Közhellyel is kezdhetném: hetven felé az ember számvetést készít – de nem mondanék igazat. Én nem érzek erre késztetést, még az ilyen kitüntetett alkalomból sem, hogy „magántörténelmem” mintegy hetvensoros leírására kaptam megtisztelő felkérést, mint 1937-ben született „magyar alkotó”. Ugyan nem azért, mert ennek nem érkezett el az ideje, hiszen „nem tudjuk sem a napot, sem az órát…”, hanem mert távol esik a természetemtől. Sok részletre amúgy sem emlékszem.
Az események sokaságából kiemelném azokat, amelyek megmutathatják: mit tartok fontosnak abból a sok-sok jóból és kevés rosszból, amelyek életem során velem történtek vagy engem értek.
Elsőként a család. Testvérem 16 évesen, a második világháborút követően külföldre szökött, így egykeként, de a szükségesnél nem jobban elkényeztetve neveltek szeretettel szüleim, négy polgárit végzett anyám és kereskedelmi érettségit tett apám. A legszélesebben is értett famíliából én lettem az első egyetemet járt ember, úgynevezett értelmiségi. Persze, ha meggondolom, hogy anyám olyan ismerője volt az operairodalomnak, hogy a rádióban megszólaló ária első üteméből minden művet felismert, és egész életében kölcsönkönyvtárba járó olvasó volt, aki kilencvenéves korában is hozzászólt a világ eseményeihez, nehezen kötném az értelmiségi attitűdöt az iskolai végzettséghez. Feleségemet 49 évvel ezelőtt ismertem meg. Ő régész, hosszú nemzeti múzeumi szolgálat után, ahol a középkori ötvösséggel foglalkozott, az Iparművészeti Múzeum főigazgatója lett. Ma már boldog nyugdíjas: saját kedvére és időbeosztására ténykedő kutató és nagymama. Én meg ügyvéd fiunk leánygyermekének ugyanilyen boldog, de még aktív nagyapja.
A barátság. Harmadik elemisták, 1948. március 15-én a budapesti Szent István-bazilika kertjében fát ültettünk a centenárium alkalmából. Néhányan elhatároztuk, hogy 2000. december 31-én éjfélkor találkozunk a templom oldalában, iskolánk előtt. És ötvenkét évvel később az, amire romantikus kisgyerekként úgy tekintettünk, mint elérhetetlen messzeségre – meg is történt: öreg barátok ott könnyeztünk a régi kapu előtt, az éjféli harangzúgásban. Nincs egyetlen baráti köröm, hanem sok barátom van, életem legkülönbözőbb szakaszaiból és területeiről: iskola- és egyetemi társaimból, sporttársaimból, kollégáimból. Hű vagyok hozzájuk.
Az egyetem. Iskolába járni mindig szerettem, nem feltétlenül a tanulás/tudás vágya hajtott (ma már sajnálom, hogy természettudományos érdeklődésem akkor mennyire hiányzott), hanem a (koedukáció hiányában) fiúkkal együtt töltött napok-évek öröme. Szerettem és ma is szeretem a társaságot; bevallom, inkább középpontjában szeretek lenni, ez így volt az iskolai évek alatt is. De az egyetem más és több is volt, itt megtaláltam azt a szakmát, amely hivatásommá vált: az első naptól máig örömmel tölt el, hogy a jogot választottam.
A bíróság. Hosszú pályámból több mint harminc évet töltöttem a Legfelsőbb Bíróságon: 26 évig bíróként, és ebből 12 éven át a legfőbb bírói testület elnöke voltam. Nem akármilyen 12 év volt ez: 1990-ben, a rendszerváltáskor kezdődött, s több kormányváltáson ívelt át. Szerencsés vagyok, mert az utóbbi évtizedekben alkalmam volt számos új intézmény létrehozásában részt venni. Egyike vagyok az Alkotmánybíróság öt alapító „atyjának”, elnökként közreműködhettem a Legfelsőbb Bíróság megújításában, első elnöke lehettem az igazságügyi reform során létrehozott Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak és a rajtunk, tagjain kívül álló okokból rövid életű Köztársasági Etikai Tanácsnak. A volt kommunista országok közül elsőként Magyarország kapta az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága éves elnöki tisztét. Ezt, a kormány felkérésére, 1992-ben én láttam el Genfben.
A sport, a zene, a művészet szeretete végigkísérte és még ma is kíséri életemet. Gyerekkoromban (az állandó téri focizás mellett) úsztam, egy kicsit birkóztam, de igazi sportágam a kézilabda lett. Kapus voltam, több évig az első osztályban, a BEAC csapatában. Ennek a csaknem 110 éves egyesületnek társadalmi elnöke vagyok, és ma is minden héten kétszer kosárlabdázom a nálam fiatalabb „öregfiúkkal”. Optimizmusból csináltattam egy 70-es számot viselő mezt. Több évig tanultam hegedülni, s minden kezem ügyébe eső hangszert megpróbálok megszólaltatni. Lakásom falain saját festményeim lógnak, mostanában a számítógépes grafikával kísérletezem.
Végül pedig szólnom kell a hitről, hitemről. Közömbösségből meggyőződéses ateistából – sok év keresés után – 31 éves koromban keresztény lettem, a római katolikus egyházban, amelynek azóta „gyakorló” tagja vagyok. Nagy ajándéka életemnek a taizéi közösséggel való kapcsolatom, alapító-vezetőjével, a 2005-ben tragikus körülmények között meghalt Roger testvérrel több mint harminc évig tartó mély barátság. Tőle idézem, amit törekszem életemben megvalósítani: „Újra és újra megbocsátani: a szeretet legnagyszerűbb kifejezése.”
