Közeledvén a hetvenhez – bőven túl tehát már „az emberélet útjának felén” – egyre hangsúlyosabban kell feltennem magamnak időről időre az alapkérdést: ki vagyok én? Ami persze magában tartalmazza, megkerülhetetlenül, azt a kérdést is, hogy ki voltam én? Ki voltam abban a közel hetven évben, amit (eddig) megélnem adatott, mennyi kitérőt, mennyi zsákutcát jártam be életem nem épp zavarmentes évtizedeiben, tudtam-e, s milyen áron, vissza-visszakeveredni az „egyenes út”-ra, jól gazdálkodtam-e talentumaimmal (már amennyi volt)? Magamnak is szembe kell néznem ezekkel a kérdésekkel, noha tudom jól: igazi választ, igazi ítéletet csak mások, engem s utamat kívülről vizsgálók hozhatnak; a magam pörében bíró nem lehetek. (Ámbár e külső megítélés sem olyan biztonságos. Egyetértően bólintok, amikor időnként kézbe veszem Déry Tibor életvallomását: Ítélet nincs.) Egy vázlatot, mégis…
Legerősebb gyerekkori élményeim a háborúról szólnak. (1944-ben voltam hétéves!) Székesfehérváron laktunk, hónapokig, a karácsonyt is ott töltve, óvóhelyen, majd ’45. január első napjaiban gyalog indultunk anyámmal, két idősebb testvéremmel, „menekülvén”, Veszprém felé. (Apám a Magyar Nemzeti Bank fiókfőnöke volt, mentünk Veszprémbe, az MNB ottani összkomfortos óvóhelyére.) Bombázások, harcok, rettegés, találkozás a halállal (keresztanyám-nagynéném ott, az óvóhelyen halt meg), találkozás a sebesüléssel (velemkorú pajtásomat tüdejében bombaszilánkkal hozták kórházba).
Legerősebb kora felnőttkori élményeim ’56-ról szólnak. ’56-ban végeztem a középiskolában, szeptembertől kis gyárban, röntgenműszerészként dolgoztam. Elég sajátos nézőpontokból élve meg a történéseket: polgári (felső középosztálybeli) család, ennek (nagyjából) megfelelő mentalitással, akkor éppen (elit) munkásközegben töltve mindennapjaim, közeli barátaim közül némelyek éppen elsőéves műegyetemisták… Felszabadulásélmény, keveredve a fegyverzajfélelemmel (forrása lásd az előző bekezdést), újra találkozás az erőszakos halállal.
Egyetem, bölcsészkar, filozófia szak ’57 őszétől. (Filozófia szak, minthogy 16-17 évesen Kantot, Schopenhauert olvastam; fogékony voltam a LÉT NAGY KÉRDÉSEI iránt.) Kaptam az egyetemen akkori marxizmust (például Sándor Páltól; aki ismeri e nevet, tudja, mire gondolok), noha gondolkodni is tanulhattam (például Heller Ágnestől, Mátrai Lászlótól, Márkus Györgytől). Furcsa keverék lett az agyban: egy többé-kevésbé elfogadott vulgarizált marxizmus, sok minden az igazi Marxból, egy kételkedésre hajlamos attitűd és feltétlen hit egy lehetséges jobb világban.
Aztán végzés után – egy év középiskolai tanárkodással magam mögött – jött hat év egy kisváros főiskoláján. Megélni azt a valamit, amit úgy is lehet nevezni, hogy provincializmus, ez azonban egyberétegződött a helyi hatalmat ténylegesen gyakorló pártapparátus alpári bunkóságával (tisztelet az igen kevés kivételnek). Ebből az élményből született A vidékiség tünetei szociográfiafélém, amit akkor (1979-ben jelent meg) eléggé szépen olvastak is. (A Gyorsuló idő sorozatban jelent meg Azon túl ott a tág világ című, Varga Csabával közös kötetben.)
Közben szakmát váltottam: kitanultam a szociológiát. (Egy tíz hónapos, intenzív tanfolyamon, amelyet Huszár Tibor szervezett az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete égisze alatt, tanáraink voltak Kulcsár Kálmán, Ferge Zsuzsa, Cseh-Szombathy László, Pataki Ferenc, Szelényi Iván – volt kitől tanulni…)
…És aztán: tanítottam és tanultam. (Közben, a tanítás mellett, kitérőkkel: ’79-től közel tíz évig vezettem a Kulturális Minisztérium Vezetőképző és Továbbképző Intézetét – a szép nevű intézménynek köszönhettem alapfokú orosz nyelvvizsgámat: miután elmondtam munkahelyem nevét oroszul, a vizsgáztatónak nem volt több kérdése… –; aztán ’91 és ’94 között volt minisztériumi tisztviselői időszakom is.) Tanítottam, egyetemi-főiskolai hallgatók százainak (vagy ezreit mondjunk inkább? – egyszer összeszámoltam, eddig nagyjából három és fél, négyezer hallgatóval volt találkozásom) próbáltam megmutatni a szociológia érdekességét és hasznosságát (az utóbbiról nem mindig voltam magam sem meggyőződve…), és tanultam. Tanultam hallgatóimtól (rengeteget) és tanultam (kutatásaim során) a valóságtól, azoktól az emberektől, akik megtiszteltek azzal, hogy interjút készíthettem velük, és tanulok folyamatosan azoktól, akik közel állnak hozzám: feleségemtől, nagyobbik fiamtól, aki most negyvenéves, kisebbik fiamtól, aki most hat és fél éves. Mert, tudom, ahhoz, hogy taníthassak (teszem ma is, a Wesley János Lelkészképző Főiskolán szociálismunkás-képzésben), folyton tanulni kell.
Talán ez az egyetlen dolog, amit biztosan megtanultam az eltelt évtizedek alatt. S hogy ezzel mire mentem? Mit válaszolok nyitó kérdéseimre? Nagyjából békén vagyok magammal: nem sok, ami tőlem telt, de ami telt, azt igyekeztem megtenni. Elég ez vagy kevés egy életút mérlegén? – nem az én dolgom eldönteni.
