Gyanútlanul, a viharfelhőkről mit sem sejtve születtem. Ajándékként fektettek a karácsonyfa alá, a krisztinavárosi, nap-hegyi családi házban, melynek mosókonyhából és fáspincéből alakított óvóhelyére hét évvel később, ugyancsak karácsony éjjelén menekültünk.
Az ostromot túléltük, bombatölcsérek háromszögében épen maradva, és egyikük talajvizéből forraltunk iváshoz, főzéshez vizet. Az erkély korlátján apám besózott lócombokat szárított drótra akasztva. Gyermekjátékaim széthagyott háborús maradékokból kerültek, minek következtében háromszor robbantam fel, óriási szerencsével megúszva kalandjaimat, és ezt is a gondviselés kegyének fogta fel a család, mely szorgalmasan látogatja a krisztinavárosi plébániatemplomot, ahonnan én most nagyon messze lakom.
Egy korai képen három idősebb testvérem szorongat pólyában, egy közülük már elbúcsúzott tőlem, némán, még érzem a keze szorítását, most vagyok éppen annyi idős, mint ő volt akkor.
Bölcs, bohém, színes életű apám, aki a semmiből háromszor-négyszer teremtett új egzisztenciát, Rákosi elvtársnak írt levélben felajánlotta 10 hold zsíros földből álló birtokát a nép javára. Ezúton megúsztuk a kuláklistát.
Megúsztuk a kitelepítést, én a kanyarót és a skarlátot, és ma sem tudom, hogyan, megúsztuk 56-ot is. Akkor érettségiztem és itt maradtam. Itt maradtunk. Fiam, itt is kell élni valakinek, mondta apám, és ma is ez lenne a véleménye.
Drága szüleim gondoskodása alól a színész pálya irányában gondoltam menekülni, de kísérleteim kudarcba fulladtak, és a vízvezeték-szerelő segéd, redőnyszerelő, színházi világosító, modellező iparműv. tanonc, aki voltam, egy szerelem cipőkanalának segítségével benne találta magát a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakának hétmérföldes cipőjében. És ha már ott voltam, járni kellett benne. Diplomát kaptam 1965-ben.
Schiffer Pál barátommal kezdtem dokumentumfilmeket fényképezni. Vele, tőle tanultam figyelni a nehezebb sorsokra, felfedezni a sokaságban arcokat, arcok mögött embereket. És vele láttam meg sok mindent a nagyvilágból Japántól Skandináviáig, a Kanári-szigetektől Kuvaitig, Moszkvától Londonig.
Aztán Gazdag Gyulával, Kenyeres Gáborral játékfilmet forgattam, és Simó Sándor Apám néhány boldog éve című filmje után már évenként legalább egyet. Simó kitüntető barátsága helyezett el a szakma elitjének „palettáján”, ahonnan Bacsó Péter, Makk Károly, Mészáros Márta, Szász Péter és mások munkatársaként fejlődve lehettem termékeny Balázs Béla-díjas, Érdemes Művész.
Harmincéves, szép házasságban ültetek fát, faragok követ, verseket írok, és két felnőtt gyermeket, leányt és fiút szeretek, kétségbeesetten reménykedve a szebb jövőben.
Filmjeim, a teljesség igénye nélkül: Schiffer Pállal: Fekete vonat; Pártfogolt; Cséplő Gyuri (Operatőr díj, Locarno); Gazdag Gyulával: Sípoló macskakő; Simó Sándorral: Apám néhány boldog éve; Viadukt; Isten veletek barátaim; Makk Károllyal: Egymásra nézve; Mészáros Mártával: Útközben; Anna (Anya és leánya); Sík Ferenccel: Nem élhetek muzsikaszó nélkül; Dobrai Györggyel: Szerelem első vérig; Szerelem második vérig; Gólyamese; Négyszer száz; Szász Péterrel: Hogyan felejtsük el…; Bacsó Péterrel: Áramütés; Ki beszél itt…; Te rongyos élet; Sértés; Tegnapelőtt; Sztálin menyasszonya; Titánia-Titánia; Megint tanú; Balekok és banditák; Hány az óra, vekker úr?; Hamvadó cigarettavég; Lumniczer nővérek.
