Időzítés jobban nem sikerülhet: születésnapi társbérletbe kerültem több muzsikus kiválósággal. A francia Dukas-val, az operaénekes Medek Annával és Bárdos Lajossal, aki mindjárt az első akadémiai évben, egy prozódiaórán – megtudva a dátum „közös voltát” – találta ki a fenti szellemes szókötést. Az már csak hab volt a tortán, hogy a Kínai Népköztársaság is ezt a napot szemelte ki „születésnapjának”. A hab és torta emlegetése nem véletlen. Kínai diákokkal laktam együtt a Zeneakadémia Bartók Béla Kollégiumában, akik, mint zászlót, cipeltek magukkal minden évben – a „közös ünnep” ürügyén – a követségi fogadásokra. Onnan pedig reklámzacskókba gyömöszölve hoztuk haza éjjel a kevésbé szerencsés napon születetteknek a sütemény- és tortamaradványokat. De ez még nem minden! Yehudi Menuhin javaslatára október elseje lett a zenei világnap. Így lényegében „egybeállt” a rádióbeli Ki nyer ma? hónapindító „célszemélycsapata”. Kiss Gyöngyi, Meixner Mihály és Boross Attila jóvoltából, kerek évfordulóimon egy-két kérdésben én is szerepeltem. És – hogy, hogy nem – mindig „kitaláltak”!…
Életrajzom sűrítményét sokféle „ki kicsoda” közli. Így itt nem szaporítom vele a sorokat. Annyival talán mégis, hogy szerencsém volt az indulásban. Három kiváló zeneszerzéstanár, Farkas Ferenc, Aram Hacsaturjan és Goffredo Petrassi keze alatt tanulhattam a mesterséget, Budapesten, Moszkvában, illetve Rómában. Büszkeségre adhat okot, hogy Berio, Ligeti és Penderecki után negyedikként választott rendes tagjai közé az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia mint zeneszerzőt, alkotótársául fogadott Illyés Gyula és Nemes Nagy Ágnes, barátjává Kovács Margit, a keramikus. Mostanában egy ifjú komponista, Balázs Ádám jövője a lehető legfontosabb számomra, szeretném megérni tehetsége teljes kibontakozását. (Jelen sorok írásakor éppen fiam zenekari műve csendül fel, ősbemutatóként, New Yorkban, a Carnegie Hallban. Nem szántam dicsekvésnek, ez csak tényközlés, de igen örömteli.)
A Magyar Rádió megtisztelt a Kortárs Zenei Kincsestárba való beemeléssel. Ott viszonylag bőséges műlista is található. (Hangzóanyag is szépen!) Ezért meg sem kísérlem cím szerint felsorolni sok évtized termését, kimerítené a rám szánt hetven sort. Tizenhét zenekari darab, négy oratórium, tizenegy kantáta, ugyanannyi színpadi mű, számtalan kamara- és filmzene (köztük a „világjáró” Kockás fülű nyúl sorozattal), pedagógiai munka mellett közel háromszáz kórusmű al- és főcímeit, költőit, műfordítóit kellene most ideírnom…
Az alkotók minden új művel azt az egyet szeretnék megírni, amellyel maradandó jelet hagynak, melyről valóban emlékeznek majd rájuk. Azt az egyet kell „eltalálni”, mint Mascagni a Parasztbecsülettel, Leoncavallo a Bajazzókkal, az 55 (!) elfelejtett operát írt Albinoni Adagiójával vagy Thomson az Allelujával, és még sorolhatnám az úgynevezett „egyműves” szerzőket. Akik egyáltalán nem voltak azok: nagyon sokat írtak, de nem tudhatták, mint ahogyan én sem tudom, mit őriz meg az élő zenei gyakorlat.
Az Idő rostája kegyetlen! Egy lehetőségünk maradt: hinni az értékteremtésben! A többi már a Jövő dolga. De meg kell adni magunknak az esélyt a művekben való túlélésre.
Küzdelmesen gyönyörű volt ez a hetven év, de szép lenne – majd annak idején – azt a hetvenöt sort is megírni a Napút folyóirat vagy mások felkérésére…
