NAPÚT 2007/1., 90–91. oldal
Tartalom
Pogány Anikó
Berninek
Németh Péter Mikola
47 HiDat!
Ágas Lehel
Pazar éj
Még süt az égen a Nap,
de nem úgy,
amiként sugaras szerető
szava, láza vigyáz.
A Hold sem azé, aki old,
nem az éj
utasát beborítani kész,
puha fény-takaró.
Szépre cseréli ruhám a világ,
de nem árt a csalás.
Nem adom
magamat, nem a könnyfacsaró,
kusza éjben a szám.
Őrzöm a szó tavaszát,
korokat terelő igazát,
de nem ők,
mai Nap s mai Hold hunyorog
pazar éjemen át.
Már kiadó ez a táj,
remegő,
korom árnyu madár szeme
villan az ablak előtt.
Fojtva a szívbe a vágy,
a madár
feketén közelíti az
inda karú szeretőt.
Szentre cseréli ruhám a halál,
de nem árt a csalás.
Nem adom
magamat, nem a könnyfacsaró,
kusza éjben a szám.
Őrzöm a táj tavaszát,
a szemérmes bontakozást,
de nem ő,
nem a büszke madár kavarog
pazar éjemen át.
Talán révület
Írok, ha túlról,
ha „valaki”, „valami”
úgyszólván: „átremeg”,
ha bolond köd nyomja mellkasom,
s villámütötten szomszédból
kedvesem átlibeg:
„szívedre mit vettél
megint, bogaram?”
Írok, hogy érthesd,
ha érteni vágyod, s lehet:
ilyenkor vagyok: nem én,
ki itt rogyok, (s nem ragyog),
ilyenkor valami „átzokog”:
merő szerelemlucsok.
Záródnék – dadogom –,
de tiszta révület.
Magam, téged,
óvnék mindeneket,
hisz tudod,
óvni leginkább alkatom
(nem lesz irgalom,
ha ekként folytatom),
de épp Tőle?
ki ilyenkor,
bár mindig is,
túlon-túl:
én vagyok…?!
Ki buzogó szerelmét
szüntelen ontja
– most épp reád –
vélem tartva
(bogozd, ha akarod!),
jóllehet „túl sok” ez
ide,
e készületlen korba.
Nekem kellene,
mint óceánt cseppekben,
adagoltatnom.
Hja,
aligha érkezik pajkos
hajlamom!
„Hamiskodsz, édesem!
Vagy már hiába hordozom
szemtelen
csínom s mosolyom?”
– replikáz kedvesem.
Van,
ki zárkózik előlem,
épp mikor telítve
hozzá érkezem,
mily szándékot követve
– nem tudom.
Vélek csak ennyit:
burok-bontogatok.
Koporsóba,
néma hal-halálba ha botlom,
harci fúgaként,
szárny nélkül röptet
bőszült Sejtelmesem,
ki épp érted s értetek,
(e szót „épp” érted-e?!)
e vajúdó kort fülelve
űz (úgy hiszi, símogat),
néha dühöng miattam,
mert alkuvásra képtelen:
„ez már aztán tényleg nem
reménytelen!”
A Jó-ból, ki eljövend,
aztán, persze,
csócsálhat újfent
ezer évekig
nép és elme.
Gyöngyként
látás rejtekén,
őrzi még titkát,
mi nem jel,
hang se kép:
magja bár
mindeneknek.
Őrizkedvén táplál
némely kor-szagú eszelőst,
ki ráér,
ki annak utána,
hogy vétett s vétetett,
más szent „ráérők” előtt
– röpke alkalom,
kölcsönzött hely, idő –
fel is tárja tán,
mi végre e furcsa hatalom