A második világháború idején hét-nyolc évesek voltunk. Nem messze tőlünk a dohánygyár a budapesti angol szőnyegbombázásban rommá vált. Mi, gyerekek akkor a padon ülve játszottunk a légoltalmi pincében, úgy ültünk ott, mint a verebek a távíródróton. A nehéz vasajtó a légnyomástól kinyílt, kivágódott, s mi hangosan felkiáltva az örömtől kiabáltunk: „Még egyszer, még egyszer, még egyszer!”
Nagyanyám Kiskunlacházán élte meg a szovjet csapatok „felszabadító” hadműveleteit. Berontott hozzá egy kiskatona és ráüvöltött öreganyámra: „Bárisnya nyet?” Ő így szólt: „Nincsen nekem harisnyám, kisfiam…”
1956 is ilyen „vidáman” kezdődött. Képzőművészeti gimnazista voltam. Nővérem október 23-án megfázva feküdt otthon, s odaadta a menzajegyzét mondván, ne vesszen kárba, menjek be a főiskolára, s ebédeljek meg helyette. Ott találkoztam osztálytársaimmal. Megkaptuk az ízletes ebédet, mely két kanál zsírból, pirospaprikából és úttörőgombócból (tarhonya) állt. Közben nagy szaladgálás volt, hallgattuk a híreket, hogy Piros elvtárs engedélyezi-e az ifjúságnak a szolidaritási felvonulást a lengyel események kapcsán. Végül megkaptuk délután egy órakor, így örömmel, mint egy májusi felvonulás, elkezdődött valójában az októberi eseménysor. Este 10-11 óra között Nagy Imre szólt a fáklyás tömeghez, hogy vonuljunk haza, meghallgatván a tömeg követeléseit, hogy másnap majd folytatjuk. Én későn hazaértem; másnap reggel gyorsan terjedt a hír, hogy kitört a forradalom. Hogy, hogy nem, szóbeszéd alapján megtudtuk, hogy a Corvin közhöz közel eső iskolában, ahová a nővérem is járt, a pince tele van fegyverrel. Máig sem értem, miért nem emlékezik meg a történelem e fontos dologról, hiszen ott mindenféle katonai holmi úgy volt raktározva úgynevezett szétszedett állapotban, külön-külön, „bezsírozva”, összeállítható alkatrészként. Mi négyen-öten voltunk a házból, egy kis kordély kocsin hazaszállítottuk a ház számára mondván, ha jönnek az oroszok, akkor legyen mivel a házat megvédeni. Egymástól tanulva állítottuk össze a ház sarkán azokat a fegyvereket, amint a szovjet filmekben is láttuk, hogy Csapajev hogyan harcol, így a golyószórótól a „gitáron” keresztül ezeket a fegyvereket vaktölténnyel beüzemeltük. A sors fintora, hogy ezt azért nem használtuk, mert képtelenek voltunk a templomfalra irányított lövéseket emberekkel szemben használni. Így én ’56-ot úgy éltem meg, hogy versenykerékpárommal mindenhol ott voltam, ahol valami történt, rajzoltam, megfigyeltem, és szörnyű dolgokat láttam, de hősiességet is. November 3-án a statáriális kihirdetés előtt sebtében kb. kétszáz kis rajzot készítettem mint röpcédulát, s elmentem a Bem-szoborhoz, ahol kezdődött minden, s nem tudtam mást tenni a november 4-i szörnyű nap előtt, mint hogy a levegőbe földobva, mint egy repülőgép, szétszórtam az anyagot. Hogy kiket gondolkoztatott el vagy kiket buzdított, nem tudom. Egyáltalán nem tudom, hogy lehet ezt az ötven év előtti dolgot vagy a második világháborút elfelejteni, tanulsággal. Egy dolog, ami még eszembe jut: amikor kijöttünk ’45-ben a pincéből a napfényre, s a kapu előtt a lótetemet, melyet már daraboltak az éhező emberek, megkóstoltam, mikor megfőzték, annak az édes-száraz ízét nem tudom elfelejteni. Ott tanultam meg, hogy milyen is a hús íze.
Hát, ennyit a történelemről…
