Elek Judit

filmrendező (Budapest, 1937. november 10.)

    Rettenetes lelkiismeret-furdalás gyötör. Már megint kimaradok a saját népszerűsítésemből. Rossz a piárom. Mit rossz – pocsék. Ez sem igaz. Nincs. Egyáltalán nem is tartanak már nyilván. Tíz éve nem csináltam filmet. Mi az, hogy nem a saját hibámból? Olyan nincs!
    Mentségemre, tisztelt bíróság, felhozom, hogy most 2006-ban mégis… Rendes, egész estés mozifilmet, igazi történettel, színészekkel. Igen. Persze ezt Önök még nem tudhatják, csak majd, ha 2007 februárjában a Filmszemlén bemutatják… Tudom, hogy nagy a tolongás. Igen. Ismerik a mondást: sok az eszkimó, kevés a fóka. De hát ezt úgy is lehetne mondani, hogy túl sok a tehetséges ember ezen a kis területen…
    Annál inkább kell szégyelljem magam most, amikor ilyen kedvesen és tálcán kínálják a lehetőséget („A Napút folyóirat jubileumi felkérése jelességeinkhez”), merthogy 2007-ben leszek (leszünk) hetvenéves(ek). Te jó Isten! Tényleg. És valakik ezt számon tartják. „Arra kérjük, hogy mintegy hetven gépelt sorba tömörítve foglalja össze saját magántörténelmét, tanúskodását a letűnt évszázadról és juttassa el ez év szeptember 29-ig…”
    Kiver a hideg veríték. Pedig már vagy ezredszer olvasom – mivelhogy most már november vége van. És mégis minden alkalommal: hideg veríték, gyomorgörcs és sötét roló – semmi, abszolúte semmi. „Nix” – mondhatnám Jancsóval, de hát ez még nem a halál. Sőt, nagyon is ismerős: ez a „szinopszisgörcs”. Minden film megvalósításához, ha pénzért kuncsorgunk – értsd: pályázatokon veszünk részt –, a forgatókönyv helyett kérnek egy egyoldalas „tömörített” változatot, ez a szinopszis. Ezen múlik minden. Ennek alapján adják vagy nem adják a pénzt.
    Értik már?
    És most azt kérik tőlem nagyon kedvesen, hogy írjak egy szinopszist – az életemből. „Hetven sorban, de lehet kevesebb is…” Passz! Csurog rólam a víz.
    Talán kérhetnék még egy év haladékot, esetleg kettőt, hogy én még nem is… Előttem a szöveg: „Az 1937-ben született alkotók évkönyvét készítjük elő.” Az összes igazolványomban az áll, hogy 1937. november 10-én születtem. A kör bezárult. Eljött az igazság pillanata. Minden kétséget kizáróan 2007-ben hetvenéves leszek. Hacsak… De hagyjuk, ez végkép nem a mi kompetenciánk.
    Aztán, mint már annyiszor, mint mindig életem válságos pillanataiban, segélykérően kinyújtom a kezem az ágyam melletti kispolcon sorjázó verseskötetek felé, s anélkül, hogy oda kellene néznem, leemelek egy vékony és egy valamivel vastagabb könyvet.
    Végül is egy antikváriumban születtem és cseperedtem fel, már ameddig és amikor éppen lehetett cseperedni a pesti Szent István körút és a Pannónia utca sarkán (szóval, amikor éppen nem lőttek, nem hajtottak a gettóba vagy nem államosítottak, vagy, stílusosan, nem árultak késeket a könyvek helyett, mint manapság), szüleim Vígszínház Antikvárium és Kölcsönkönyvtár nevet viselő egykori könyvüzletében.
    De a könyvek – mint megoldás, mint lehetséges válasz, mint vigasz és végső menedék – megmaradtak és végigkísértek az úton.


„Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét…
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosúló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz.”


    S bizony, hogy nem tudok – pedig igyekeztem.
    Tettem egynéhány tétova kísérletet a magam egyszerű és tökéletlen eszközeivel ennek a primitív, művészetnek csúfolt ipari tevékenységnek a keretein belül, amely mégsem nélkülözheti az érzelmeket – vagyis a film nyelvén.
    És még több a tollban, vagyis forgatókönyvben maradt kezdemény, amely ott tornyosodik a szekrényem tetején elhelyezett kavicsok között – ebben a profán zsidó temetőben. Amelyből, vészesen fogyó éveim lihegő igyekezetével és teljességgel stílustalanul, még mindig remélni merem, hogy lesz, hogy kell legyen feltámadás.
    Ez lenne hát az én „magántörténelmem”? Talán…


„Mert az ember mi másért tanult meg a szavakkal bánni?
Csak, hogy elmondhassa, amit már nem muszáj
           elmondania, vagy úgy mondja el, ahogy
Már nincs kedve elmondani. És így minden kaland
Új kezdet, portyázás a kimondhatatlanság területére
Kopott fegyverzetben, amely mindig még
           ecsorbábbra romlik
A pontatlan érzelmek általános zűrzavarában,
Az indulat fegyelmezetlen brigádjával.
           eÉs ami meghódítandó
Erővel és engedelmességgel, azt is már fölfedezték
Egyszer vagy kétszer vagy többször,
           eolyanok, akikkel úgyse remélhetünk
Versengeni – de nincs is itt verseny –
Csak a harc áll: visszaszerezni azt, ami elveszett
És megtalálták és elveszett ujra meg ujra,
           eés most kedvezőtlen
Feltételekkel. De talán nincs is nyereség,
           ese veszteség.
Előttünk nincs más, csak a próba. A többi
           eNem a mi dolgunk.”


    Talán…
    Végtelen nyugalommal tölt el, hogy mindezzel úgyis lekéstem már a számomra még nagyvonalúan biztosított összes „póthatáridőt” is.
    Bár bizonyosat sohasem tudhatunk… Szerencsére.






Az első versidézet Füst Milán: Este van, a második T. S. Eliot: East Coker (Vas István fordításában) című verséből való.