A hetvenit neki!
Hát mire is nézzek vissza? Nekem még mindig a holnap a fontos.
Arra készülök, hogy majd ezután…
És milyennek mutassam magam? Panaszkodjak vagy dicsekedjek?
Aki magáról beszél, az mutatkozik. Simulnak vagy mélyülnek a ráncai. A szépet elmondja, a csúnyát elhallgatja, holott ez is, az is ő maga.
És mik lennének a sarokpontjai pályaívemnek, ha egyáltalán van ilyen? Mármint nekem pályaívem, az ívnek pedig sarkai.
Hányatott gyermekkorom?
A Művészeti Gimnázium alommelege?
A felelőtlenül átélt évek az Epreskert fái alatt?
A felnőtté válás kínjai? (Lassan érek.)
Próbálkozással, tévedésekkel, tanulással eltelt nyolc év a kollektív műteremben?
Az önálló műterem boldog magánya?
A művésztelepek izzó munkadühe?
Áldassék az emléke Tóta Gyula, Mátis Kálmán és Somogyi József tanár uraknak, akik első lépéseim vigyázták.
Örömmel tölt el, hogy van feladatom, és nem hiszem el, ha könnyű a siker. Vigyázok az arcomra. Könnyen változtatok formát, de csak formát változtatok könnyen.
A jelennek dolgozom, kortársaknak. Csalódott vagyok, ha késik a megértés.
Az, hogy a hetvenedik évemet töltöm, aligha érdem, viszont csoda, hisz annyi jó alkalmam volt meghalni.
Nem születtem jó időkre. Túléltem a huszadik századot, és most, a huszonegyedik elején is csak remélem, hogy jobb idők jönnek ezután.
De boldog vagyok, hogy jót s rosszat megélhettem, hogy lehettem szerelmes és dolgozhattam, miközben elszaladt mellettem a történelem,
hogy becsülnek a barátaim és sok a barátom,
hogy sok kitűnő fiatalt ismerek,
hogy jó társat találtam az életemhez,
hogy felnőtt fiam van,
hogy vannak gondolataim, terveim, rengeteg a dolgom addig az időig, amikor majd befogad a csend végtelenje.
