A minap elővettem népiskolai értesítőkönyvemet, végiglapoztam, és sok minden eszembe jutott. Ezekből az emlékekből vetek papírra néhányat, hogy felidézzem azt a kort, amely gyermekéveimet alakította, csiszolta.
Első nap az iskolában. Az iskola nagyjából öt kilométerre lehetett a házunktól. Az út azonban egyenesen az iskolába vezetett, csak végig kellett rajta bandukolni. Eleinte illedelmesen ballagtunk: a két nagyobb testvér közrefogott, és így gyalogoltunk. Egy idő után azonban unalmasnak találtuk ezt a feszes menetet, és Jóska engedélyével a betonút közepén haladó szurokcsíkon meneteltünk libasorban. Ez igen kellemes volt, mert a nap melegétől meglágyult szurok kellemesen bizsergette a talpunkat. De egy idő után ezt is meguntuk, és újabb játékba fogtunk. A lágy szurokból egy öklömnyi golyót gyúrtunk, s azt gurítgattuk. Igen jót játszottunk, nem éreztük az idő múlását. Csak az volt a furcsa, hogy amikor az iskolához értünk, nagy csöndesség fogadott bennünket: az iskola udvarán senkit sem láttunk. Igencsak megszeppentünk, mert ez azt jelentette, hogy már elkezdődött a tanítás.
Megilletődve, csendesen nyitottunk be a tanterembe. A tanító bácsi ott állt a dobogón, a gyerekek pedig hátratett kézzel, csendben ültek; a bal oldali padsorokban a lányok, a jobb oldalikban a fiúk, az első osztályosoktól a negyedikesekig. „Hát ti mit akartok?” – kérdezte Sebők Lajos tanító úr. „Iskolába jöttünk – felelte Jóska bátyám –, és elhoztuk az öcsénket is, aki most kezdi az elsőt.” A tanító úr tekintete egy kissé megenyhült, s csak ennyit mondott: „Gyorsan a helyetekre!” – és az üres hátsó padsorra mutatott. Megkönnyebbülve osontunk a padok felé, de még nem értünk a helyünkre, amikor felcsattant a tanító úr hangja: „Vissza az egész banda!” Rémülten fordultunk meg, majd visszamentünk, s oda néztünk, ahová a tanító úr mutatott: le a padlóra. A tisztára sikált szép fehér padlón fekete szurokfoltok éktelenkedtek.
Jó darabig dörzsöltük a padlót sikárkefével, kapartuk bicskával, s úgy-ahogy eltüntettük a foltokat. Végre a helyünkre mehettünk, de alighogy lehuppantunk a padra, berohant a tanító bácsi felesége, és ezt kiáltotta: „Lajos, légiriadó, engedd haza a gyerekeket!” A tanító úr elbocsátott bennünket. Kiérve az udvarra feltekintettünk az égre: fölöttünk a magasban kicsi, fénylő repülők úsztak Budapest felé. Ebben a tanévben ez volt az első és egyben az utolsó napom is az iskolában.
Imre bácsihoz költözünk. A háború egyre jobban közeledett felénk. Ezt két jelből pontosan meg lehetett állapítani. Késő éjjel egyre több fénygolyót és fénycsóvát lehetett látni kelet felől az égen, reggel pedig gyakran láttunk sebesült lovakat bolyongani a kukoricásban. Egyszer aztán katonák és csendőrök érkeztek hozzánk, anyámat keresték. Betessékelte őket a tisztaszobába, nekünk, gyerekeknek kint kellett maradnunk. Nem sokáig maradtak a katonák, de utána anyám nagyapámmal és idősebb testvéreimmel sokat tanácskozott. Két-három nap múlva anyám a vacsoránál közölte velünk, hogy el kell költöznünk, mert a csata Kecskemétért a mi földünkön lesz. Meg is beszélte már egyik nagybátyánkkal, Imre bácsival, aki Kecskeméttől északnyugatra egy nagy majorságban lakott, hogy egy időre hozzá költözünk. Meg is kezdtük a költözködést. Csak az állatokat és a legszükségesebb ruhadarabokat vihettük magunkkal. Én Pista bátyámmal a disznófalkát hajtottam, Jóska bátyám pedig a nagyapámmal együtt a teheneket.
Hadszíntér volt a tisztaszoba. Anyám elhatározta, hogy elmegy megnézni, mi lett a gazdasággal. Jóskát, aki akkortájt tizenegy éves volt, magával víve elindult. A tanya Kecskeméttől délre, a várostól durván másfél kilométer távolságra volt, amelyet ötven hold földdel felesben béreltünk. Szarvasos tanyának hívták, mert a ház keleti végén volt egy kiemelkedő toronyszerű rész, rajta egy bronzszarvassal. A ház közelébe érve gyökeret vert a lába a borzalomtól: mindenfelé hullák hevertek, emberek és lovak vegyesen, szétlőtt és kiégett autók és ágyúk. Házunk vége is belövést kapott, nagy rés tátongott rajta. Anyám ezen a nyíláson lépett be a tisztaszobába, amelynek közepén egy tűzrakás nyomai éktelenkedtek, elszenesedett széklábakkal, a falak mellett hullák hevertek. Átmenve a konyhán a nagy magtárba lehetett jutni. Az ajtaja le volt szakítva, az ott tárolt gabona közepén pedig egy döglött ló hevert. Anyám döbbenten szemlélte e szörnyűségeket, de nem sokáig tehette, mert lépéseket hallott, s ahogy megfordult, egy orosz katonát látott feléje közeledni. „Jóska, ide gyere!” – kiáltotta, majd megragadta Jóska kezét, és kirohant a házból, meg sem álltak a városig.
Egy darabig még Imre bácsiéknál laktunk, majd anyám egy szobát bérelt Kiskecskemétben, utána pedig még Gyurka bácsiéknál is tanyáztunk egy ideig. Úgy egy év múlva rendbe hozattuk a szarvasos tanyát, és visszaköltöztünk.
Kanászkodás keresztapámnál. 1945. szeptember 1-jén újra kezdtem az elsőt, mégpedig Kecskeméten, a Muszáj és a Cigányváros közötti kis iskolában. Ide jártunk Pista bátyámmal. Sok emlékem nem maradt róla. Csak a pálcákra emlékszem: a hosszú füstösre, a középhosszú barnára és egy rövidebb faszínűre, amely igen alkalmas volt körmösök osztására. Hogy itt elvégeztem az első osztályt, bizonyítja az értesítőkönyvem, amely a második osztállyal kezdődik. Biztosan volt valamiféle papírom az első osztály elvégzéséről, máskülönben nem íratkozhattam volna be a másodikba. Ezt az osztályt a már említett városföldi I. sz. népiskolában kezdtem, 1946-ban. Ekkor már a Révész-tanyát béreltük, ismét ötven hold földdel, amely szintén Városföldön volt, de jóval kijjebb, nem messze az említett iskolától, a vasúttól mintegy kétszáz méterre. Itt jeles tanuló voltam Szűcs Kálmán tanító úr szigorú keze alatt, pedig az első félévben huszonöt, a másodikban pedig ötvennégy napot hiányoztam. Nem betegség miatt, hiszen gyermekkoromban sohasem voltam beteg, hanem a munka miatt. Amikor eljött a nagy munkák ideje a földeken, akkor bizony nem mehettünk iskolába, mert minden kézre szükség volt.
Negyvenhét nyarán nagy változás állt be életemben. Az egyik este betoppant hozzánk keresztapám, és ezt mondta anyámnak: „Te, Julis, sok a munka, add ide egy évre Tamást kanásznak, neked úgyis marad még elég gyereked.” Mivel keresztapám sokat segített nekünk édesapám halála után, aki 1941-ben távozott közülünk, anyám nem tagadhatta meg a rokoni segítséget. Én sem tiltakoztam, mert csábított az új világ és az új környezet. Még aznap este elmentem keresztapámmal, akik szintén Városföldön laktak, de még kintebb, a Mindszenti úti iskola közelében. A munkám egyszerű volt. Reggeli után kihajtottam a disznókat legelni, dél körül behajtottam, ebédeltünk, ebéd után deleltünk, utána megint legeltettem vacsoráig. Így ment ez napról napra. Keresztapámtól kaptam egy kopott lóostort, s azzal hajtottam a falkát a Mindszenti út árkába vagy a zöldellő tarlóra.
Az első kísérlet. Változtak az idők: elkezdődtek a téeszmozgósítások. Agitátorok járták a tanyákat, és arról próbálták meggyőzni a gazdákat, hogy a közösben jobb. Gábor bátyám, aki széles látókörű ember volt, hiszen rendszeresen bejárt Kecskemétre a fodrászhoz, kocsmákba is el-eljárt, minden hírt első kézből tudott, több agitátort személyesen ismert, s tudta róluk, hogy sohasem szerettek dolgozni. Ezeket azután, amikor jöttek agitálni, durván kiosztotta. A tiltakozás ellenére a mi vidékünkön is kezdtek megalakulni a termelőszövetkezetek. Nem tehettünk mást, mint elköltöztünk oda, ahol még nem indult meg a téeszesítés: a kerekegyházi tanyavilágba, Kecskeméttől mintegy tizenöt kilométerre, a Dunaföldvár felé vezető betonút mellé. Hát itt béreltünk ismét ötven hold földet, és a nyolcadik osztályt az alsópusztai általános iskolában végeztem.
A Deli házaspár tanított itt: az alsó tagozatosokat a feleség, Manci néni, a felsősöket a férj, Deli József, akit nagyon megszerettem szigorú igazságosságáért. Bejelentette a tanító bácsi, hogy kísérletezni fogunk. Elővett egy nagy zsákvarrótűt és szürke cérnát. A cérnát a tű közepére kötötte, egy kissé a tű foka felé, majd, fellépve a dobogóra, a másik végét odaszorította a tanári asztal kiálló széléhez. Ezután odahívott bennünket. Mi leguggoltunk körben és figyeltünk. A tanító bácsi meglökte a tűt, amely kétszer-háromszor körbefordult, majd lassított és megállt. Szó nélkül, feszülten figyeltük a kísérletet. Ezután ismét meglökte a tű fokát, a tű ismét körözött néhányat, és beállt ugyanabba az irányba. „Na látjátok – mondta a tanító bácsi –, itt egy titkos erő húzódik észak–dél irányba, s a tudomány feladata az, hogy a természet efféle titkos erőit kutassa.” Ezután Deli József olyan szépen beszélt a tudományról, hogy a tanítás után, amikor hazaértem és ettem valamit, folytonosan az motoszkált bennem, hogy kellene szereznem valamilyen tudományos könyvet.
A testvéreim éppen deleltek, a tanya csendes volt. Ahogy tűnődtem magamban, a tekintetem az udvaron a falhoz támasztott biciklikre esett, s máris felötlött bennem a gondolat: be kell bicikliznem Kerekegyházára, a vegyeskereskedésbe, hátha találok ott egy tudományos könyvet. Magamhoz vettem régóta kuporgatott néhány forintomat, biciklire pattantam, s a mintegy tíz kilométerre fekvő faluba karikáztam. A papírosztályra mentem, és az elárusító néninek azt mondtam, hogy kérek egy tudományos könyvet, nem baj, ha nehéz is. A néni mosolyogva nyújtott felém egy kopott, szürke könyvecskét. Csak az utcán mertem megnézni kincsemet: „Magyar és német zsebszótár tekintettel a két nyelv szólásaira, szerkesztette Kelemen Béla” – olvastam a címlapon. Hát, tényleg csuda sok idegen szó volt benne, s olyan furcsák, hogy délután, amikor kihajtottam a birkákat, soha nem hallott szavaktól zengett a vidék. Csak egy oldalt tudtam belőle megtanulni egész délután, pedig igencsak igyekeztem. Hát így ébredt bennem érdeklődés az idegen nyelvek iránt.
