Rettenetes lelkiismeret-furdalás gyötör. Már megint kimaradok a saját népszerűsítésemből. Rossz a piárom. Mit rossz – pocsék. Ez sem igaz. Nincs. Egyáltalán nem is tartanak már nyilván. Tíz éve nem csináltam filmet. Mi az, hogy nem a saját hibámból? Olyan nincs!
Mentségemre, tisztelt bíróság, felhozom, hogy most 2006-ban mégis… Rendes, egész estés mozifilmet, igazi történettel, színészekkel. Igen. Persze ezt Önök még nem tudhatják, csak majd, ha 2007 februárjában a Filmszemlén bemutatják… Tudom, hogy nagy a tolongás. Igen. Ismerik a mondást: sok az eszkimó, kevés a fóka. De hát ezt úgy is lehetne mondani, hogy túl sok a tehetséges ember ezen a kis területen…
Annál inkább kell szégyelljem magam most, amikor ilyen kedvesen és tálcán kínálják a lehetőséget („A Napút folyóirat jubileumi felkérése jelességeinkhez”), merthogy 2007-ben leszek (leszünk) hetvenéves(ek). Te jó Isten! Tényleg. És valakik ezt számon tartják. „Arra kérjük, hogy mintegy hetven gépelt sorba tömörítve foglalja össze saját magántörténelmét, tanúskodását a letűnt évszázadról és juttassa el ez év szeptember 29-ig…”
Kiver a hideg veríték. Pedig már vagy ezredszer olvasom – mivelhogy most már november vége van. És mégis minden alkalommal: hideg veríték, gyomorgörcs és sötét roló – semmi, abszolúte semmi. „Nix” – mondhatnám Jancsóval, de hát ez még nem a halál. Sőt, nagyon is ismerős: ez a „szinopszisgörcs”. Minden film megvalósításához, ha pénzért kuncsorgunk – értsd: pályázatokon veszünk részt –, a forgatókönyv helyett kérnek egy egyoldalas „tömörített” változatot, ez a szinopszis. Ezen múlik minden. Ennek alapján adják vagy nem adják a pénzt.
Értik már?
És most azt kérik tőlem nagyon kedvesen, hogy írjak egy szinopszist – az életemből. „Hetven sorban, de lehet kevesebb is…” Passz! Csurog rólam a víz.
Talán kérhetnék még egy év haladékot, esetleg kettőt, hogy én még nem is… Előttem a szöveg: „Az 1937-ben született alkotók évkönyvét készítjük elő.” Az összes igazolványomban az áll, hogy 1937. november 10-én születtem. A kör bezárult. Eljött az igazság pillanata. Minden kétséget kizáróan 2007-ben hetvenéves leszek. Hacsak… De hagyjuk, ez végkép nem a mi kompetenciánk.
Aztán, mint már annyiszor, mint mindig életem válságos pillanataiban, segélykérően kinyújtom a kezem az ágyam melletti kispolcon sorjázó verseskötetek felé, s anélkül, hogy oda kellene néznem, leemelek egy vékony és egy valamivel vastagabb könyvet.
Végül is egy antikváriumban születtem és cseperedtem fel, már ameddig és amikor éppen lehetett cseperedni a pesti Szent István körút és a Pannónia utca sarkán (szóval, amikor éppen nem lőttek, nem hajtottak a gettóba vagy nem államosítottak, vagy, stílusosan, nem árultak késeket a könyvek helyett, mint manapság), szüleim Vígszínház Antikvárium és Kölcsönkönyvtár nevet viselő egykori könyvüzletében.
De a könyvek – mint megoldás, mint lehetséges válasz, mint vigasz és végső menedék – megmaradtak és végigkísértek az úton.
