NAPÚT 2007/4., 83. oldal
Tartalom
Szilágyi Aladár
Térbe kilépő
Tóth Ágnes
Barna és zöld
Demeter Szilárd
Várad
1. A ti autótok. 2000-ben kerültem ~ra, 2000-ben beütött a privát ipszilonkettőkám, és csakúgy, mint a virtuálreálban, az égvilágon semmi nem történt. Nem bolondult meg a belső órám, nem állt át más időszámításra, a banki átutalásaim is rendben voltak, vagyis nevetséges összegekért utaztam „le” hetente Kolozsváról, 2000-ben hóttig nem érdekelt ~, nem akartam itt lakni, nem akartam itt leélni az életem, 2000-ben a Korunk szerkesztőjévé avattak, hát oda akartam beavasodni, az ún. kolozsvári csúcsértelmiségbe, idegenként, gyökerehagyott székelyként Kolozsváron próbáltam megérteni, hogy mi folyik itt/ott, hogy’ is van, a már nem létező echte, több évtizedes kolozsvári csúcsértelmiség enyhe lenézéssel és gúnnyal kezeli a „betelepült”, leendő magyar csúcsértelmiséget, Kolozsvár a világ közepe (beh kicsi a világ), miközben szerkesztőtársaim-barátaim a Kellék filozófiai folyóiratnál egyáltalán nem akartak kolozsváriakká válni (habár most is ott élnek, le merem fogadni, hogy egyikük sem mondaná magát kolozsvárinak), és miközben az íróhaverok, ifjú titánok (mert akkor még „író” is voltam, szemrebbenés nélkül álltam a titulust) magasról leszarták ezt az egész kolozsváriságot, hát ~ ebben a kontextusban alig rúgott labdába, OK, egyetemet építünk, bólogattam Szegő Katalin tanárnőmnek, tényleg feladat, meg minden, minimál tanárlakásban néztem hatodmagammal esténként a királyi egyest, ez volt ~, meccsnézés olyan kollégákkal, akiket egyáltalán nem érdekelt a foci, de össze voltunk zárva, kényszerlakhely.
2. A mi lakókocsink. 2003-ban elegünk lett [!] Kolozsvárból. Költözünk ~ra, döntöttük el életem párjával, elegünk lett a vonatozásokból, elegünk lett az átmenetből. ~ nyugodt város, mondok magamnak, nyugis hely, legalább direktbe’ nézhetem a magyarokat, nagy élmény egy, a Székelyföld közepén, ántivilágban felnőtt tévémacinak, annyira hiányzott a tévé gyermekkoromban (az állami adón tíz perc rajzfilm, kb.), hogy minden baromságot megnéztem, néztem a magyarokat, a ~iak is magyarok, vonogattam a vállam otthon, ha megkérdezték, a ~iak körül kis gömb van, saját erőtér, ennenmaguk androgünjei, vonogattam a vállam Kolozsváron rekedt ismerőseimnek, olyan tempós népek, nem sietnek. Ady városa, mondták a ~iak nekem, maguknak, mindenkinek, Pece-parti Párizs, tették hozzá, ha ettől nem hatódtál volna meg, olyan emberrel takaróznak, gondoltam, akinek ~ vajmi keveset jelentett, nem volt e város szerelmese, nem akart itt meghalni, ez ma már világos számomra, és ilyent én is tudnék írni, hogy Pece-parti Párizs, ha Párizsba vágyódnék vissza, de nemigen vágyódok innen sehová, jó itt, kitanultam a ~iakat, végigolvastam az írókat, költőket, interjúkötetet az Ady Körről, mert erre voltak fenemód büszkék, gondoltam, ha megismerem a történeteiket, csak sikerül szervesülnöm ide, de egy történetet akkor ismersz meg igazán, ha már vége szakad, erre igen hamar rájöttem, nyugodt voltam, a ~iak tempós népek, mostanában mintha rájönnének, új történeteket kezdenek, új történeteket kezdünk, kétszer ugyanabba a Pecébe lépni nem lehet.
~~.