Ez minden, amit tudok róla.
Egy fiatal lány válik láthatóvá. Mintha egy fa törzsénél ülne. Kalap és köpönyeg van rajta.
NŐ II.	Öreg lehetsz már. Egy ember, ha ilyen idős, mint te, már csak szundikál, s az életét álmodja újra. Miért vagyok olyan biztos abban, hogy ti, fák, nem álmodtok? S ha nem, mit nyertek? S ha nem, mit veszítetek?     Éjjel álmomban újra a kastélyban voltam, de valahogy minden egészen más volt. Tarkaság – talmiság. Akárha vásárban lettem volna. Ünnep lehetett. A falak közt élet volt, nem úgy, mint most. Nem úgy, mint akkor. Talán egy percre magával ragadott a zsongás, igen, egészen addig, amíg rá nem jöttem, miféle emberekkel volt tele az otthonunk! Röfögve nevettek, a szemük nyugtalan és ajzott. Mintha egy elmekórház ápoltjai ünnepelnék a tavasz érkezését. Aztán felfigyeltek valakire, és óvatosan utat engedtek neki, mintha az orvosuk lenne, mintha a börtönük őre lenne, mintha az uruk lenne. Éreztem, hogy felém tart. Az arcát maszk fedi. Szelíden lépdelt, nem lehetett okom ijedtségre. Aztán közel lépett, és a háta mögül egy kést rántott elő, amit a hasamnak szegezett. A mezítelen karjaimat próbáltam keresztezni, hogy kivédjem a szúrást. Ekkor már tudtam, hogy ő az, ki más? És a forgatag körülöttünk – a démonok, akiknek a létezéséről már jó ideje tudok, de sohasem láthattam őket.     Minden alkalommal, hogy álomra hajtom a fejem, úgy érzem, mintha egy titokzatos ajtó előtt állnék. Hallgatóznék. Leskelődnék. Lehet, hogy egy kínzókamrába vezet, lehet, hogy a kijáratot rejti. Ezt te nem érted. Különben meg, miért vagyok olyan biztos abban, hogy ti, fák, nem álmodtok? S ha igen, mit nyertek? S ha igen, mit veszítetek? Talán nektek az álom ébrenlét, az ébrenlét álom. Akkor vagytok szerencsések, ha a ti létezésetek nincs naponta meghasítva az álomba merülés pillanatával.     Öreg lehetsz már. A törzsed száraz. Halott. Kívülről megkeményedtél. Belül élsz. Kénytelen vagy magadon hordani ezt az élettelen kérget, ősszel pedig figyeled, hogy engednek el szédülni vágyó leveleid egymás után. Naponta meghalsz. Folyamatosan haldokolsz. Egyszerre vagy élő és halott. Te kívül hordod azt, ami egykor voltál – én belül cipelem. Nincs közöm ahhoz a gyermekhez, aki a cselédekhez szökött, ha sírni vagy nevetni akart, de belül cipelem. Nincs közöm ahhoz a lányhoz, aki vastag könyvekbe fúrta tekintetét, ha egy fiút megpillantott, de belül cipelem. Nincs közöm ahhoz az asszonyhoz, aki a nászútján a vonat ablakának préselte az arcát, hogy érezze a meleget, de belül cipelem. És belül cipelek még valakit. (Felfedi a hasát. Láthatóan állapotos.) Aki ugyanígy arra lesz kárhoztatva, hogy cipelje magával mindazt, aki volt. Aki lesz.     Taníts, hogy olyan legyek, mint te. Legyek erős és állhatatos. Legyek elmozdíthatatlan és megkerülhetetlen. Legyek egyedül és legyek teljes.
Egy középkorú férfi lesz látható. Elegáns öltözékben – talán komornyik. Egy drága fotelben ül.
FÉRFI I.	Lássuk csak, hogy kezdődik a nap, amely mindent megváltoztat? Ugyanúgy, mint a többi. Öltözés után az a dolgom, hogy: egy, feltegyem az ön teavizét. Kettő – hogy levágjam a kenyér héját, mert az a gyerekkort, a hajnali kelést, az intézetet idézi fel önben. Három – hogy kiengedjem a fürdővizét. Miután minden kész, négy, keltem önt. Öt – ezredszerre is elmondja, hogy „Tizenegy előtt nem vagyok nő, sőt tizenegy előtt nem létezem. Napról napra nehezebb összeraknom magamat – magának könnyű, a libéria nem engedi elfeledni, hogy mi a szerepe.” Hat, hét, nyolc, kilenc, tíz… A számok biztonságot adnak. Estig folytatom a számolást, akkor a nap utolsó eseménye, hogy miután ön elaludt, a szobájában eloltom a gyertyák rengetegét, majd nyugovóra térek. A gyertyák eloltása legalább a hétszázötvenkettedik dolog, amit önért egy nap megteszek, de volt olyan is, hogy az volt a kilencszázharmadik; igaz, akkor karácsony hete volt, és a hó is esett. Egészen régen, amikor fürgébb és tevékenyebb voltam, gyakran az ezerig is eljutottam. Csak gyertyafény mellett tud elaludni, a gázlámpa fénye bántja a szemét, a sötétben viszont fél. Mondja: „Gyakran fantáziálok róla, hogy egyszer valami lángot kap, és tűzbe veszek, mint Jeanne D’Arc.”     Azon a napon, amikor beleszeretett a betörőbe, a rendkívüli események miatt nem jutottam tovább a számolásban ötszázkilencvennél. Ön aznap este is egy jótékonysági gálán énekelt, és a szokásos módon, a taps után nyomunk veszett. Minden szerződésében szerepelt, hogy amint a függöny legördül, ön távozik, kikerülve ezzel a hivatalos és a rajongói gratulációkat. Távozás, titkos kijárat, aznap ötszáznyolcvanegy. Az ön későbbi „lovagja” feltehetően szemfüles volt, és ekkor kezdett el minket követni, arról azonban már sejtelmem sincs, hogy hogyan jutott fel a második emeleti erkélyre. Éppen az ön elengedhetetlen esti nyugtató fürdőjét készítettem elő, amikor meghallottam a sikolyt. Ötszázkilencven! Amikor berontottam a szobába, az ismeretlen férfi a lábai előtt térdelt, maga pedig kétségbeesett hangon azt mondta: „Az istenért, csináljon vele valamit!” Mire én kérdőn néztem önre. „Üsse le!” – mondta határozottan, s nem telt bele néhány másodperc, a férfi eszméletlenül hevert a parketten. „Nem tűnt el semmi?” – kérdeztem. „Azt hajtogatta, imád!” – mondta ön. Mintha ez olyan borzasztó lenne! „Az ékszerei hiánytalanul megvannak?” – kérdeztem. Mire ön: „Azt mondta, kész meghalni értem.” Nos, bár az illető mozdulatlanul feküdt, élt. A rendőrséget nem hívhattuk ki a botrány miatt, az utcára pedig csak nem dobhattuk ki feltűnés nélkül. Hosszas tanakodás után elhelyeztük a vendégszobába.     Hogy mi történt önök között, arról csak annyit tudok, amit ön elárult nekem a szakítás után; kiegészítve azzal, amit a vendégszoba kulcslyukán keresztül láttam és hallottam. Vajon mi az, amiért beleszeretett ebbe a férfiba? Lássuk csak! Egy: zongorázott. Kevés. Kettő: verseket írt önhöz. Még mindig kevés. Három: étkezés előtt asztali áldást mondott, ami az ön ateista otthonában újdonság volt. Már majdnem. A fekete könyv. A fekete könyv tűnik az ésszerű magyarázatnak. Megmondom azt is pontosan, mikor szeretett bele: ismeretségük harmadik napján. Emlékszem, az ajtón füleltem, és mondtam is magamnak: a Madame elveszett. A beszélgetésből ekkor ugyanis világosan kivehető volt, hogy ön túlhaladt a V-pillanaton, azaz a vá-lasz-tás pillanatán. Lábjegyzet. Egy: az ember első látásra nem szeret bele senkibe, legfeljebb nem tartja elképzelhetetlennek, hogy a testük egymás mellett szuszog. Kettő: egy ideig még tudja, van kiút, de előbb-utóbb döntenie kell: érezni akar-e vagy sem. Három: a V-pillanat. Négy: katasztrófa, összeomlás, finita la tragedia. Elméletem, a nagy V-elmélet tehát gyökeresen ellentmond a jóval ismertebb, ám vitathatatlanul téves nagy Ő-elméletnek, mely szerint az egyes ember számára létezik egyetlen szerelem. Nem, a nagy V-elmélet szerint legfeljebb egy idealizált kép él arról a bizonyos másikról, aki nem egy bizonyos másik ember, csak egy kép, ahogy mondottam, egy kép, akihez hasonlítva válogatunk szemek, szájak, és hadd ne nevezzem meg, milyen egyéb dolgok között. A Madame kétségkívül a világ egyik leggyönyörűbb teremtése, még ha mondogatja is reggelente: „Tizenegy előtt nem vagyok nő, tizenegy előtt nem is létezem.” A Madame, egy: szép. Sőt. Kettő: a Madame észjárását rengeteg férfi megirigyelhetné. Három: szerény. Négy: az ő hangja, amihez nem hasonlítható semmi a világon. Öt. Öt. Öt… Sorolhatnám, de vajon miért választ egy ilyen tökéletes teremtés egy olyan férfit, mint ez a betörő. A választ megsúgja nekünk az N-elmélet. Ez az elmélet kizárólag az olyan rendkívüli személyiségek esetében érvényes, mint ön. Az N-elmélet szerint minél felettébb rendkívüli a vizsgált személy, annál inkább vonzódik az átlagoshoz, a középszerűhöz, a normálishoz. Ugye ebből jön az N. A betörőnek tehát nem kellett semmilyen rendkívüli tulajdonsággal bírnia – sőt. Már csak egyetlen egybeesésre volt szükség; itt jön a képbe a fekete könyv, és ahogy ön fogalmaz: a csoda megtörtént. A V-pillanatban ön úgy döntött, azt érzi, hogy beleszeret a betörőbe. Mindent hallottam az ajtón keresztül, s bízvást mondhatom, hogy ha az a könyv nem merül fel beszélgetésük során – ön másképpen dönt, sőt talán döntéshelyzetbe sem kényszerül. Az, hogy a könyvet mind a ketten ismerték, ön szerint nem csupán a véletlen műve, illetve pont hogy egy ilyen véletlennek kellett felmerülnie ahhoz, hogy ön úgy vélje, az ön és a betörő találkozása sorsszerű, mivel életük egy korábbi élménye megegyezett, és így a szerelmük elkerülhetetlen.     A könyv ez a kisalakú, vaskos, fekete könyv, azokkal a buta és mégis ijesztő rajzokkal. A könyv, amit egy skandináv reformteológus írt gyermekek számára, azzal a céllal, hogy az Ószövetség történeteit újramesélje, idézve a mi nyelvünkön megjelent egyetlen kritikát: „a szerző elemeli az ősi meséket a földtől, ám ugyanazzal a gesztussal emberléptékűvé is teszi őket”. Izsák története például valahogy így kezdődött: „Sára kilencvenkilenc éves volt, amikor életet adott egy kisfiúnak. Ábrahámmal együtt örültek az égi ajándéknak – ám ugyanakkor tartottak is attól, hogy az emberek majd kinevetik őket, hogy vénségükre szülők lettek. Sőt, maguk is nevettek sorsukon – ezért adták a kisfiúnak az Izsák nevet, ami azt jelenti: mosolygós. Bár Izsák nagy tettekre volt hivatott, kilencévesen ugyanolyan játékos gyermek volt, mint bármelyikőtök. Egy nap éppen magában játszott, amikor benyitott hozzá Ábrahám, és azt mondta: »Kelj fel, fiam, a földről. Útra kelünk. Dolgunk van.« Ám ennél többet nem volt hajlandó elárulni, még Izsák édesanyjának sem, aki aggódva figyelte a távolodókat. Nem ketten mentek, velük tartott két szolga is: egy kövér és egy sovány, továbbá egy szamár. Három napig vándoroltak, amikor Ábrahám megállt, és azt mondta: »Innentől már csak ketten mehetünk tovább. Izsák és én.« A kövér, a sovány és a szamár egy ideig a völgyből figyelte apát és fiát. A kövér csakhamar leheveredett egy fa alá, a sovány még utánuk lesett. »Milyen kicsi még, a háta mégsem görnyed a halom fa alatt« – gondolta, majd egy idő után ő is társa mellé feküdt. Csak a csacsi figyelte a kisfiút, amint édesapja mögött bandukol felfelé a hegyen.” És a többi, és a többi.     Ön olvasta a könyvet, egyes történeteit kívülről tudta, idézett belőle harminc év után is. Tipikus színésznői allűr. Emlékszem, a betörő huszonhetedik kérdését azon a bizonyos harmadik napon nem értettem jól, ám az ön válasza tisztán cseng a fülemben még ma is. Egy idézet volt a fekete könyvből. „Hozd meg az áldozatot, de ne tudjon senki róla.” Az idézet második fele a férfi hangján hallatszott: „Akkor lesz csak értelme, ha senki más nem érti.” A betörő kívülről tudta a sorokat. Ezután nagyon sokáig csönd volt.     És még a harmadik napon ön elárulta neki a negyvenhármas titkot, a malőrt a három matrózzal, azt, amit korábban a népopera néhány statisztája torzítva már amúgy is elterjesztett.     És a negyedik napon elárulta neki a tizenkilencest. A kesztyűk titkát. És az ötödik napon elárulta az egyes számú titkot, amit igazán sosem hittem el, a titkot a fáról. És a betörő messzebb jutott, mint bárki más valaha.     És már csak egy titok maradt hátra, a legnagyobb, amely olyan nagy, hogy még nevet vagy számot sem adhattunk neki.     Testi érintkezés természetesen nem történt önök közt, ennyire azért nem vesztette el a fejét – a férfi pedig, úgy tűnt, elfogadja ezeket a korlátokat.     És ön elkövette azt a tévedést, hogy közel engedte magához a betörőt, és én elkövettem azt a hibát, hogy a betörő kezébe adtam a sorszám nélküli titok kulcsát.     De előtte még, a hatodik este, bekopogtam az ön hálószobájába. Figyelmeztetni akartam. Hiszen én voltam az egyetlen férfi, aki mind a hetvennégy titkot tudta, és még azt az egyet is, aminek sorszáma sincs. Hiszen én voltam az egyetlen férfi, aki mégis maradt. Miután végighallgatott, ön könnyes szemmel azt suttogta: „Még akkor is, ha kirabolnak. Még akkor is, ha beteg leszek és az maradok. Még akkor is, ha kihullik az aranyhajam. Még akkor is, ha kirabolnak. Még akkor is, ha elvesztem a hangom. Még akkor is, ha többé nem alszom. Még akkor is, ha nélküle.”     Hátrálni kezdtem. Annyit mondtam: „Meg fogja bánni.”     „Mostantól kezdve soha ne merd betenni a lábad este ebbe a szobába.”     Ezt üvöltötted felém, és olyan távol voltál tőlem, mint még soha. Harminc év alatt egyszer sem használtad velem szemben ezt a hangot. És én nem bosszút akartam, hanem azt, hogy újra minden a régi legyen. És én nem csináltam semmit, egyszerűen nem álltam a katasztrófa útjába. És te tehetsz mindenről. Mert saját magadnak kerested a bajt. És ki volt ott mindig melletted, hogy megmentsen? Ki vezekelt az oldaladon egyetlen panaszszó nélkül? És ki szolgált téged? És mit várt cserébe, és mit kapott cserébe? Hát most az egyszer nem voltam ott, most az egyszer nem mentettelek meg. Dögölj meg, és abba dögölj bele, amit annyira akartál. Halj bele annyiszor, ahányszor én! Halj bele nyolcszázötvenkétszer! Halj bele hatezerszer! Halj bele százezerszer, százezerszer, százezerszer!     És utána majd megbocsátok önnek. És utána végre talán mindenkorra megbocsát ön is nekem.
A fiatal lány látható.
NŐ II.	Jó reggelt!     Hol a kalapom? A szél fújta el? Nem tudtad volna megakadályozni? Ejnye.     Férfikalap és férfiköpeny kellett nekem – hogy elrejtse a gyöngeségem.     Még szerencse, hogy nem esik.     Én viszont örülök – semmi kedvem csuromvizesnek lenni.     Na, nem, az undorító!     Inkább átmegyek a szomszédos bokrok közé – ha majd szükségét érzem.     Nem is furcsa. És nem találok mindent undorítónak – ami belőlem jön ki.     Ő más.     Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy nincs különbség. Lehet, hogy semmi nem természetellenes. Lehet, hogy a furcsa csak egy szó, amit azért találtak ki, hogy egyesek különbnek érezzék magukat másoknál. De csak van valami, csak van egy határ, ahol… Amin túl minden értelmetlen… Ahonnan túl érthetetlen… De vajon értelmetlen-e, ami érthetetlen?     Nem tudom, nem tudom, hogy ez a határ hol lehet…     Szóval, ha szükségem van rá, majd átmegyek a bokrokhoz.     Engem zavar. Nem akarom egész nap szagolni.     Most nem kell pisilnem. Ennyi.     Azt mondod, hallasz valamit? Nem képzelődsz? Milyen hangok? Emberek? Vadászebek? Messze vannak? Ne aggódjak, te nem tudod, milyen a félelem, nekem te ne mondd, hogy ne aggódjak! Mennyire messze?     Te nem fogod megismerni ezt a félelmet, nem hiteted el velem soha. Ha nem szólok hozzád, ha befogom a fülem, már nem is létezel a számomra. Nem! Te nem tudod, milyen ez a fájdalom, milyen ez a félelem, és még annyi örömben sem volt részed, mint nekem! Nem! És én még mindig változtathatok a sorsomon! Még ezerszer és ezerszer dönthetek! Százezerszer, százezerszer. Akkor és oda megyek, ahova csak akarok! Te itt maradsz, mozdulatlan, mintha nem is élnél, mintha nem is lennél! Hallgass el! Hallgass el, vagy itt hagylak!     Az ember a világ ura. Az ember fölött már csak a világ van. Az ember kifogja a halat a vízből, mert erősebb. Leöli a vadat, hogy áldozzon magának. Kivágja a fát, hogy menedéke legyen. Ha unom a csicsergést, lelövöm a madarat. Ha bánt a lombok susogása, letépem a leveleket. Ha csöndet akarok, csönd lesz. És én leszek.     Most én hallom őket! Te is hallod? Válaszolj! Hallod őket? Szólalj meg! Kik azok! Szólalj meg! Férfiak? Vadászebek? Ezek ők! Engem keresnek! Engem keresnek, és meg fognak találni!     Csönd lett. Köszönöm. Neked kell segíteni, mert én már el nem mozdulok. És neked kell etetned, mert máshoz már nem fordulhatok. És neked kell szeretned, mert én már hideg vagyok.
Az idős nő látható.
NŐ I.	Tizenöt éve kiharcoltam, hogy a kabinom az előkelő utasok szintjén legyen, az igazgatóságnak pedig kikötöttem, hogy nem vagyok hajlandó a bálterem mellett lakni, ahol a személyzet többi tagja él. Én más vagyok, én különb, több vagyok, én nem járhatok a konyhalányokkal egy klozetre. Megkaptam a legsötétebb szobát. A polcaimon ezért csak művirágok vannak, minden más kiszáradna. A művirágokat földbe ültettem, és hetente gondosan öntözöm őket. Nem olyan nevetséges! Az emberi kapcsolatokról is nagyon hasonlóan gondolkodom, csakhogy azok, akik másokhoz kötődnek, másokról gondoskodnak, nem tudják, hogy egy művirágot öntözgetnek.     A napjaim így csendesen telnek, ha meg a szabadba vágyom – éjfél után vagy hajnalban sétálhatok a fedélzeten. Egy ilyen magányos sétán találkoztam vele. Elsőre a sziluettjét láttam meg – olyan furcsán lépdelt, sem nem gyorsan, sem nem lassan, mintha minden lépést pontosan úgy kellene végrehajtania, mint az előzőt. Ahogy az is pontos mása volt az előzőnek. És így tovább. Belegondolni is furcsa, hogy minden lépésünkkel életünk legelső lépését ismételjük újra és újra! Minden hitünkkel ellentétben, hogy változunk, hogy többek, jobbak leszünk, a lépések kijózanítanak a földre – és minden egyes alkalommal a tudtunkra adják: nem vagy több, mint egy törzs, amelynek az a feladata, hogy ezeket a lábakat egy minta szerint mozgassa. Vannak emberek, akiknek a teste máshogy beszél. Az izmaik tudják, hogyan kell kibírni a néma heteket. A bőrük már elfelejtette egy másik érintését. Felismertük egymást. De hallgattunk róla.     Amikor egy éjjel – az ötödik éjjelen – nem jött el, hogy némán velem sétáljon, tudtam, hogy baj van. Vártam, majd megkerestem a kabinját. Harmadosztály. Bekopogtam. Az ágyán feküdt, sápadtan, lázas szemekkel. Körülötte furcsa bábok tucatjai. Apróbbak, nagyobbak, némelyikük emberre hasonlított, némelyikük állatra, és volt, amelyik mindkettőre vagy egyikre sem.     „Megjött az irgalmas nővér! Nézzétek! Nézd te is, Pepi! Ez a néni tudja a jövőt! Bemutatom Pepit, nagyon komoly fickó, meg akarja váltani a világot, csak nem tudja, hogyan kezdjen neki. Mondjon neki jövőt! Mondja meg, mit tartogat a jövő Pepinek!”     Zavartan álltam, alig ismertem rá. A határozottságom elhagyott, csak makogni tudtam: „Nem tudok semmit a jövőről. Csak a múltról sejtek néha ezt-azt… és ebből következtetek dolgokra. Nem tudok segíteni.”     „És Lilinek? Lilinek se tud segíteni? Róla nem tudok semmit, csak itt van, velem, van, de hogy hol volt, hogy hol volt, hogy hol van? Hol van Lili?”     „Lili az édesanyja?”     „Egy anya nem hagyja el a gyerekét! Lili egyedül van. Nincs férje. Nincs gyereke. Ő maga sincs! És nem is boldogtalan.”     „Azt hiszem, mennem kell. Egy kuncsaft már biztosan vár.”     „Hogy jövőt mondjon neki! Nézze Góliátot, pöfeteg és pökhendi! Vegye magához! Sosem voltak látomásai, mégis elindult felfelé a hegyen a kését és egy fáklyát szorongatva. Miféle jövője lehet neki? Ez Putifár, a buta. Fogja! Roppant buta. Annyira buta, hogy még a jó szándéka sem menti. Annyira buta, hogy egyszer fel fogja gyújtani magát. Talán az egyedüli jó benne, hogy nagy és súlyos, jó ölelgetni.”     „Ne adjon több babát a kezembe, nem bírom el őket!”     „Ez Artúr. A legmókásabb. Artúr betörő, de nem ékszerekben utazik, ó, nem. Annál ő sokkal kevesebbel beéri. Fogja! Ez a Csacsi, egyszerűen azért, mert szamár. Egyszer végignézte, hogy egy hajlott hátú kisfiú felment a hegyre. Azóta szomorú. Ő is magához akar menni, no.”     „Hagyjon! Kik ezek? Engedjen el!”     „Emília azt hiszi magáról, hogy ő a legparányibb teremtés a világon, holott, ha kiengedi azt a csuda hangját, napgolyónak érzi magát. Jaj, az ölébe akar bújni. Mindig elbújik, mindig fél. Hát ki fog téged szeretni, ha mindig csak elbújsz?”     Lassan elhagyta minden ereje – nem hagyhattam ott. Megmozdultam, a babák egyenként a földre hulltak.     „Kik ezek? Kik ezek valójában? Mi maga? Bábjátékos? Miért nincs levegő idebent, mióta kimondta a nevüket? Magából születtek… Szerette őket? Honnan van magában ennyi?”     Nem válaszolt.
A fiatal lány látható.
NŐ II.	Én már elfelejtettem, hogyan kell szeretni. Azt mondod, minden egyes termésed iránt érzel valamit, én az egyetlenemmel nem tudok mit kezdeni. Amikor társaságban a hölgyek körülvettek – egy sugárzó teremtést láttak, akinek a hasában napról napra növekszik a csoda. Jól játszottam a szerepem. Talán nem az uram az igazi szörnyeteg, talán a bűnei csak hibák, talán nem üldöz, csak próbál rám lelni.     A jeges szelet már nem érzem.     Szívesen cserélnél velem? Még így is? Rossz vásárt csinálnál.     Cserélni akarsz? Cseréld le a lombodat, ahogy minden évben teszed. Az új ruhád ugyanolyan lesz, mint a régi. Én, ahogy váltogatom a ruháimat, mindig más leszek. Szerény vándor az erdőben, szűz fehérben, feleség aranyban, anya bíborban. Cserélem-cserélem a ruháimat.     Miután megszülettem, a némaságot elcseréltem anyám szavaira. Miután megértettem, mi a különbség a képzelt és valódi közt, az igazságot elcseréltem a hazugságra. Éjjelente elcseréltem az életem az álomra. A rövid szoknyát elcseréltem a hosszúra. Az illetlen kérdéseimet elcseréltem a biztonságos etikettre. Az apámat elcseréltem a férjemre. A lányszobámat elcseréltem a nászi ágyra. A tudatlanságot elcseréltem a tapasztalatra. A bölcsességet elcseréltem a tunyaságra.     A kényelmet elcseréltem az erdőre.     Ha cserélhetnék, a terhem helyett egyedül lennék. Ha cserélhetnék, nőből férfi lennék. Ha cserélhetnék, emberből fa lennék. Ha cserélhetnék, hidegből napmeleg lennék. Ha napmeleg lennék, vállalnám a terhem.     Ha elcserélnék valamit, ami már nem kell, csak magamat csapnám be. Ha elcserélnék valamit, ami drága, a semmibe lépnék ki. Ha a semmibe lépnék ki, talán megszabadíttatnék.     El kell cserélnem valamit.     El kell veszítenem valamit.     Fel kell áldoznom valamit.
Egy fiatalabb férfi látható, egy ágyon ül.
FÉRFI II.	Ha új szobában alszom, lefekvés előtt megszámolom a sarkokat. Így tanultam anyámtól – bár neki csak egyszer, a nászéjszakáján volt alkalma a számolásra.     Emlékszem, az ágyban feküdtem, és azon gondolkodtam, hogy az ablak kiszögellései vajon számítanak-e, hiszen ha igen, megduplázzák az eredményt. Egyszer csak a falon túlról egy hangra lettem figyelmes. Egy vékony hang – valaki magában énekel. Talán valami cselédlány lakik mellettem. A hang erősödött – egyszerre volt kísértetiesen félelmetes és tündérien igéző. Hirtelen abbamaradt. Lassan álomba merültem.     Másnap reggel apád tájékoztatott arról, hogy hol tartasz a tanulásban, kifejtette nevelési elveit, elmondta, hogy mit vár tőlem. Megkérdeztem, hogy mikor kezdhetem a tanítást, mire azt mondta, néhány napot várni kell, mert a gyerek beteg. „Ez a fiú mindig beteg. Nem rám ütött. Mindig csak beteg.”     A néhány napból egy hét lett – addig színedet se láttam. Rájöttem azonban, hogy te laksz a mellettem lévő szobában – a szolgák reggeltől estig ki-be jártak hozzád, bevitték az ételt, kihozták az ágytálat. Lefekvés előtt mindig hallottam a szavak nélküli dalt, a hangodat.     Aztán megláttalak. Apád íróasztalánál. Talán más csak egy kedves, nyúlánk kisfiút látott volna, aki komoly arccal egy fekete könyv fölé görnyed, miközben lábai édesen kalimpálnak a levegőben. Én megdermedtem – háttal ültél, de így olyan szomorúság áradt felőled, amilyet még soha nem tapasztaltam. Apád intett nekem, hogy ne zavarjam a felolvasást. Akkor még nem tudtam, hogy nem kell a könyvet nézned. Már kívülről tudtad a történetet.     „Csak a csacsi figyelte a kisfiút, amint édesapja mögött bandukol felfelé a hegyen. Izsák derekasan állta a próbát, ám alkonyatkor a háta korántsem volt egyenes. Apja ragyogó szemekkel, kitartóan mászta a sziklákat – bal kezében a fáklya, jobbjában a kés. Izsák nemhogy állatokat nem látott, de már a fák is kezdtek eltűnni a kövek között. Nem bírta tovább, megszólalt: »Apa, nálad a tűz, én cipelem a fát, de hol fogunk báránykát találni itt, ahol csak zuzmók és bogarak élnek. Hogy fogunk így áldozni?« Ábrahám nem lassította lépteit, rá se nézett a fiára, úgy válaszolt: »Lesznek fent báránykák, nézd csak!« És a bárányfelhőkre mutatott, amelyeket Izsák hirtelen csodaszépnek látott. »Isten ajándéka.« A fiú nem értette, hogyan juthatnak el a felhőkig, de bízott apjában, és tőle telhetően új erővel ugrándozott a sziklákon. Végre felértek a hegy csúcsára. Ábrahám megállt egy lapos sziklánál, a fiára emelte a tekintetét, és azt mondta neki: »Izsák, tedd fel erre a kőre a fát!« »Oltárt építünk, apa?« »Kitaláltad.« Miután a fiú felpakolta a fát az oltárra, Izsák az égre nézett, de az alkonyodó ég tiszta volt, a bárányfelhők eltűntek. Ekkor vette észre apja kezében a kötelet, és rögtön megértette, mi fog történni vele. Bátor fiú volt, az igazságra nevelték, tudta, nem futhat el. »Nem kell megkötöznöd a kezem.« »Nem tudhatod, hogy egy perc múlva is ilyen erős leszel-e, fiam. Akkor örülsz majd ennek a kötélnek.« A fiú felkapaszkodott a sziklára, és felfeküdt a farönkökre, az égnek emelte kezeit, mintha imádkozna, miközben Ábrahám összekötözte őket. Miután a fia lábait is megkötözte, Ábrahám felemelte kését. Utoljára Izsákra nézett, a kés megállt a fiú szíve fölött – az ég felé emelte tekintetét –, nem tudott volna úgy döfni, hogy közben a fiát nézi.”     A történet véget ért, te elhallgattál. Apád bemutatott nekem, majd téged a szobádba küldött. Soha ilyen járást még nem láttam, a lépéseid minden szabálytalanságot kizárva egy gép dugattyújának precizitásával követték egymást.     Te és én az első napokban félénkek és idegesek voltunk, alig néztünk egymás szemébe. Nem tudtam, hogy férkőzzek a bizalmadba úgy, hogy ne szegjek meg akár egyet is apád szabályai közül. Egy reggel az első élettanóra előtt azt mondtam:     „Tudta, hogy a szobánk egymás mellett van? Esténként hallani szoktam, hogy énekel.”     „Én sosem énekelek.”     „Ne szégyellje magát előttem. Szép hangja van, képeznie kellene.”     „Én nem énekelek.”     „De hiszen hallottam. A falak vékonyak.”     „Mert régen egybe volt nyitva a két szoba. Anya lakott bennük.”     „Régen halt meg az édesanyja?”     „A tankönyvben a hatvanharmadik oldalig jutottam, a koralloknál tartok. Tudta, hány másik élőlényt fogadnak magukba?”     Ha ellenséges lettél volna velem, azt tudtam volna kezelni. Tisztelettudó és szorgalmas válaszaid közben a tekinteted a távolba meredt. Minél jobban próbáltam közel kerülni, annál görcsösebb lettem. Te pedig annál zárkózottabb. A rögeszmém lett, hogy segítsek rajtad: vízfestéket és papírt adtam a kezedbe, tanulmányi kirándulásra vittelek a vízeséshez. Mindez mit sem ért, egyedül akkor húzódtál hozzám közelebb, amikor a kiránduláson egy csapat korodbéli gyerek hangosan és vidáman elhaladt mellettünk. Ekkor jöttem rá, mit kell tennem. A beavatás talán fájdalmas, de megteszi a magáét.     Nyolc éve fogalmazom magamban ezt a levelet, amit lehet, hogy felbontatlanul eldobsz majd, vagy mire befejezem, én leszek túl bátortalan elküldeni. Most ezer mérföldre élek tőled, négy országgal távolabb az intézettől, ahol tanulsz. Nem ismertelek ki soha; nem tudom, vajon neheztelsz-e rám, azért, mert abba az intézetbe juttattalak. Akkor gyerek voltál még, és nem értetted, hogy te és én nem maradhatunk együtt. Egyszerűen nem helyénvaló. Hat nap és nagykorú leszel – ezért határoztam el, hogy most jelentkezem. Ha még nem késő.     Bár apád jelenléte mindkettőnket feszélyezett, amikor egy nap közölte, hogy három hétre elutazik, a megkönnyebbülés helyett a kétségbeesés lett úrra rajtam. Aztán azt gondoltam, hogy a távollétében talán valahogy közelebb kerülhetek hozzád, kiszabadíthatlak démonaid köréből. Tervemhez tökéletesen megfelelőnek véltem a falusi gyerekeket. Beszéltem néhányukkal, áthívtam őket, ígértem nekik mindenfélét. Apád elutazásának másnapján öten gyülekeztek a régi istállónál. Kerek szám. Egyedül hagytalak titeket, ne fogjon vissza titeket a jelenlétem. Vadságuktól nem tartottam. Sőt. Este kíváncsian vizsgáltam az arcod: sem egy mosoly, sem egy horzsolás, mintha mi sem történt volna. Néhány nappal később egy reggel szokásukhoz híven megjelentek a gyerekek, és közölték, a szüleiknek nem tetszik, hogy naphosszat máshol vannak, ahelyett hogy otthon segítenének. A kísérlet véget ért, nem hozott semmilyen változást. Végül ketten mégis maradtak: a molnár lánya és az öccse, aki eszes fiú, ám sánta. Rájuk nem volt szükség. A többiek, az erősek, az ügyesek, akiktől, reméltem, tudsz mit tanulni, elmentek. Otthagytalak benneteket, hadd játsszatok – de nem hittem már abban, hogy bármi változik. Ám valami mégis történt: néhány nap múlva egyre több gyerek jelent meg reggelente – nem azok, akikre számítottam. Nem az erősek, a nagyok. Egy vak fiú, egy kis idióta, és a többiek is mind-mind olyanok, akik valamiért kilógtak a sorból. És te megváltoztál. Köztük vagy általuk átalakultál, nem voltál félénk többé. Te lettél a vezérük.     Egy hét volt hátra apád érkezéséig, amikor előálltál a színdarab ötletével. Természetesen, elleneztem, hiszen az állásom, sőt a jövőm volt a tét. Te azonban – legnagyobb meglepetésemre – megmakacsoltad magad. Megállapodtunk abban, hogy megtarthatjátok az előadást; nem a bálteremben, hanem a régi pajtában, és kizárólag apád érkezésének előestéjén. A következő egy hétben napközben alig láttalak – díszleteket barkácsoltál, jeleneteket írtál, szöveget bifláztál. S mindeközben esténként egyre közvetlenebb lettél, és napról napra egyre inkább a bizalmadba fogadtál. Az előadásod előestéjén még abban is megállapodtunk, hogy tegeződünk. Mielőtt lefeküdni indultál volna, halkan azt mondtad: „Elmondok egy titkot, ha megígéred, hogy soha nem árulod el.”     „Tudok titkot tartani.”     „Én már éltem egyszer – egy másik, hosszú-hosszú életet. Száz és száz éven át.”     „Az emberek nem élnek ám olyan hosszú ideig.”     „Nem is ember voltam.”     „Hanem?”     „Fa. Sokáig éltem. Már öregnek számítottam. A törzsem száraz volt. Halott. Kívülről megkeményedtem. Belül éltem. Kénytelen voltam magamon hordani az élettelen kérget, ősszel pedig figyeltem, hogy engedtek el szédülni vágyó leveleim egymás után. Mindegyiket szerettem. Nem árulod el senkinek?”     „Nem.”     Másnap este a megbeszélt időben beléptem a pajtába, hogy megnézzem a színházadat.     Elképzelem apád döbbenetét, amikor megérkezett a néma, sötét és üres házba. Vajon hányszor járta végig aggódva vagy őrjöngve a szobákat, mire meghallotta a régi istállóból kiszűrődő hangokat?     Én az alkalmi nézőtér végében, az ajtó mellől figyeltem az előadást. A gyerekek a sebtében összeeszkábált színpadon lejtettek valami groteszk táncot, miközben valami titokzatos királynőről zengtek, aki egy évben csak egyszer jelenik meg a palota ablakában, s akkor is csak jövendőmondás végett nyitja szóra a száját.     Apád olyan csendesen lépett be a pajtába, hogy nem lehetett hallani, arca nyugodt volt – ettől lett igazán ijesztő. Odaléptem mellé – magyarázkodás helyett annyit mondtam: „Szólok, hogy hagyják abba.” Megfogta a karomat, és azt mondta: „Nem, szeretném látni.” Leültünk mindketten, meredten bámultam a színpadot, de az idegességtől percekig fel sem fogtam, miféle színjáték zajlik a szemem előtt. A gyerekek hirtelen abbahagyták a kántálást, és mind a mennyezet felé néztek. Egy hinta jelent meg a színpad felett, lassan lejjebb és lejjebb ereszkedett. Egy lány ült benne – szinte gyerek még és csodaszép –, akit korábban soha nem láttam. A királynő. Tökéletes csend. A lány énekelni kezd. A hang igéző. És ismerős. Elsőre nem tudom, honnan. Apád hamarabb felismer téged, mint én.     Azt vártam, hogy dühöngve felront a színpadra, és ordítva félbeszakítja majd a dalt. De nem – csak hidegen bámult, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ekkor vetted észre őt. Erősen és magabiztosan zengő hangod elfulladt. Az arcod eltorzult a rémülettől, a tested lefordult a hintáról. A színpadon feküdtél – egy hosszú pillanatig mozdulatlanul, majd felültél, és apád szemébe bámultál. Ő lassan fölállt, közelített, majd lehajolt hozzád. Gyengéden a karjaiba vett, és a kijárat felé közelített veled. Amikor elhaladt mellettem, makogni kezdtem: „Nem az én hibám… nem én vettem rá…” Lassan bólintott, majd kilépett a pajta ajtaján – karjaiban ott remegtél te.     Ha apád nem leckéztet meg, nekem kell megtennem. Attól féltem, hogy az idétlen színházasdid miatt minden odaveszhet. Az állásom, a munkám, ami lettél, te, te, te… Sosem emeltem kezet egy gyerekre, de végre fájdalmat akartam okozni. Addig nem nyugszom, amíg nem álltam veled szemben, nem markolhattam meg két vézna válladat, nem rázhattalak meg olyan erősen, ahogy csak erőmből telik. Ütéseimmel a földre akartalak teríteni. A padlón akartalak látni, mozdulatlannak, kicsinek, védtelennek. Valamit látni akartam végre a szemedben. Ami nekem szól. Ami rólam szól. Legyen rettenetet. Ha mástól nem, hát a testi erőmtől. És nekem könyörögj! És hozzám sírj! És akkor elengedlek. És akkor megmentelek.     Mindezzel azonban elkéstem. Másnap reggel, amikor lopva benyitottam hozzád, a szobád üres volt. Miközben a folyosókon lépdeltem, hallgatóztam, de minden emeleten csend volt. Az udvaron végre ráakadtam egy cselédre. Kérdeztem, nem látott-e téged. Vihogva felelt: „Elmentek mind a négyen – kora hajnalban.” „Négyen?” – kérdeztem. „Igen, a nagyságos úr, a fiatal úr és két szolga. És még egy szamarat is magukkal vittek.”     Megpróbáltam uralkodni magamon, hogy ne fogjon el a páni félelem. A szamár és a két szolga. Apád és te. Minden olyan ijesztően egyezett. Sőt. Az öt kerek szám. Késő éjjel volt, amikor megérkezett a két szolga a szamárral. Azt mondták, apád délután azt parancsolta, forduljanak vissza. Mivel a környéken ő volt a legnagyobb tekintély, senki nem merte megkérdőjelezni a döntéseit – senki nem indult kettőtök keresésére. Hat nap múlva jöttél vissza egyedül. Lefogyva, mocskosan, szinte öntudatlanul. A kapuban összeestél, és három napig nem tértél magadhoz. Amikor felébredtél, nem szólaltál meg, csak a szemed kérdezett. Elmondtam, hogy az előző este megtalálták apád holttestét egy hegy tetején, egy lapos sziklán – a kastélytól ötven mérföldre. A holttesten nem volt egy karcolás sem, a halál oka megállapíthatatlan. A fejed hátrahanyatlott a párnán. Még napokig lázasan feküdtél.     Mivel rokonaid nem voltak, én kerestem neked egy bentlakásos intézetet, egy szigorú iskolát. Amire elmúlt a lázad, azt a kevés dolgot, amire odabent szükséged lesz, összecsomagoltam. Mosdás után egyenként adtam rád az utazóruhát. Majd átkísértelek a szalonba, ahol együtt vártuk a kocsi érkezését. Kis idő múlva felkeltél a fotelből, és kimentél a konyha felé. Negyedóra múlva gyanakodni kezdtem, és elindultam megkeresni téged.     A konyha közepén állsz, egyenesen a szemembe bámulsz. A lábad mellett apró vértócsa. Nem messze tőled az asztalon egy kés és mellette valami. A jobb kezed kisujja. Az asztalhoz lépsz, és anélkül, hogy a tekinteted elvennéd tőlem, az ép kezeddel lassan felém tolod a kisujjad. Nézel. A tekinteted tiszta és nyugodt. És valami mást is látok végre. Valamit, amit nem értek.     Nyolc éve fogalmazom magamban ezt a levelet, amit lehet, hogy felbontatlanul eldobsz majd, vagy én leszek túl bátortalan elküldeni. Nem ismertelek ki soha; nem tudom, hogy vajon neheztelsz-e rám azért, mert intézetbe juttattalak. Nyolc éven keresztül hajtogattam, hogy te és én nem maradhattunk együtt. Egyszerűen nem helyénvaló. Nyolc éve próbálom elfelejteni a hangot, amit egyszer sarokszámolgatás közben először hallottam. Nyolc éve kísért a tekinteted a konyhából. Nyolc éven keresztül csitítottam egy benső hangot, amely egyre csak azt hajtogatja: hazudsz. Nem a saját érdekében küldted a fiút az intézetbe. Nem az ő hibája, hogy bezárva kell élnie. Nem ő más. Én vagyok túl rémült szer…     Reggelente korán kelek a munkám miatt. Már nem gyerekekkel foglalkozom – te voltál az utolsó. Öltözés után, nyolc: kilépek a kapun. Kilenc: elmegyek a hivatalba. Tíz: feladom a levelet.
Kimegy. Az idősebb férfi látható.
FÉRFI I.	Szeretem a kerek számokat. Egészen régen, amikor még fürgébb és tevékenyebb voltam, nemegyszer eljutottam ezerig. Ma már nem – pedig ugyanúgy teljesítem a kötelességem. Lássuk csak, hogy kezdődik a nap, amelyen minden megváltozott? Ugyanúgy, mint a többi. Öltözés után az első dolgom, hogy, egy: feltegyem a teavizedet. Kettő: levágom a kenyér héját, mert az a gyerekkort, a korai kelést, az intézetet idézi fel benned. Három: kiengedem a fürdővized. Miután minden kész, négy: keltelek. Öt: ezredszerre is elmondod: „Tizenegy előtt nem vagyok nő, sőt tizenegy előtt nem létezem.” Napról napra nehezebb összeraknod magad.     Éppen fürdesz, amikor a folyosón észreveszem a férfit. A fürdőszoba ajtaja előtt áll. Habozik, hogy bekopogjon-e. Észreveszi, hogy nézem. Elszégyelli magát. „A Madame nem szereti, ha fürdés közben zavarják” – mondom. „A Madame-nak nincs szüksége többé önre” – feleli. Mire én: „Hiába kopog, uram, az ajtó zárva van. A Madame zárta be belülről. Továbbá szokása, hogy a kulcsot kihúzza a lyukból, és egy szekrénykére helyezi. Szoktam hallani a csattanást. Így a kulcslyuk szabad, és a Madame akár teljes valójában mezítelenül látható. De a Madame szerencsés, mert egy úriembernek eszébe se jutna leskelődni.” Lassan megfordulok, és otthagyom őt a folyosón.     A konyhában vagyok, amikor néhány perc múlva hallom a kiabálást. Tisztán kivehető, amint egy férfihang azt üvölti, „Sátánfajzat!”, egy másik férfihang pedig azt üvölti: „Takarodj a házamból!” Milyen régen nem hallottam ezt a hangját, Madame, milyen régen nem hallottam ezt a hangját, Monsieur. Kisvártatva a bejárati ajtó csapódása hallatszik. Harmincnégy! Egy darabig nem mozdulhatok – ez idő tájt készítem elő az ebédet, és a leves könnyen kifuthat. A hagymakockázás közben látom az ablakból, hogy a betörő futva menekül a házból.     Sejtettem ám, mi az oka a kiabálásnak. Tudtam, hogy a betörő nem igazi úriember, és nem állhatta meg, hogy leskelődjön, és rájött arra a titokra, amelynek nincs száma. Az ebéd elkészült, elindulok, hogy az asztalhoz szólítsam önt, de előtte még lefedem a fazekat, nehogy kihűljön a leves.     A hálószobában lelek önre. Férfiruhában áll a tükör előtt, és egy ollóval egyenként vágja le aranyszín fürtjeit. Az arca feldagadt, a szeme alja lila, de a tekintete nyugodt. Amint észrevesz, mosolyt erőltet az arcára. Beszélni kezd. „Igazad volt.” Csatt. „Hibát követtem el.” Csatt. „Elmegyek.” Csatt. „Megváltoztatom a nevem.” Csatt. „Itt hagyok neked mindent, hiszen úgyis közös volt.” Csatt. „Nincs szükségem másra, csak erre a ruhára.”     Ledobja az ollót – a haja elkészült. A kezére néz. „Adj kölcsön egy férfikesztyűt. Vagyis… nem kölcsönbe, mert többé nem látjuk egymást.”     Mielőtt elmegy, a kezére húzza a kesztyűt. „Látta a kezemet” – suttogja.     Látta a kezedet. Egy olyan ujjcsonkot, amelyről rajtad kívül senki sem tudta, hogy miért kell levágni.     Visszamentem a konyhába, megterítettem magamnak. A leves, sajnos, nagyon kihűlt, de finom volt. Az üres tányért bámultam. Aztán eltelt egy óra. Aztán eltelt még egy. Lassan alkonyodni kezdett. És most már egészen sötét van.     Végre egy nap, amikor nincs fellépés, amikor nem kell elmenni itthonról. Meggyújtom mind a gyertyákat a szalonban, ahogy ön annyira szereti. Fényükben minden melegnek és békésnek tűnik. Ha kinyitom az ablakot, a szél meglebbenti a függönyt, lángra kaphat. Ha meglököm az asztalt, a gyertyatartó felborulhat, és a terítő tüzet fog. Egyetlen szál gyufától a szőnyeg is lángokban. Egy: az ingaóra üvege széttört. Kettő: az autogramra váró fényképek egybeolvadnak. Három: –
Kimegy. A fiatal lány látható.
NŐ II.	„Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá a helyet messziről. És monda Ábrahám az ő szolgáinak: »Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.« Vevé azért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat, és feltevé az ő fiára Izsákra, ő maga pedig kezébe véve a tüzet, és a kést, és mennek vala ketten együtt. És szóla Izsák Ábrahámhoz: »Atyám«, az pedig azt mondta: »Ímhol vagyok, fiam!« És monda Izsák: »Ímhol van a tűz és a fa; de hol van az égő áldozatra való bárány?« És monda Ábrahám: »Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam«; és mennek vala ketten együtt. Hogy pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát és megkötözé Izsákot az ő fiát, és feltevé őt a farakás tetejére. És kinyújtá Ábrahám az ő kezét és véve a kést, hogy levágja az ő fiát. Akkor kiálta néki az Úrnak Angyala az égből, és monda: »Ábrahám! Ábrahám!« Ő pedig azt felelte: »Ímhol vagyok.« És monda: »Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt; mert most már tudom, hogy Istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenednek énérettem.« És felemelé Ábrahám az ő szemeit, és látá hogy íme háta mögött egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Odaméne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett.”     Ez a fejsze százéves. Éles és tiszta. A pajtában láttam meg. Magam sem értettem, miért, megfogtam és a zsákomba emeltem. Hány bányász halt annak a hegynek a gyomrába, ahonnan az érc való? Hány csepp verejtékébe került a kovácsnak megformálnia a fejet? Hányszor cserélték ki a nyelét? Hány fa kölcsönzött testet a nyélnek? És így már illik az emberi kézbe.     Mire gondolt a fiú, miközben, mint egy ágyban, úgy feküdt az oltáron? Hogy került le az onnan? Lemászott? Az apja szedte le? A szenvtelen angyal oldotta meg a kötelet? Mire érzett a fiú, miközben végignézte, hogy apja a kos szívébe döfi a kését? És mit érzett az apja? És mit érzett a kos? És mit érzett az angyal?     Mit érzel te, hogy baltával a kezemben látsz?     Ki vagy te? A fiú? A kos? Az angyal? Felkészültél?     Ímhol vagyok.
Kimegy. Az idősebb nő látható.
NŐ I.	Egyszer a hajón – úgy tíz vagy húsz éve – egy bolondos társaság utazott: műkedvelő festők, kékharisnyák, az Uránusz szerelmesei, mániákus naplóíró háziasszonyok. Kitalálták, hogy a maguk és mások szórakoztatására élőképeket rendeznek. Nem tudtam, mit jelent, magát a szót sem ismertem. Ők lázasan készülődtek napokon át – az eredmény néhány színpadias tabló mozdulatlan emberekből, mitológiai jelenetek, összesen vagy hét-nyolc kép. Ha figyelmesebben nézzük: a mellkas fel-alá süllyed, a kéz megremeg, a szem óhatatlanul pislog. Nem mozdulatlanság ez – csak valamilyen jövőtlen, folytatás nélküli létezés.     A búcsú ideje volt. A csonka, hideg kezét a tenyeremben tartottam.     „Mondjon egy mesét!”     „Milyen mesét? Én nem tudok meséket.”     „Akkor találjon ki egyet! Úgyis ezt teszi mindig, kitalál dolgokat.”     „Valahogy most nem jut eszembe semmi.”     „Olyan nincs.”     „Hát jó… de ügyetlen lesz. És a vége sem vidám. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Felcseperedett, és jöttek sorra a kérői, ahogy ez a mesékben szokott. Eddig jó, nem? Aztán szépen férjhez is ment… Aztán egy nap maga mögött hagyott mindent.”     „Miért?”     „Maga mondta, hogy mesét mondjak, a mesékben nincsenek miértek.”     „De a gyerek kérdezhet, nem?”     „Igen. A gyerek kérdez. És én nem tudom a választ. A lány vándorruhát öltött, összecsomagolta a legszükségesebbet, élelmet, italt, némi ruhát és egy fejszét. És cipelt még valamit magával, egy kincset. Egy tisztáson nem bírta tovább, és lepihent a legnagyobb és legszebb fa tövébe. Talán nem volt a legszebb és a legnagyobb, de csinos volt, formás. És a lány a fához fordult segítségért, mert védtelen volt – és a fa megvédte. És valami olyasmit adott a lánynak, amit az még sosem kapott. És hat nap múlva a lány kivágta a fát. És utána olyan hosszú álomba merült, mint soha. És amikor felébredt, a kincsnek nyoma veszett.”     „És nem találta meg?”     „A lány kereste. Talán nem elég kitartóan, talán nem elég hittel, talán… Így a kincs nem lett meg soha.”     „Egy meggyújtott bárány, egy kivágott fa, egy levágott kisujj – hát nem ugyanaz? Talán, ha vízbe dobnak, korall leszek. Mosolyogjon. Mosolyogjon. Mosolyogj…”
(Feláll.)
Ha valakit már nem látunk többé, ha a közös történet lezárul, olyan lesz minden, mint azok a mozdulatlan élőképek, s legfeljebb ha hét-nyolc akad belőlük. Kecses lépteid suták – a legridegebb istent is megindítanák. Jössz lefelé a lépcsőn, és egyetlen pillanatra szépnek látlak. Amikor el akarok menekülni tőled – mert nem akarok ennyit tudni –, olyan könnyedén kacagsz, hogy hirtelen maradni szeretnék. És ennyi voltál nekem – ez a néhány kép. És évek múltán majd összekeveredik a sorrendjük is, egyes részletek elvesznek, mások átrajzolódnak.     Elmész. Maradsz.     Voltál. Leszel. Vagy.
A jelenet végén kimegy. A színpad üres. Sötét. Vége.

A lap tetejére