NAPÚT 2007/3., 84. oldal
Tartalom
Balázs K. Attila
[míg az alkonyat] • [gyíktojások a csend] • [lápon akár] • [azon a lapon már] • [bálnák amorf testei] • [nyár alvó teste] • [történik]
Sonkoly Tímea
Városi dioptria
Barcza Katalin
Aludj
Gyönyörű éjszakáim vannak.
Kátyúk sötét vize mellől röppen ki a hajnali hold, szikrái mind a folyóba hullanak.
Te csak aludjál, ne lásd, ami végképp szétomolt.
Világos galambsurrogás minden álmom a tág tetők alatt.
Futok, s te úgy jössz utánam, hogy tudom, szeretsz,
S én hallom egyedül, melyik szót kiáltod, mikor fölizzik előtted a nap.
Semmi nem dalol, és mégis,
arcomra lágy ívű hangjegyek hajlanak,
de te csak aludj, ne lásd, ahogy az éjkék szövétnek szétszakad.
Ma sem
Látod, ma sem sikerült.
Pedig éjjel, mint rezgő szárnyú muslicák, körbevettek a fáradt angyalok,
s egy pillanatra magukhoz emeltek,
de csak a túlérett, szétfolyt szilva szagát érezted,
s átnéztél a piciny szárnyak hártyás szövedékén.
Sötétedik – dünnyögted, mert nem tudtad, mi történik veled.
Maradt a cefrebűz a csillaghintett augusztusi éjből.
Ó, te vak, te szerencsétlen, a világot tartottad kezedben.
De túl egyszerű volt, hogy észrevedd.