A Dunántúlon, egy elfelejtett, álmos kis városkában születtem, Sümegen, Kisfaludy Sándor szülőházának közvetlen szomszédságában („a tündérnek lakóhelye, kínnaimnak a műhelye”). A szülőházam talán még régebbi volt Kisfaludy kúriájánál, a XVII. század vége felé épülhetett, barokk stílusban. Az ódon falépcsőn futottam fel – nemritkán – apám pofonjai elől, nagyanyámhoz menekülve, az emeletre. Az öreg ház csak egy macskaugrásnyira volt a plébániatemplomtól, ahol Franz Anton Maulbertsch a „rokokó Sixtus-kápolnáját” alkotta meg. A világhírű falfestmény alatt kereszteltek meg. Igyekszem úgy felfogni ezt, mintha semmit sem jelentene. Tagadhatatlan viszont, hogy a szenteltvíz elpárolgása után végül is festő lettem.
Úgy emlékszem, gyermekkoromban mindig sütött a nap. A verőfényes napokon a híres vár alatt mezítláb, klottgatyában ugrándoztunk, hatalmas köveket gurigattunk le a vár tetejéről, megcélozva a vár közvetlen alján lévő baromfiudvart. Amikor erről apámat értesítette a helyi rendőrség, hogy én is a hajigálók között voltam, egy teljes napra bezárt a szeneskamrába. Egy széndarabkával telerajzoltam a kamra falait. (Gyerekkorom Sixtus-kápolnája.) Amikor apám meglátta a „kápolnát”, könnyezett.
És amikor leszállt az est, a ferencesek templomában megkondultak a harangok. (Még most is hallom.) Litániára mentünk. Ministráltam, vagy ha nem került rám sor, a tündéri Kántor Zsuzsikát bámultam, aki mindig ott volt a barátnőjével. Aranyozott barokk angyalkák lebegtek a fejünk fölött. Azóta sem voltam ilyen közel a mennyországhoz. (…)
24 éves lettem. Beleszerettem az ország egyik legismertebb házaspárjának 21 éves leányába. (Nem első pillantásra.) Először a fényűzőnek tűnő gazdagságba („klasszikus” cselédszobában albérleteskedtem), a rózsadombi „úri” villába és a híresség misztikumába. Csak később a lányba… (…)
Látszólagos linkségem ellenére, kettőnk között fergetegesen vad, őrült szerelem tombolt, az életveszély határán. (Ennek „emberhalál” lesz a vége – mondta egyszer a mama.) Remeg a toll a kezemben, amikor ezt írom, több mint 40 év után. Egy szó, mint száz, hamarosan éppen e rózsadombi szerelemben felgyülemlett feszültség adta kezembe az ecsetet, amivel gyorsan félresöpörtem mindazt, amit addig ismertem a magyar festészetből. 1963-at mutatott a naptár, amikor TÓTális magányban megszületett a magyar informel festészet (a kritikusaim szerint). Magányom e sorok írásáig elkísért. (…)
A hatvanas évek ámokfutás volt nekem a korszerűség felé. 1970 körül felhagytam a festészettel. Ezt a radikális lépésemet elmarasztalják, legalábbis vitathatónak tekintik egyesek szakmai körökben. (…)
Fel kellett áldoznom a festészetet a szabadságért.
Nem volt műtermem, az angyalföldi szoba-konyhás lakásban festettem meg korai korszakom valamennyi informel képét, igen szűkös körülmények között. (…)
Angyalföld után Budára költöztem, óbudai lakásom volt az utolsó lakhelyem „disszidálásomig”. Lakásomat elvették (BM), mielőtt lepecsételtek volna a főbejárati ajtót, testvérem „evakuálta” több száz festményemet, rajzaimat és a teljes konceptuális anyagomat, szinte az utolsó pillanatban.
A hetvenes évek legelejétől minden kapcsolatom megszakadt az otthoni művészvilággal. Magányos évek követték egymást. Gyönyörű magányos évek. Mai napig is azokból az évekből élek. Szinte valamennyi németországi munkámban fellelhetők az akkor „talált” ideák csírái. Bár nem voltam politikus művész, de mégis munkáimban elrejtve, indirekt módon reagáltam arra a világra, amiben éltem. 1972-ben egy kisfilmet csináltam a Balázs Béla Stúdióban. Egy üres térben álltam, mozdulatlanul, aztán egyet léptem, megjelent a felirat: „Örülök, ha egyet léphetek.” Ezután ismét mozdulatlanul álltam. Amikor a cenzorok megnézték a 3 perces filmet, az egyik felkiáltott: „Ebben az országban valaki csak annak örül, ha egyet léphet?!” A filmtekercs, több más „öröm-darabommal”, az ágyam alatt szunnyadt, egészen 1975-ig. Ebben az évben aztán bemutattak Belgrádban, az Expended Media fesztiválon. Egy képzőművésznek ritkán vannak látványos sikerei. A szerbek, németek, olaszok és más meghívott művészek hosszan tartó tapsa igen váratlanul ért. A vetítés utáni interjú közben odakiáltott Braco Dimitrijevics: „It’s great! Very good!” (…)
A łódzi kiállítás közben fogant Berenika leányom, magyar–lengyel koprodukcióban, amiről 9 hónap múltán, a mamától kapott táviratban értesültem. Aztán múltak az évek…
Hosszú-hosszú évek. A lányomat 27 évesen láttam először, Berlinben, ahova 1982-ben emigrált, az anyjával. A találkozás első pillanatai? Mint a mesében! Azóta számos levelet, sms-t, faxot váltottunk, és rendszeresen telefonálunk egymásnak. Az első levélben írja: „Örülök, hogy most már tudom, van apám.” Héba-hóba meglátogatom Berlinben, nemrég végzett a Humboldt Egyetemen. Művészettörténész. Néha-néha átjön hozzám Kölnbe, vagy ott találkozgatunk, ahol éppen kiállításom van.
A másik leányom (38) idősebb Berenikánál, 6 évvel. Vele kevésbé tudok kijönni, túlságosan hasonlít rám. Minden elképzelhető hibámat örökölte. Legutóbbi találkozásunkkor, itt, Kölnben, „szemétnek” nevezett, ennek ellenére néhány napra elvittem Párizsba. (…)
Óriási élmény volt találkoznom az új világgal. Úgy éltem át, hogy hittem, ott vagyok valami új születésénél. A lehetetlent vettem célba. Elzárva a világtól együtt lélegezni a legfrissebb nyugati törekvésekkel.
A megkésettség réme ámokfutóvá tett az új gondolatok felé. Hadd dicsekedjek egy kicsit: „Tót Endre az egyetlen olyan magyar művész, aki 1970 és 75 között, Budapesten maradva, a neoavantgárd mezőnyében általánosan ismert művész lett! A hetvenes években nehéz olyan konceptart-antológiát találni, amiben ne lenne nyoma a Tót-féle szuggesztív ürességnek.” Ámen. Pernecky Géza írta ezt rólam, 1989-ben.
Az izolációból rövid időre fellélegeztem külföldi utazásaim során. Normális turistaútlevéllel 1968-ban és ’71-ben Londonban voltam, majd ’73-ban ismét, az Art Council meghívására, egy nemzetközi Fluxus-kiállításon. Ezúttal két hónapot töltöttem Angliában, Párizsban és Svájcban. Meglepett, hogy ilyen hosszú időre kaptam kiutazási engedélyt. (…)
Az új tollammal visszakanyarodok a hetvenes évek végére, a legnyugtalanabb, dobált éveimhez (1977/78). Úgy tűnt, egy korszak végére értem. Az izoláltság hátrányai egyre csökkentették a munkakedvemet, az akkumulátor kezdett lemerülni. Gondoltam arra, hogy elhagyom az országot, de ez félelemmel töltött el. Négyszer voltam hosszabb-rövidebb ideig nyugaton, soha (soha!) nem gondoltam „disszidálásra”. Töprengéseimet, úgy tűnt, egy váratlan levél érkezése állította le. A levél Nyugat-Berlinből érkezett, egy ösztöndíj a DAAD-tól egy évre. Előttem Mészöly Miklós, Konrád György és Szabó István volt ezzel a ösztöndíjjal. Hosszú, fáradságos küzdelem után tudtak csak Berlinbe kijutni. Számomra még nehezebbnek tűnt, mert a nevem a BM-ben közel sem volt annyira ismert, mint az előbbieké.
Az első kiutazási kérelmemet azonnal visszautasították a szokásos megjegyzéssel: „A kinttartózkodás anyagi feltételeit nem látják biztosítva.” (…)
Az elutasításokról tájékoztattam a DAAD irodáját. Aztán nekik is elegük lett ebből a komédiából. A berliniek informáltak a Reuters hírügynökséget a történtekről- Hamarosan tiltakozó cikkek árasztottak el a nyugati sajtót.
Közben már mindenről lemondtam. Teltek a napjaim az óbudai lakásom 10. emeleten. A kora reggeli órákban, még álmom kellős közepén, csöngött a telefon. A belügyminiszter-helyettes volt a vonal másik végén. Randevúra hívott 14.25-re, a József Attila utcába. Amikor beléptem a szobájába, ott ült egy hatalmas íróasztalnál, mögötte a szocreál egyik főműve, a Levél a frontról. Egy perc sem telt el, kezembe nyomta a Magyar Népköztársaság útlevelét. (…)
Hertát nem hagyhattam Budapesten. Már évek óta együtt éltünk. Kis idő után ő is megérkezett Berlinbe. Berlin nyugati felében nap mint nap találkoztam a „fallal”. Elnéztem a madarak röptét, ahogy átrepülnek a nyugati oldalról a másik oldalra. És vissza. Oda röpülnek (minden teketória nélkül), ahova csak akarnak. Micsoda szabadság! De ekkor már én is szabad voltam, mint a madár. Érkezésem után felfirkantottam egy mondatot a hírhedt falra: „Örülnék, ha a fal másik oldalára is írhatnék valamit.” Beuys azt javasolta az NDK-nak, emeljék a falat 5 cm-rel magasabbra. Számos művésznek médiumává vált ez a szörnyűség.
Berlinben számos ideámat, melyeket Budapesten nem tudtam realizálni, megvalósítottam. (…)
2004 őszén egy bronzba öntött táblámat avatták fel a kölni Museum Ludwig tetőteraszán. (A teraszról csodálatos kilátás nyílik a Dómra.) A tábla szövege: „Ich freue mich, dass ich hier gestanden habe Endre Tót.” A bronztáblát, beágyazva a terasz kövezetébe, az örökkévalóságnak szántam. Bronzba öntött szavaim filozofikus üzenetének jelentősége száz év múltán fog igazán kiterebélyesedni. Szépen fejeztem ki magam. Ugye?
Hasonló szövegű/jelentésű tábla fekszik az Artpool bejárata előtt is (Paulay Ede utca 62.). A felavatása után (1998) azonnal ellopták. (Műgyűjtő? Vasgyűjtő?) Egy év után egy új került a helyére. Mikor Pesten vagyok, az Andrássy úti törzskávézómból (Művész) hazafelé tartva, egy kis kerülővel, benézek a Paulay Ede utcába, hogy találkozzak a bronztáblával. Legutóbb 2006 nyarán láttam. Még ott volt. És 100 év múlva? (…)
Herta 15 évvel volt fiatalabb nálam. Ha nem tudott volna kijönni utánam Nyugat-Berlinbe, habozás nélkül visszatértem volna hozzá Budapestre. Szerelem volt? Több volt annál: szerettem.
Ezekkel a szavakkal ment el: „Eddig érted éltem, ezután magamért fogok élni.” Vagy fél évtizede, hogy nem láttam. Itt él Kölnben, semmit sem tudok róla. Mióta elment, soha nem kerestem. Tőlem 10 perc járásra dolgozik. Bármikor láthatnám. Miért nem? Hiába keresem erre a választ. (…)
Sümegen, amikor a Maulbertsch-freskó közelében térdeltem az oltár előtt mint ministráns, úgy tűnt, mintha közel lettem volna az Istenhez. A főoltár felett Krisztus az égbe szállva tekintett rám. Rokokó angyalkák simogatták az arcom.
Szabó kanonok felmutatta az oltáriszentséget, háromszor csengetnem kellett, utána nem volt dolgom. Hátra-hátra nézegettem, Kántor Zsuzsikára. Most azon gondolkodom: vajon egy 10 éves, álmodozó kisgyerek mit foghatott föl a transzcendentális világ misztériumából? Egy gyermek tudatlanságával tekintettem fel az égre. Mint ma, 70 évesen. Metafizikus kérdések szorongatnak. Van Isten? Duchamp úgy véli, Istent az ember találta ki. Vagy fordítva: az Isten találta ki az embert?
Száz meg száz kérdés szegeződik felém, nap mint nap. Nincs válasz egyre sem. Így, egyedül maradtam a mindenségben. (Aki hisz, nincs egyedül, hirdeti a bajor pontifex maximus.) Az emberek nem szeretnek, az egyetlen, aki maradt nekem, önmagam. Ő szeret (és gyűlöl) engem. 70 éves lettem. (Ilyen hamar?) Mintha valaki tolná az időt.
