Csete György és Dulánszky Jenő a beremendi kápolna szentelésén, 1998-ban (Lantos Miklós felvétele)
Csete György–Dulánszky Jenő első munkája Orfű: Forrásház, 1971–1975 (Panyik István felvétele)
„NINCSEN HÁTRA, CSAK ELŐRE VAN!” – mintha csak a CSETÉK-nek fogalmazott volna örök hadparancsot vitéz Jány Gusztáv vezérezredes úr 1943-ban, amikor futok a karácsonyfám felé, hogy átöleljem fakockákból épített fénytornyomat, de az összeroskad szorításomban. 1952-ben a kommunisták Magyarország összes középiskolájából kizárattak mint „osztályidegent”, hogy legyen a nevem: SENKI, de a Debreceni Református Kollégium sokakkal együtt megmentett, hogy az Ybl- és a Kossuth-díjak után 2005-ben a Prima Primissimát is elnyerjem, és ugyanabban az évben műemlékké nyilvánítsák az Orfűn megépített első Naptemplomomat is, az immár világhírű Forrásházamat, amelyet örökös tervezőtársammal: Dulánszky Jenővel, a Pécsi Ifjúsági Irodából, emeltem, építettem a fénytengelyre, hogy azt kövesse a többi templom, így a Pigniczky Tamás fényképezte debreceni Toronytemplom is. Az ő édesanyja, Gabika, legelső szerelmem volt, s 55 év után találkoztunk újra. És annyi mindent épített fél évszázad alatt egy „senki” barátja segítségével: megújította, magyarrá tetté a paneles építést a paksi tulipános házakkal, példát adott a vasbeton héjszerkezetek használatával a beremendi kápolnában; és feltárta az aranymozaikokat Attila király dicséretére a velencei Magyar Házban; Hérodotosz nyomán a királyi szkíták hajlításait folytatta ópusztaszeri HAJLÉKAIval: a magyar NOBODY.
