Hallom ám a Debreceni Kollégium többi öregdiákjától, hogy most már ők is színesben álmodnak. – Öreg kutyák az istálló küszöbén. Vagy – pókos lábú, hályogos szemű csatalovak. Várunk egy jó szót. Akár – a kürt szavát. Legkedvesebb álmom az Eper és vér című amerikai filmből való, amely a Berkeley Egyetemen 1968-ban kitört diákforradalom eseményeit mutatta be. Sok-sok szerelemmel, cinikusan kiprovokált rendőri beavatkozással és a végén egy hatalmas robbanással, mindent elborító vérvörös lángokkal. Ez a film is amatőr szereplőkkel készült, mint a Patyomkin cirkáló. És a forradalomról szólt. De – egészen másként. Mi itt el sem tudtunk képzelni egy forradalmat akkor még barikádok, tankok és cirkálók nélkül. Éppen ezekkel a hatalom mindenhatóságáról szóló közhelyekkel próbáltuk csitítani a lassan feledésbe merülő ’56 és az idegesítőn közeli prágai ’68 miatti rossz lelkiismeretünket. „Erősebb kutya…”; „Szél ellen nem lehet…”; „Akié a vár, azé a lekvár”; „Aki fizet, az cincogtat” – csaptuk oda nagy hetykén a korsó fenekét a lucskos kiskocsmaasztalhoz. De hogy ifjúkori eltévelyedésünk miatt nem mertek többé fegyvert adni a kezünkbe, fizettük a „hadkötelezettségi hozzájárulást” azért, mint egy katonatiszt.
Ha belegondolok, az egész életem arra ment el, hogy valahogyan jóvátegyem ezt a szégyent. A párizsi diákok, lám, egészen mást kiabáltak: „Utópia vagy halál!” És, már békülékenyebben: „Nem a hatalmat akarjuk megragadni, hanem az emberek képzeletét!” De aztán kiegyeztek szépen ők is. Náluk nem is korzóztak pedig orosz tankok az utcán. De csakhamar nálunk is kiderült: tankokkal nem lehet megszállni egy ezeréves várost. Párizst lerohanó őseik a Szenátus téren, a prágai kalandban részt vevő orosz tisztek jobbik része pedig Ottomar Krejca Három nővér előadásában álmodozott tovább a szabadságról. És a moszkvai zsidó negyed színházában, Efrosz Három nővér meg Rómeó és Júlia előadásán folytatták tovább.
A két fiatal halála után hatalmas bombázók húztak el a temetőkert felett. Ezek a gépek, amelyeket az orosz pilóták Fehér Hattyúnak, az amerikaiak meg Black Jacknek becéznek, ma is járőröznek. De mi mások lettünk. Prága és Moszkva után Varsó vette át a stafétabotot, majd – Szolnok és Kaposvár, Nyíregyháza és Zalaegerszeg. Ha minket, ’56-os és ’68-as gyermekeiket kitagadtak is, a tulajdon unokáiknak már át kellett adják a stafétabotot a Montague-k és Capuletek. És ez egy tehetséges nemzedék volt, szerencsére: ezt a nagy nehezen kikényszerített nemzedékváltást előbb színházi, aztán bársonyos forradalommá, majd csakhogynem egy igazi rendszerváltoztatássá tették.
Mi meg, akiket átugrottak, vidéki könyvtárakba, múzeumokba és színházi klubokba húzódtunk vagy kivándoroltunk. Én például – jobb híján – Moszkvába, a Gorkij Világirodalmi Intézetbe. Az Orosz szépség és egyéb művek ellenállhatatlan szerzőjével, Viktor Jerofejevvel együtt kutattuk Csehov és a többi orosz klasszikus írásművészetének titkát. Ő Párizsban nevelkedett, de a barátságát éppen azzal érdemeltem ki, hogy valamelyik kisajátított pasaréti villa helyett én meg egy kis falu parókiáján születtem. A demokrata értelmiség házibulijain, amelyekre elcipelt, büszkén mutogatta öntudattal viselt flepnimet és a Vörös Október Ruhagyárban készült konfekcióöltönyömet.
Egyszer haza kellett jönni mégis. Legalább miniszter szerettem volna lenni, de hát csak kétkezi irodalomtörténész lettem. Hozott anyagból. „Anton Pavlovics könnyezik” – írta első Csehov-könyvemről Koltai Tamás. Már hogy is ne! Hiszen az új színházi nemzedék éppen a Sirály lázadó fiataljaival mondta el a maga hitvallását Szolnokon és Kaposváron. Én pedig, az éppolyan kezdő kandidátus, látszólag nem velük, hanem Ádám Ottó előadásának befutott írójával és primadonnájával, Gábor Miklóssal és Tolnay Klárival tartottam, akik hőzöngő dilettánsnak nézik ott ezeket a fiatalokat. Hiába mondtam el mindent, amivel Csehov egykori, „viharmadárrá” lett tanítványát, Gorkijt csitítgatta. A forradalmároknak nincsen idejük sokat válogatni. A Művész Színházat Sztálin közvetlen utasítására Gorkijról nevezték el. A doktor úr halhatatlansága számára pedig csak a földszint bal 7. sorának 1. székét, az ügyeletes orvos, a „polgári szakember” helyét jelölték ki. De gondos kezek azóta is minden este tükörfényesre törlik a kis réztáblát.
Erre figyelt fel a korszak másik vezető színházi kritikusa, Molnár Gál Péter. „Amikor P. N. L. részleteket tett közzé most megjelent könyvéből a Színház hasábjain, haragosan élénk vita válaszolt gondolataira. (…) Most, hogy az egész könyvet kezünkbe vehetjük, sokkal inkább a tanulmányszerző erényei tűnnek szemünkbe” – írta.1 „Ebben a könyvben érett meg hosszú harcok, viták, pörpatvarok első, szemmel olvasható eredménye. (…) Nem örök érvényű, klasszikus szöveget tanulmányoz, hanem olyan klasszikus szerzőt, akit változó korok színházi gyermekei másként és másként olvasnak” – ismerte el. Ezt hangsúlyozta a maga Csehov-könyvében2 Almási Miklós még tíz év múlva is: „Csehovnál nincsenek tézisek, nincs ’alapgondolat’, ’filozófiai-etikai üzenet’, egyáltalán – ideologikus mélyáram. Csak az élet – ’ahogy van’.” (Csak.)
Elnézegetve most a legutóbbi könyvem3 bemutatójáról készült fényképet, amelyen barátom, Varga Zoltán Zsolt, a Csehov-mezt öltött fiatal gödöllői szobrász-restaurátor éppen vállon vereget, szerénykedés nélkül állítom: a lényegre tapintottak mind a ketten. Valóban erre törekedtem minden munkámmal. Azt a zűrös halhatatlanságot akartam bemutatni, amit csak a színház nyújthat az íróknak: a jövő nemzedékek gondját-baját. Valóban csak utópia lenne ez? Meglehet. Találtam azonban még egy szerzőt, aki ennek szentelte az életét. A Mejerhold műhelye című könyvben4 úgy írtam le ezt a fajta színházat, mint egy füstös, zajos, kávé- és masztixszagú kézművesműhelyt, az írók, rendezők, színészek, zeneszerzők és díszlettervezők közös munkahelyét. De hát ennek sem volt sokkal nagyobb sikere. Hogy igazából üldözöttnek tudhassa magát, a színház akkor épp toronyba, padlásra és pincébe költözött. Ugyan ki vállalt volna ekkora mártíromságot egy rendőrségileg is bejelentett kézművesműhelyért?
A „szegény színház” hívei Grotowskihoz jártak akkor, Wrocławba. Elmentem hát én is a Varsói Magyar Intézetbe dolgozni, öt évre. Ott éltem meg az úgynevezett lengyel eseményeket, az irodalom, a színház és az élet ritka egymásra találását. Spiró György könyvével5 vitázva ott írtam meg az akadémiai doktori disszertációmat Csehovról és Wyspianskiról. De közben elvesztettem itthoni állásomat a Színházi Intézetben, és így – azóta sem védtem meg. Hazajöttem onnan is, és még politizáltam is egy keveset. Négy gyermekem és hat unokám dolgai most már azonban csaknem teljesen lekötnek.
A világmegváltás életem fő színhelyein egyébként is szünetel. Aspiránskoromban az szabott csak határt a házibulikon folyó lázas álmodozásnak, hogy a metró Moszkvában éjfél után egy órakor bezár. És akkor aztán nagyon sietni kellett! Nehogy éppen a mi orrunk előtt csapják össze az állomás bejáratának vasrácsait a kövér és kaján „gyezsurnaják”. Mert akkor vissza kellett forduljunk szívélyes, de holtfáradt vendéglátóinkhoz, akik az előszobában tárolt ládákból, bőröndökből és a dácsáról télire behozott poros kerti bútorokból rögtönöztek fekhelyet a hajótörötteknek.
Az akkori aspiránsok egy része most menő amerikai egyetemeken tanít, a másik meg itthoni közgyógyellátott. De az álmaimban semmi sem változott. Úgy hajnal felé, amikor legjobban csíp a fagy, de indulnak már az első járatok, vigyázattal kireteszeljük az ajtót, és lábujjhegyen settenkedünk kifelé. És néhány előszobaajtó foszlott kárpitján, egyféle cirill betűs „mene tekel”-ként, ott lóg még a felhívás, amit egy megsárgult könyvtári kérőlap hátoldalára írt fel egyszer valaki: „Utópia vagy halál!” Úgyhogy tessék csak nyugodtan trombitálni! Feltámadunk!
A világmegváltás Moszkvában is szünetel. Gyakran lekéstük a metrót. De csak szóljatok – feltámadunk! Majd legközelebb! Csak trombitáljatok! Feltámadunk!
Ha sikerül az embernek jól elkapni egy mondatot.
