Pályám emlékezete? Apály és dagály. Volt, hogy feldobott, s volt, hogy alásodort a körülmények hullámverése, akadt idő, amikor az érvényesülés kapui bezárultak, s akadt, amikor szinte váratlanul megnyíltak előttem. Gondolom, az efféle életút nem egyedi, szinte egész generációm tapasztalata.
Háború zilálta gyermekkor, küzdelmes ifjúság után a pálya a hatvanas években nyílt meg előttem, s hogy megnyílt, abban sokat köszönhetek Pándi Pálnak, Király Istvánnak, akik felfigyeltek készségeimre, és segítettek, bátorítottak. Nevük ma sokak számára rossz ómen, de én csak jót kaptam tőlük, feladatokat és állást a Kortárs szerkesztőségében, s vele az akkori idők fiatal íróinak, Baráth Lajosnak, Szakonyi Károlynak, Gerelyes Endrének, Baranyi Ferencnek a barátságát. Emlékezetes élményem, hogy Király István engem, a zöldfülű ifjoncot küldött el néhány, akkortájt még hallgató író, köztük Kodolányi János „megnyerésére”, aki naivságomat látva keményen kioktatott: sose dőljek be a manipulációknak, próbáljak meg mindig a saját véleményem alapján dönteni. Ilyen irányban hatott rám Simon István is, aki Király után átvette a lap szerkesztését, s akit népi-nemzeti vállalásai miatt nem sokkal később menesztett az aczéli kultúrpolitika.
Irodalmárnak indultam, a körülmények tereltek a képzőművészet felé. Amikor 1972-ben váltás történt a Kortársnál, az Írószövetség, a jó Molnár Géza kimenekített Bulgáriába, ahol elámított az ottani művészeti élet páratlan, a hagyományt és az újítást integráló gazdagsága. Lelkes bolgaristaként tértem fél év után haza, s kapcsolódtam be a Nino Nikolov vezette Bolgár Kulturális Intézet munkájába, népszerűsítve az intézetben bemutatkozó bolgár festők teljesítményeit. Utóbb módom volt hosszabb-rövidebb francia és olasz tanulmányutakra is, de alapjában véve magam faragta műkritikus vagyok, merthogy ezen a téren hivatalos végzettséget sosem szereztem. A nagy iskolát a Népszava jelentette számomra, hová Gerő János szervezett be, s ahol csaknem húsz évet töltöttem el mint a lap műbírálója.
Nem tagadom, elfogult kritikus voltam és vagyok, mert, bár igyekeztem mindenfajta művészeti koncepciót megérteni, azok az alkotók érdekeltek igazán, akik a művészetet az élet részének tartották, s művészetükben az életről beszéltek. Akik nemcsak gyönyörködtetni akartak, de alternatívákat kínálva, magatartásformákat ajánlva választásra kényszerítettek. Szilárd álláspontom, hogy a magyar művészet csak a honi hagyományok vállalásával és továbbgondolásával, történelmileg meghatározott másságunk (az esztétika ezt különösségnek nevezi) felmutatásával lehet alakító részese az egyetemes művészeti kultúrának.
Az utóbbi pár évben az Antall-kormánytól életre hívott Nemzeti Kulturális Alap tanácsosaként valamelyes gyakorlati lehetőséget is kaptam, hogy a művészeti kollégiumok gondozójaként efelé tendáltassam a hazai művészeti fejlődés ügyét. Ez nem mindig sikerült, de amit tudtam, megtettem. Erre törekedtem néhány megjelent könyvemmel is, olyan erkölcsiségek mellé állva, amelyeket magam is osztok. Hogy igazam volt-e, vagy sem, majd eldönti az idő.
