Réges-régen, süvölvénykoromban minden áldott nap írtam valamit az irkámba. Éppen húszéves voltam, amikor készülvén a filmrendezői pályára, megfogalmaztam néhány csöndes mondatot. Afféle ars poeticának, emberi-művészi hitvallásnak szántam. Íme a mondatok:
„…Őrizd az embert. Magadban, hogy jogod legyen a szóhoz, hogy súlya lehessen szavaidnak, hogy méltó maradj a munkádhoz, mert a mű, amit alkotsz, mindig kifejez téged.
Őrizd az embert, mert hivatásod nem más, mint elkötelezettség, nem kevesebb, mint szabaddá tenni másokat.
Őrizd az embert. A szabadság rendjét soha, egyetlen pillanatra se téveszd össze a rend szabadságával.
Őrizd a szabadságot, mert csak addig vagy ember, amíg szabad akarsz lenni.
S ha reggel újra látod, amint felelősségük elől saját hátuk mögé bújnak az emberek, a szemed se rebbenjen. Végezd a dolgod. Gondolj a Napra. Ő se szól, csak fölkel és járja az útját…”
Ez a néhány fölidézett mondat az elmúlt fél évszázad során mindig velem volt; végigkísért a pályámon, meghatározta a filmrendezői munkámat, a közéleti tevékenységemet, áthatotta az egész életemet. Hitvallásom természetét, működési módját leginkább a szívem működéséhez hasonlíthatnám: akkor is szakadatlanul lüktetett bennem, ha nem gondoltam rá. De nemcsak lüktetett, hanem óvott, intett és bátorított is. Sőt, olykor-olykor, ha reménytelennek látszó helyzetekbe sodródtam, még rám is parancsolt; megtiltotta, hogy a szigorított szolgálat helyett a megalkuvást, a meghasonlást vagy a menekülést válasszam.
Nem tagadom, az elmúlt ötven esztendőben voltak olyan időszakok az életemben, amikor túlságosan esendőnek és elesettnek éreztem magam, és emiatt éles ellentét támadt köztem és a hitvallásom között. Álmatlan éjszakáimon úgy gondoltam, nincs elegendő erőm ahhoz, hogy az általam támasztott mértékek szerint végigéljem az életemet. Ilyenkor a szárszói síneket, sötétlő mozdonyok csattogó acélkerekeit láttam magam előtt… Még az is megfordult a fejemben, hogy hajdani hitvallásomat egyszerűen átírom, megpróbálom hozzáigazítani az erőmhöz és a lehetőségeimhez… Mért ne tehetném?!… Hiszen szabad ember vagyok… Amit annak idején megírtam – bármikor át is írhatom. A saját mondataimmal azt csinálhatok, amit akarok. A hitvallásomat nem tagadnám meg, csupán árnyalnám. Ifjonti mondataim talán rá is szorulnak némi pontosításra, a szolgálati parancsolatok enyhítésére. Már csak azért is, mert a Nap könnyebben jár az égen, mint mi emberek a földön… Azonkívül húszéves koromban jószerivel nem is tudhattam, mennyivel könnyebb megálmodni, mint végigélni az emberhez méltó életet. Azóta viszont benőtt a fejem lágya. Filmrendezőként és törvényhozóként egyaránt tapasztalhattam, mennyivel egyszerűbb elképzelni valamit, mint maradéktalanul megvalósítani. Lett légyen az akár film, akár törvény. A társadalmi, gazdasági és politikai körülmények, a valóságos történelem valóságos kényszerei erősebbek lehetnek az emberi lélek óhajainál…
Egyszóval: érveim, ötleteim és tapasztalataim lettek volna a hitvallásom átírásához, ám ez valamiért mégsem történt meg. Nem vitt rá a lélek. Megvallom: akárhányszor nekiveselkedtem az átírásnak, a telefirkált papírlapokat végül is mindig összetéptem és a szemétkosárba dobtam. Valamiféle nehezen megnevezhető sugallat arra késztetett, maradjak hűséges ifjúkori önmagamhoz, és változtatások nélkül vállaljam föl mindazt, amit valaha szabadon megfogalmaztam és önként fölvállaltam. Az embernek egy élete van, és ehhez az egyetlen élethez egyetlen hitvallás illik. Ez a világ természetes rendje. Talán a bennünk lévő Isten akarja, hogy ez a rend megmaradjon a múló időben.
A hajdani hitvallásomhoz tehát hűséges maradtam. Így történt, mert így kellett történnie. Az évek, az évtizedek azonban eliramlottak. Végéhez közeledik az a sóhajtásnyi idő is, amit nekem szánt a sors. Ilyenformán ifjonti hitvallásom immár szellemi-erkölcsi végrendeletemmé vált. Végrendeletem csöndes mondatait – miként az életem során tettem – a halálom után is vállalom. A poraim is vállalják. Őrzik az embert… Mert az ember vagy őrzi, vagy elveszejti önmagát.
