Az első igazán nagy élményem 1970-ben történt, egy évvel azután, hogy a Madách Színház tagja lettem. Vámos László rendezésében adtuk elő Tennessee Williams A tetovált rózsa című darabját, melynek főszereplője Psota Irén volt. Szintén felejthetetlen élményt jelentett számomra, amikor Polgár András Kettős helyszín című darabjában főszerepet játszottam.
Egyetlenegyszer fordult elő velem, ami egy színész számára maximum rémálmaiban történhet meg: elaludtam a színpadi belépőt. Bent ültem már az öltözőmben teljes díszben, de a meleg, fülledt levegő és a csönd elaltatott, és az ügyelő kiabálására ébredtem. Annyira rohantam, hogy az öltözőben felejtettem az egyetlen fontos kelléket: egy levelet, amit fel kellett volna olvassak. Ugyan improvizáltam valamit, görccsel a gyomromban, de az izgalomtól alig tudtam megszólalni…
Van még egy történet, amire utólag mosolyogva gondolok, de akkor azt hittem, kis híján megőrülök. Brabantio voltam a színpadon, Desdemona apja, aki minden egyes darab elején dühösen kirohant Othello ellen. Hatalmas, vastag ruhaköltemény volt rajtam, több rétegben, s a dühös izgalomban mindig súlyosnak, nehéznek éreztem az inget, a kabátot, a palástot magamon. Egyik alkalommal a kezdés előtt öt perccel már nem bírtam tovább, és odarohantam sírva a rendezőhöz, hogy én ezt a szerepet nem bírom többször eljátszani, fáradt vagyok, nehéz a ruhám, és amúgy is folyamatosan nyomja valami a tarkómat. Ekkor odanyúltam a tarkómhoz, mert már tényleg elviselhetetlen volt a fájdalom: kiderült, hogy a vállfával együtt vettem fel a ruhát. A rendező guggolva nevetett rajtam…
Egy olyan szó volt, amit mindig is nehéz volt kimondanom a színpadon: „szeretlek”. Nehéz volt, mert az ember ugyan bele tudja élni magát a szerepekbe, de ez a szó annyira intim, annyira egy embernek szól csak, hogy ezzel mindig gondom volt.
Azt vettem észre a több mint négy évtized alatt, hogy a rendezők munkája alapvetően meg tudja határozni a színészi munkát. Egy rendezőnek rögtön rá kell éreznie, hogy melyik színész milyen habitusú, milyen stílusban és mit szabad neki mondani ahhoz, hogy elérje a kívánt eredményt. A színész olyan, mint egy virág; ha öntözik, gondozzák, kinyílik és gyönyörűen virágzik, ha pedig rákiabálnak, összerezzen és soha többé nem tud úgy megszólalni, ahogy kellene.
Jó érzéssel töltene el, ha még lenne egy író, aki olyan darabot írna, melyben én is főszerephez juthatnék. Még jobb lenne, ha rám gondolva írna valaki egy darabot…
Lejegyezte Gáborjáni Szabó Orsolya
