Hetven évet hetven sorban!? Lehetetlen kísérlet! Vágjunk bele!
1937-ben kis szerencsével (?) születhettem volna Chilében. Szüleim, már a hajójegy birtokában, ’36-ban úgy döntöttek, itt maradnak. Minden hetvenéves kor- és sorstársam igazolhatja, remekül döntöttek. Így nagy szerencsével megúsztam Allende bukását és a Pinochet-diktatúrát. Bár ezt-azt azért itt is megéltünk, igaz, barátaim?
Pályámat semmi nem vetítette előre, csak az a bennem dübörgő kényszer és vágy, hogy rendező akarok lenni.
Kisiskolás koromban, 1943. december 6-án, vitéz nagybányai Horthy Miklós neve napján a Homok utcai elemi népiskola összes tantermében én mondhattam el a Kormányzó Úr Őfőméltóságát ünneplő verset. Elsősként! Micsoda büszke voltam. (Édesanyámnak a születésnapja is erre a dátumra esett, azt hiszem, őt is ezzel a verssel ünnepeltem.) A háborút, mint nemzedékem gyermekei, izgalmas, habár kissé zajos és némileg perverz játéknak fogtam fel. Akkor is, amikor a közvetlen életveszély kétszer is meglegyintett. Megtörtént, elmúlt, elfeledtük.
A következő évtizedek a felnőttek őrültségeinek béna ámulásával teltek el. A Rajk-per idején némileg megzakkant bennem a világ. Na nem azért, mert már akkor tudtam… Nem! Csak mert egy tisztának hitt kép vált egyszerre homályossá és érthetetlenné. Amikor 1956. október 6-án, már kiskatonaként, a Rajk-temetésen díszelegtünk, ott és akkor világosodott meg az előző zavaros évtized.
Katonaként éltem meg ’56-ot, mindig az éppen hatalmon lévő kormányt szolgálva. Hol csillagos sapkában, hol nemzetiszínű kokárdás fejfedőben. (Erről sokat tudnék írni, de szorít a hetven sor.) November 4-én a szovjetek szétkergették a magyar hadsereget. Felkoncolás, utánunk lövés, fegyverletétel a csapatzászló előtt. Megalázó vereség egy huszadik éves fiúnak. Gyűlölöm a vereségeket; bár még volt néhányban részem, de ilyen kiüresedett, életcél nélküli ember soha azelőtt és azután nem voltam. Disszidálni próbáltam kétszer is, én voltam az egyetlen, akit mindig elkaptak. Talán szüleim Chile-kalandja visszaköszönt?
Egy év kellett, hogy sorsom felől magam dönthessek. Igaz, némi apai intervencióval. Apám ugyanis művészambícióimra nem kellő empátiával reagált. Az ő kívánságára kitanultam hát a villanyszerelő szakmát. (Megjegyzem, a rendszerváltás után a Kacsa magazinban – ugye emlékeznek rá? – művészi kompetenciám megkérdőjelezéseként egy „ismeretlen” informátor ezt orrom alá dörgölte.) Bár az illető úr érne el feleakkora sikereket, mint amilyeneket én akkorra már elértem! Büszke vagyok segédlevelemre. Arra már kevésbé, hogy feleségem a mai napig csak a villanykörtecseréig engedi érvényesülni régi szakmai ismereteimet.
A még kísérleti adásokat sugárzó televízió ügyelője lettem1959-ben. Összesen talán százan-kétszázan dolgozhattunk ott. Én lettem a hetedik az ügyelők és asszisztensek sorában. Igaz, Horváth Ádámot és Szőnyi G. Sándort éppen kiemelték ebből a körből, ők már rendezők lettek. Odakerülésemet megelőzte egy féléves kitérő, mert más pozícióba szánt az akkori gyártási főnök. Felvételvezető lehettem volna. Arra a kérdésemre, hogy lehetek-e ebből a státusból rendező, az illető úr súlyos dühkitöréssel lepett meg. „Nem!”, dörögte, és ez nekem elég volt ahhoz, hogy köszönettel odébbálljak. Rendező akartam lenni! Lettem? Talán?
Nagyon sokat kellett tanulnom, szakmát is, műveltséget is, önmagamat is.
Kedves Olvasó! Itt egy kitérő következik arról, hogy mi a rendező. Igen, ő az, aki a filmekben habzó szájjal ordít, néha bizonyos tárgyakat földhöz vág, és nem átall más illetlenségeket is elkövetni. Ez azonban mind csak azért látszik, mert a rendező nagyon egyedül van. Magányos, mint Robinson – és még Péntek sincs ott. Hacsak! Hacsak nincs mellette egy megértő, sokat tűrni tudó és hivatástudattal eltelt asszisztens. Ebben az esetben a magányos rendező megbékél. Ha tudja, mit akar csinálni, akkor ott folytatja, ahol a forgatókönyvet földhöz vágta. Ha nem tudja, akkor bizony baj van. Hacsak az asszisztens nem tudja jobban, mint a rendező, és létre is hozza azt, amit a rendezőnek sohasem sikerült volna. Persze a jó asszisztens asszisztál tovább a következő hisztiig, és még tovább. Az igazi rendezőnek az agyában rend van, hiszen rend(!)ező. Ismeri az alapművet, amiből egy másik műfajban ugyancsak művet hoz létre. Tekintélyét nem a hangerő, hanem a magabiztos tudás és tehetség teremti meg. Sugárzik belőle, körülötte, mindenki tudja, legfeljebb ő nem. Vagy nem olyan biztos benne, mint a fent említett hangoskodó terroristák, akik viszont, mint tudjuk, nem rendezők. (Eszmefuttatás bezárva.)
Pályám során minden műfajban kipróbáltam magam. Volt, amiben sikeresen, volt, amiben kevésbé sikeresen. A Magyar Televízió archívuma több száz órányi filmet, videofelvételt őriz az általam rendezett művekből. Köztük a muzsikusok: Arthur Rubinstein, Yehudi Menuhin, Ferencsik János, Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Schiff András, Onczay Csaba, Szenthelyi Miklós, Louis Armstrong, Ella Fitzgerald, Vladimir Viszockij, Count Basie, Kylie Minogue, Bonnie Tyler, Toto Cutugno, Gigliola Cinquetti, Gilbert Becaud, Charles Aznavour és a teljes magyar könnyűzenei világ Németh Leheltől Bíró Eszterig.
És a zenés műfajokat követi a próza, beteljesült vágy: „megírtuk” Kállai Istvánnal és Ágoston Györggyel a „pesti” kabaré történetét kb. húsz, egyenként kilencven perc terjedelmű művel.
Egy ház a körúton, Amiről a pesti Broadway mesél, Ligeti legendák, Randevú a Royalban, a Pesti Légionárius, Szemben a Lánchíd oroszlánja, Aranyoskáim, A legboldogabb ember, A magyar kabaré levelező tagja, Kabaré a négyzeten, Papírtekercses ember, Hacsekek és Sajók – ezekre a darabokra vagyok a legbüszkébb. Rejtő Jenő, Vadnai László, Békeffi László, Kőváry Gyula, Nóti Károly, László Miklós, Lőrincz Miklós, Kellér Dezső és Nagy Endre emlékét örökre megőrzi a filmszalag.
Magunkról: két gyermekünk van, fiam 35, lányom 33 éves. Három fiúunokánkat a lányunktól kaptuk. Ők nyolc-, hat és fél, valamint ötévesek. (A fiunk még adósunk.) Harminchét éve élünk boldog házasságban szebbik és érzőbb felemmel. Kell ennél több?
