NAPÚT 2007/1., 81–82. oldal
Tartalom
Tandori Dezső
Egy Jékely-válogatás során • Nemes Nagy Ágnes • W. S. Mester sírja körül a szél
N. Pál József
Nagy Gáspár halálhírére
Major a csillagok között
Búcsú Lázár Ervintől
Lázár Ervin |
Milyen nagy a föld, és milyen kicsi tér is elegendő volt ahhoz, hogy az író felfedezhesse az élet minden csodáját, minden fájdalmát, örömét, emberi nagyságát. Lázár Ervinnek az Isten termékeny teret adott a mindenség megélésére. Lenyűgöző mesélő, elbeszélő, megjelenítő képességével a dunántúli major világából szárnyalt fel, s lett az újkori magyar irodalom egyik legjelesebbje. Mennyire szerette megmutatni írásaiban a tolnai nyelv szépségét, s mint valami mágus, szavakat varázsolt elő a múltból, büszkén röptetve fel az immár csaknem elfeledett paraszti szerszámok, tárgyak megnevezéseit. Azt írta: kocsikenyőcs, s nem kenőcs, és tudni kellett, hogy arra a sárgás-vöröses kulimászra gondolt, amit egy lapos fadarabbal a szekér kerekének tengelyére meg a rúd forgójára kentek a kocsisok. De le is írta pontosan a művelet minden részletét, a sasóka, vagyis a szárnyas kerékszeg kiütésétől kezdve, a kocsilőcs leemelésén át a tengely – vagy ahogy náluk mondták, a tengő – bezsírzásáig. Költészet ez, a munkaeszközök iránti tisztelet költészete, Ervin tudta, hogy meg kell őrizni mindent, amivel az ember veszkődött a létért. Mennyi szeretettel tudta bemutatni még a traktort is, a pusztába érkezett Hoffhert (Hoffher–Schranz–Clayton-Shuttlewort), aminek kezelője reggelte szúrólángot lövellő lámpával melegítette be a vas-körtét, ami a motor orra alatt ágaskodott elő! Megírta, hogy Belgiumban vagy hol látott egy kézmíves múzeumot, a régi mesterségek eszközeit állították ki, s fájlalta, hogy nálunk nincs ilyen. Csakhogy ő megmentette novelláiban, amit meg kellett menteni a feledés elől. Arany János-i szerelemmel ápolta a nyelvünket, s költött – leginkább a meséiben – neveket, kifejezéseket.
Néhányszor meglátogattam a kórházban. A nyáron még erejénél volt, ha erősen megviselte is az operáció. De aztán fokozatosan gyengült, s amikor már mostanában láttam, féltem, hogy nem lesz gyógyulása.
Egyszer már megijesztett. Brüsszelbe utaztunk kettesben. Amikor meghívták az írói találkozóra, azt mondta a hivatalnak, csak akkor hajlandó kimenni, ha én is megyek. Én ugyanígy, őt választottam útitársnak. Három nap volt az egész. Vacak, esős, hideg idő járta. Talán a cudar szél betegítette meg, gondoltam, amikor hirtelen rosszullétről panaszkodott. Kiverte a veríték, a mellkasát fájlalta. Aztán láttam, másról van szó, a szív tájékán érezte a döfködő fájást. Nem sok örömünk volt az útban, Ervin hazavágyott, fogadkozott, hogy nem utazik soha többé, nem való ez már neki… Meglepett a kedvetlensége, hiszen mindig jó társaság volt, nem unatkoztak mellette sem a barátok, sem a nők…
Itthon kiderült, hogy műtétre van szükség, elhasználódtak a szívbillentyűi, kettő helyébe műanyagot kell beültetni.
Talán akkor kezdődött. Óvatos lett, lassan járt, noha nem vetette meg azután sem a bort meg a cigarettát, de biztonságból mobiltelefont vitt magával az utcára, ha sétára indult.
Sétált öregesen. Kedélytelenül.
Pedig szépen tetéződött a pálya. Könyvei új és új kiadásokat értek meg, némelyiket idegen nyelvre fordították, díjakat kapott, s aztán a legszebb elismerések egyikét is, a Prima primissima fődíjat. Májusban sorozatos ünneplésekkel ülhette meg a hetvenedik születésnapját. Könyvet jelentetett meg tiszteletére Szunyoghy András a barátok írásaival, rajzaival.
Zavartan, de úgy tetszett, boldogan fogadta az ünnepléseket. Ám csakhamar kórház várt rá, azt mondták: rutinműtétre.
Összegyűjtött novellái születésnapjára jelentek meg, újból kirakatba került a Csillagmajor, de egy függelékkel, egy új ciklussal. Ebben írt Lázár a ruhásszekény alján talált dobozról, melyből fényképnegatívok kerültek a kezébe, üveglemezre vett családi pillanatok. S ahogy forgatta őket, ősök elevenedtek meg, mint valami előhívóban, anya és apa és nagyanya és mások, és megszólaltak régi hangokon, történettöredékek hallatszottak a fekete üveglapokról. Utak és házak tűntek föl, lucernaföld és füzes, fácánkakas burrogott, ugartyúk füttyjele hasított az estébe, és ő ment gyerekként, boldogan, apja erős kezét fogva, fölfedezni az életet.
Fölfedezte, s most ránk hagyta.
Egy óriás, aki valaha a falusi iskolából hazafelé ballagó kisfiú útját állta, hogy az alig bírt továbbmenni, míg csak bátorságot nem nyert, s átlépdelt hatalmas testén, át az ingén, a mellényén, kabátja hajtókáján Rácpácegres felé, hogy elérjen a Nagysarokig meg a Kissarokig, ahol végre az apja karjába futhatott – egy óriás néz fentről a tájra Lázár Ervin tekintetével, átölelve pusztát, embereket, múltat ebben a szép ívű, klasszikus értékű életműben.
Szakonyi Károly