Elmondhatom, nagyjából figyelmesen és tudatosan éltem végig az elmúlt évszázad felét. Gyermekfejjel még Budapest ostromát is megéltem, emlékszem a szirénák vészjósló búgására, a bombák robbanására és a légelhárító ágyúk válaszaira. A Rózsadombra 1942-ben költöztünk, éppen a városra sújtó légitámadások elől, s itt csendesebbek voltak a harcok. Édesapám, Rónay György még az óvóhelyről is fel-felsietett, aggódva vette számba jegyzeteit, amelyeket aztán a légnyomás örökre szétszórt. Hívő családban növekedhettem, egyházi emberek és írók sokasága vendégeskedett nálunk. Keresztapám, Thurzó Gábor is író volt – róla egy gyászosan sikeredett könyvet írtam –, de apám nemzedékéből szinte mindenkit ismertem, még Márai Sándorral is találkozhattam 1948-ban, amikor fel nem fogtam, mit jelentett ez az édesapámhoz idézett mondata: „Gyurka, én elmegyek.” Talán a jóvátétel kötelme is vezérelt, amikor elhatároztam, hogy könyvet írok életművéről, akkoriban ez nem volt szokásban. Azóta sokszor írtam róla, s amikor San Diegóból elküldte egyik könyvét dedikálva, némi büszkeséggel úgy éreztem, hogy befogadott a céhbe.
Természetesnek éreztem, hogy a piaristákhoz kerültem, máig hálával gondolok vissza szigorú következetességükre, amely szeretettel és világképet adó módszerekkel párosult. A Bölcsészettudományi Karra jelentkeztem, nem fogadtak tárt karral, így egy évig az Új Ember kiadóhivatalában tevékenykedtem anyagmozgatóként, majd – ez jelentős előrelépésnek bizonyult – gépmesterként üldögéltem az adréma mellett. Tekintélyes és kiváló emberekkel ismerkedtem meg, szerető elnézéssel szemlélték gyarló irodalmi próbálkozásaimat, még biztattak is, bár nem tudhatom, meggyőződésből tették-e.
Végre egyetemista lehettem1956-ban: magyar–pedagógia szakon (ez utóbbit az első adandó alkalommal latinra cseréltem). Együtt vonultunk az év októberében, valamelyik képeslap címoldalán látni is lehet tekintélyes alakomat a masírozók között. Sajnos hiányzott belőlem a hősi elszánás, amely a forradalom valódi hőseit – nem mindenki volt az, aki manapság ezt hirdeti magáról – hevítette. Mindössze annyit mondhatok érdememként, hogy három cikket írtam a poraiból éledő Keresztény Demokrata Párt Hazánk című lapjába, amelynek egyetlen számát szomorúságomra nem követte folytatás. Sporttudósítói álmaimat a rövid ideig megtapasztalt szabadsággal egyetemben eltaposták az orosz tankok.
Az egyetem elvégzésekor máskülönben kiváló, de munkásőr-egyenruhájában derűsen festő professzorom nagyjából ugyanazt mondta nekem, amit Horger Antal József Attilának: világnézetem miatt nem lehetek budapesti tanár. Nem is lettem. Bicskére kerültem általános iskolába kijáró tanárként, s az öszeverbuvált roma osztályban is tanítottam. Legnagyobb kitüntetéseim között tartom számon, hogy ennek az osztálynak egyik magasra nőtt tagja így értékelte ténykedésemet: „Maga akár vajda is lehetne.” Vajda ugyan nem lettem, de emlékezetesen szép és gyümölcsöző éveket töltöttem a lekopott intézményben, s igaz barátokra tettem szert. 1964-ben megházasodtam, három gyermekem született, két lányom tanár, fiam újságíró, s a családi hagyományt gazdagítja megjelent könyveivel. Hogy boldog, kiegyensúlyozott családban élünk, csak feleségem érdeme. Három unokám a szívem csücske, róluk több, állítólag kedves könyvet írtam, s ünnep, ha látom őket.
A Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültem 1970-ben. Három évet húztam le ott, igen mérsékelt lelkesedéssel. Bár kézirattári tevékenységem során sokat okosodtam, hiszen Gellért Oszkár hagyatékából rengeteg, a Nyugatra vonatkozó ismeretet gyűjthettem, s Füst Milán kéziratai is sok meglepetést tartogattak.
Elsősorban Bodnár György érdeméből, 1973-ban az Irodalomtörténeti Intézet XX. századi osztályának lettem munkatársa. Megállás nélkül írtuk és javítottuk a „sóskának” becézett irodalomtörténet fejezeteit, s e ténykedésünk lektoraink és a kultúrpolitika irányítójának jóvoltából soha véget nem érő kínlódásnak látszott. A tömérdek írás és újraírás reménytelenségéért kárpótoltak a baráti eszmecserék és találkozások, amelyeket máig rendszeresen folytatunk, dacolva az idő múlásával és a politika ellentéteket szító befolyásolásaival. Közben meglehetős rendszerességgel jelentek meg a 20. század irodalmával és íróival foglalkozó könyveim. Úgy érzem, ezek közül a Kosztolányi Dezsőről és a Márairól írtak a leginkább figyelemre érdemesek. E század spirituális irodalmával is sokat foglalkoztam, megírtam a történetét (Isten nem halt meg), és két fontos alakjáról, Sík Sándorról – a múlt század egyik legnagyobbjáról – és Mécs Lászlóról könyvet hoztam össze. E műveim születését megkönnyítette, hogy a múlt század utolsó évtizedében az Új Ember főszerkesztőjeként beleástam magam a spirituális hagyományokba. Azért használtam az „is” kötőszót, mert 1980-tól Király István – sokan szidalmazzák, én szerettem, s ez az érzés, úgy hiszem, kölcsönös volt – meghívására az ELTE 20. századi tanszékén oktathattam, s ezzel életem legnagyobb vágya beteljesült.
A fiatalok körében és az irodalom térfogatában menedéket találunk. Ide nem ér el a világ gyűlölsége, itt nem érnek olyan csalódások, amilyenek engem (is) értek 1990 után, amikor megtanultuk, milyen is valójában a haszonszerzésre és pénzre orientált világ, amely szép lassan megszünteti a legfontosabb értékek becsületét.
Persze lehet, hogy ez csak öreges locsogás. Mert szép évek után elkerülhetetlen a búcsúzás, ám visszatekintve nincs okom panaszra.
