Az 1956. évi forradalom és szabadságharc napján születtem, a siklósi Szabadság utcában.
Nem tudom, mond-e ez valamit a horoszkóp- és az emléktábla-készítőknek, tény az, hogy jelképdús indíttatásom pályafutásomon is érződik. 1959-ben egyetemi pályázatra „elkövettem” egy ’56-os novellát. Olyan visszhangja volt, innen is, onnan is, hogy vagy harminc esztendeig felhagytam a művészkedéssel. Aztán a nyolcvanas évek vége felé közreadtam néhány mesét, majd mindmostanáig egytucatnyi verset, egy-két novellát és esszét, egy kötetre való (főként észt) versfordítást, itt, a Napútban egy ’56-os drámát és (ha eddig megjelenik) egy hangjátékot (groteszk forradalmi dramolett). A fiókomban sincs sokkal több írásom. Ha az íróságot, drámaíróságot, költőséget, műfordítóságot megjelent kötettel és előadott színdarabokkal mérjük, akkor az én „író, műfordító” címkém bizony megkérdőjelezhető. Ha Cyrano volnék, valahogy így definiálnám magam: „rokkantnyugdíjas (népiesen: Roppant Nyűg-díjas) író és túró”. Ugyanez vonatkozik a fotózásra (néhány tárlat, egy-két kisebb pályadíj) és kettő darab festményre is (Nádor Galéria). Éppen csak megpróbáltam, mire vagyok (volnék) képes. Már csak azért is, mert – noha nem vagyok képesített művészettörténész – művészeti publicisztikával is foglalkozom (például: Magyar Iparművészet), s némi biztonságot ad, ha magam is tudok kiállításra alkalmas műtárgyakat létrehozni. Hátszelem nincs, nem vagyok semmiféle szervezet tagja. Egy-egy kórusban azért még megfordulok olykor. A mellékelt fotó is egy fellépés előtt készült, attól ilyen ünnepélyes. Vidéken Mozart, Pesten Verdi Requiemjét énekeltük az ’56-os mártírok emlékére.
Apám könyvelő volt. Én inkább nőgyógyász szerettem volna lenni, de a körülmények úgy hozták, hogy magam is a közgazdasági pályát választottam. Ez nemcsak az akkori idők tantárgyai miatt volt elhibázott lépés, hanem a gazdasági jellegű munka túl száraznak is bizonyult számomra, így aztán még a hatvanas évek elején átnyergeltem szociológiára. Azt gondoltam, ha nem tárok is fel új dolgokat, a „felmérések” eredményeinek közzététele ésszerűbb döntésekhez vezethet. Nem számoltam azzal, hogy a kényesebb adatok kicsit, közepesen és nagyon bizalmas kiadványokban fognak megjelenni, az adatgyűjtés manipulációs lehetőségeiről nem is beszélve. De nemcsak emiatt álltam odébb. Jött az új gazdasági mechanizmus, és én abban az illúzióban ringattam magam, hogy a modern vezetéstudomány oktatásával hasznosat művelhetek. Néhány feljelentés a pártközpontban, egy (engem igazoló) KNEB-vizsgálat – és az utcán találtam magam. Ezt követően kevésbé rázós, gyakorlatiasabb kutatásokba merültem alá (üzemi szociológia, fogyasztási szolgáltatások, ipari szövetkezetek); persze így is akadt épp elég bajom.
Akkori igazgatóm 1980 táján megkért, hogy segítsek a kutatóintézet egyik arab aspiránsának. Nem sokkal később azt vettem észre, hogy feltűnően követnek, fényképezgetnek és lehallgatják a telefonomat. Három okra gondoltam: 1. Különféle tiltakozó listákat írtam alá a csehszlovákiai bebörtönzésekkel kapcsolatban. 2. Vallással foglalkozó posztgraduális kurzusokon több nyáron át előadásokat tartottam Dubrovnikban. 3. Egyik érettségi találkozónkon, 1981-ben, olyasmit találtam mondani, hogy 1956-ban forradalom volt és szabadságharc. (Egy hajdani osztálytársam és jó pajtásom, aki Pécsett valami ÁVH-főnök lett, kicsit borosan odajött hozzám, és ezt mondta: „Gyulám, nálunk az ilyesmiért kidobják az embert az ablakon.”) Ma már sejtem, hogy igazából miért tették elém a tiltakozó listákat, és miért utazgathattam Dubrovnikba, a krimiszerű akcióknak azonban más volt a mozgatórugója. Nem olyan régen ezt közölte velem egy bennfentes ismerősöm: „A Carlos-ügyben te voltál az egyik hamis nyom. Nyugaton követelték a terrorista kiadatását, és fel kellett mutatni valamit, ami persze még véletlenül sem visz hozzá közelebb.” Sajnos, elkésett a hírrel, mára kialakult némi üldözési mániám: azt gondolom például, hogy ha nem adják ki vagy elő a műveimet, az abból adódik, hogy valami művészeten kívüli dolognak nem teszek eleget. Így aztán nem jártam utána, igaz-e a hír, s ha igen, milyen jelentések születtek rólam.
„Nem baj, Gyulám – mondta említett osztálytársam 1991-ben, amikor csalatkozásomat szóba hoztam -, majd a következő rendszerváltásnál.”
