A bűvös (vagy csúnya?) hetven közeledtével az ember sűrűbben kérdez rá a kapukra. Azokra, amelyek korábban kinyíltak előtte, és a még remélt (esetleg megcélzott), jövendőbeli kapukra.
Ez a fajta „kapusítás” nem feltétlenül tervszerű; legalábbis én, amikor hozzákezdtem családregényvázlatnak minősített könyvem írásához, amely 2004-ben (a budapesti Balassi és a kolozsvári Polis közös kiadásában) A kapu címet kapta, nem gondoltam rá, hogy sorozattá bővítsem kapuimat. Azóta elkészült és 2006 tavaszán meg is jelent A mennyei kapu (ebben az „apokrif kerekasztalban” a már nem élő író ismerősök, egykori barátok szólaltak meg, illetve jöttek el hívásomra kolozsvári házunkba, léptek be az első kapun), és tervezem az A Korunk kapuit. Igaz, az utóbbit nem illene még címként kiemelnem, a már gépbe vert pár oldal nem jogosít fel rá, de bízom benne, hogy valameddig csak eljutok a magam szubjektív Korunk-történetének a rögzítésével.
Most innen induljon hát a kérésre történő visszapillantás, hat évtizedre terjesztve ki a kapunyitást. Merthogy a kolozsvári Mátyás-szanatórium kapuját még nem én nyitottam, hanem a szüleim, az óvodára már nem nagyon emlékszem, legfeljebb a Bocskai-sapkás főtéri fényképet nézegetve rémlik fel valami, ahogy László Feri barátommal (a mai neves zenetörténésszel) kézen fogva indulunk a világba. Az elemit átugrom, a Református Kollégium nagykapuját, a régi és az új épületét azonban nem hagyhatom ki, már csak azért sem, mert előttem olyanok nyitották, mint Szabó Dezső, Kós Károly, Reményik Sándor, Jékely Zoltán. (Apáczait nem írhatom, mert az a ház, ahová ő járt tanítani, csak néhány rom formájában maradt az utókorra.) A Bolyai Egyetem hajdani marianumi portája a bölcsészkarnak adott otthont még az ötvenes években; ennek a kilincsét nyomta le sűrűn, 1959 áprilisáig, az én legkedvesebb tanárom, a költő Szabédi László, és ugyanazon a katedrán dolgozott a nyelvész Szabó T. Attila. A velem egy évfolyamra vagy fennebb-lennebb járt diáktársak közül már szintén a mennyei kapun át közlekedik Páskándi Géza és Szilágyi Domokos, de még együtt tapossuk a hatvanas-hetvenes fordulót Lászlóffy Aladárral; irodalomtörténész szerzőtársam, Láng Gusztáv, akivel a romániai magyar irodalom 1944 és 1970 közti történetét írtuk, egy évvel korábban esett át a kerek évfordulón.
És aztán jöttek számomra a Korunk kapui, még 1959-ben a Fő térre, a Mátyás király szobrára néző, hogy majd megkezdődjék vándorlásunk a régi vármegyeházon át a mai Rákóczi útig. (Közben persze a soros román városatyák elvették a Rákóczi nevet, kaptuk helyette Eremia Grigorescu tábornokét.) A már közel ötven Korunk-szerkesztői év más városokbeli, távolabbi országokban történt számos kapunyitással társult, ezeket házról házra felidézni, leírni – újabb fél századra volna szükség. Bukaresti és budapesti alkalmakat is csak nagyon válogatva tudok visszaidézni, írószövetségi, akadémiai vagy éppen parlamenti épületektől a magánházakig. Alighanem az utóbbiak az érdekesebbek, így-úgy emlékezetesek: például Illyés Gyuláéknál a Józsefhegyi úton, Déry Tibornál a balatonfüredi villában, Mészöly Miklóséknál a Városmajor utcában és a kisoroszi kertben, Méliusznál a bukaresti tévétorony közelében. A BBC magyar szerkesztőségének kapuját Cs. Szabóra nyithattam, no és persze Siklós Pistára. Ők mind szerepelnek A mennyei kapuban, Korunk-szerkesztő hajdani főnökeimmel, Balogh Edgárral és Gáll Ernővel – meg természetesen Páskándi Gézával, Szisszel (Szilágyi Domokossal), Szabédival, Bálint Tiborral, Bajor Andorral együtt. Merthogy az ő kapuikat ugyancsak sokszor nyitottam én is.
Ami pedig a hetven után nyíló kapukat illeti? Hát, az itthonit, a Mikes Kelemen utcabelit remélhetőleg még fogom tudni nyitogatni, és a fiainkét, az unokáinkét, Budapesten. Talán még egy keveset az ötvenéves új Korunkét (azaz a 81-be lépett régi folyóiratét) ugyancsak s a fiatal, negyedik évében járó Kolozsvár Társaságét, ha nem lesz túl nehéz a két emelet. Ahhoz pedig, hogy ne legyen, ne túl korán legyen, a Szamos-parti teniszpályánk vaskapuját próbálgatjuk, kora tavasztól késő őszig hűséges partneremmel, akivel a református elemi első osztályában hozott össze a véletlen.
