Édesapám, Hecker Ádám metodista lelkész, Frankfurtban végezte a teológiát, lipcsei születésű édesanyámat is külföldön ismerte meg. Amikor megszülettem, a család negyedik gyermekeként, édesapám a budapesti német nyelvű gyülekezet lelkésze volt. Itt ért bennünket az ostrom. Legidősebb nővéremet egy ablakon át berepülő alattomos akna ölte meg az imateremben. A német gyülekezet tagjai a visszavonuló német csapatokkal elhagyták az országot, édesanyám gyermekeivel itt maradt, és várta férjét haza.
A közben hadifogságból hazatérő édesapámat 1947-ben Nyíregyházára helyezték, ahol az ottani metodista lelkész elhitte a szlovák propagandát, hogy tejjel-mézzel folyó országba várják az áttelepülni szándékozó szlovák anyanyelvű tirpák parasztokat, s a gyülekezet nagyobbik felével Lévára települt. Itt maradt egy maroknyi elbizonytalanodott hívő. Ezek pásztora lett édesapám. Édesanyám ekkor kezdte el tanulni a magyar nyelvet, hiszen tilos volt németül beszélni, és itt nem is beszéltek németül. A kívül zord, rideg, ellenséges világban csodálatos meleg családi fészek vett bennünket körül, édesanyám gazdag humorral „törte” a magyart, esténként pedig a nyitott „sparherdajtó” hamvadó fényénél lantkísérettel énekeltük az egyházi énekeket és a német népdalokat.
Nekem a nyíregyházi élet hozta meg vágyaim beteljesülését. Születésem óta erős vonzalom élt bennem a lovak iránt, számomra világos volt, hogy nekem lovasszakemberré kell válnom. Apám fizetése igen alacsony volt, nekünk nyáron a tirpák parasztok mellett kellett megkeresnünk a téli kenyérrevalót. Az általános iskola 8. osztályának elvégzése után osztályfőnökünk közölte velünk, hogy az osztályból mindenkit felvettek a DISZ-be és a gimnáziumba, csak Balczó Andrást és Hecker Waltert nem. A „bűnünk” közös volt: Bandi édesapja evangélikus lelkész volt. Kettőnket ekkor már szoros barátság fűzött össze. Ez a döntés meghatározó élményemmé vált. Rendkívül fájt, hogy nem tanulhatok tovább – hiszen nekem tanulnom kell, hogy kiváló lovasszakember lehessek –, viszont azonnal megértettem és egy életre megtanultam, hogy az ország hatalmasai nem tartanak maguk közé valónak.
Édesapám élte is, amit hirdetett, számomra egyértelmű volt, hogy a hit útját járjam, a rám sütött „klerikális” bélyeg megkönnyítette sorsom vállalását. Szüleink elrendezték, hogy kitaszított fiaikat felvegyék a Debreceni Református Kollégium diákjai közé. Itt remek társaság, az akkori társadalom „számkivetettjei” verődtek össze. Kiválóan éreztük magunkat, de édesapám, akinek ekkor 720 forintos fizetéséből öt gyermeket kellett eltartania, értem havonta 360 forintot kellett fizessen. Ezért a gimnázium második osztályát már Nyíregyházán jártuk. A döntés fájdalmát enyhítette, hogy itt testközelbe kerültem a lovakkal. A nyíregyházi „Licska-kert”-ben működött egy fedeztetési állomás 12 országos fedezőménnel. A lovas emberek, Czifra József állomásvezetővel az élen, látva ló iránti elkötelezettségemet, meghívtak lovagolni. Ettől kezdve hajnali ötkor Balczó Andrással itt kezdtük a napot. Télen csikorgó hidegben, sokszor ketten egy kerékpáron mentünk ki hajnalban, elláttuk a méneket, lovagoltunk, majd nyolc óra után az osztályban pihentük ki fáradalmainkat. Itt már komoly feladatokat is bíztak rám, segítettem a lovak törzskönyvezésében, a mének hátán végzett „csikónyomozásban”, és ha egy-egy mént áthelyeztek, annak ötven-hatvan kilométerre való átszállítását – természetesen lábon, nyereg alatt – én szívesen vállaltam.
1956-ban érettségiztem, felvettek a gödöllői Agrártudományi Egyetemre. Elsőéves hallgatóként éltem át az 1956-os forradalmat. Nem lettem forradalmárrá, de a forradalom felemelő, tiszta, önzetlen, önfeláldozó légköre életre szóló élményemmé vált. Az egyetemen Bodó Imre volt tüzértiszt, kiváló lovas volt lovaglótanárunk, akit apámként tiszteltem, szemléletemet maradandóan formálta. Az államvizsga után a Tata mellett fekvő dióspusztai telivér ménes törzskönyvezője lettem. Itt főnököm Bartha Miklós kiváló lótenyésztő, a rádiházi ménes korábbi tulajdonosa volt. Óriási kiváltságnak, hatalmas ajándéknak tekintem, hogy fiatalként olyan kiváló szakemberek mellé kerülhettem, akik mesterei voltak hivatásuknak. Szemléletemet ők formálták. Emellett emberségből is példát mutattak. A hatalom elvette vagyonukat, megtiporták, megalázták őket, ők mégis derűsen, lelkiismeretesen, örömmel végezték munkájukat a lovak mellett.
Az akkor még a régi méneskari alapokon kiválóan működő lótenyésztést 1962. január 1-jével átszervezték. Az uralmat az állami gazdaságok vették át. A méntelepeket azonnal megszüntették, a régi, híres állami ménesek állományát szétszórták – itt tették a híres magyar lótenyésztés nyakára a kést. Százhetven év szakszerű, átgondolt tenyésztői munkájának eredményét tiporták a sárba. Hat angol telivér ménes, köztük Dióspuszta is a Burgert Róbert vezette Bábolnai Állami Gazdasághoz került. A híres kisbéri ménest azonnal megszüntették, Burgert még Fadrusz János művét, gróf Weckheim Béla lovas szobrát is ellopatta egy éjjel, és Bábolnán állíttatta fel. Ez a cselekedet még a Központi Bizottság jóváhagyását is nélkülözte, a szobrot vissza kellett adni Kisbérnek.
Az átszervezés engem is Bábolnára sodort. Csak hat hónapig bírtam a légkört, a Jászberényi Lótenyésztési Felügyelőség főállattenyésztője lettem. 1961-ben Hans-Joachim Schwark professzor aspirantúrát ajánlott az NDK-ban. 1964-ben hosszú küzdelem után hat hónapra elmehettem. Itt ismertem meg kedves feleségemet, dr. Minor Gudrunt, aki hűséges társam és két kedves fiam szerető édesanyja lett. Hazatérésem után a lóversenyzésben, majd a lótenyésztésben dolgoztam, édesanyámtól örökölt nyelvtudásom nélkülözhetetlenné tett az akkori vezetők számára. 1983-ban a Lipcsei Egyetemen védtem meg az angol telivérek versenyképességének öröklődése tárgyában írott doktori értekezésemet.
Kevesen tudják, hogy a lovastársadalom kicsit megelőzte a rendszerváltást. 1984 tavaszán három fiatal, lelkes és elszánt lovas felkereste az akkori mezőgazdasági minisztert, dr. Váncsa Lajost, és elhitették vele, hogy a magyar lovassport és lótenyésztés sokkal nagyobb eredményekre lenne képes, ha hozzáértő emberek irányítanák. Így lett dr. Papócsi László a lovasok kérésére a Magyar Lovas Szövetség elnöke, s ő engem bízott meg a főtitkári teendők ellátásával. 1988-ban dr. Horn Péter, a Pannon Egyetem rektora Kaposvárra hívott. A feladat a Pannon Lovas Akadémia megalapítása, a hiányzó magyar lovasképzés megoldása volt. Nagy lendülettel láttunk munkához, az épületek színvonalasak lettek, ám a tartalom messze az elvárások alatt maradt. A kudarc okát a magam tisztára mosásával és az általam vélt felelősök besározásával bizonyára nem az én tisztem meghatározni. Talán csak annyit, hogy ló nélkül lovasokat képezni nehéz. Lovak vásárlására pénzt soha nem kaptunk. Az általunk baráti alapon összekoldult lovak eladását folyamatosan erőltették, hogy így javítsunk az akadémia sanyarú anyagi helyzetén.
A képzés egyetlen szelete, amely megoldódott, a hazai magyar nyelvű lovas szakirodalom megszületése. Lóról, lovaglásról 1984-ben nem volt egyetlen magyar nyelvű könyv sem a piacon. Ma már a lótenyésztés, a ló- és lovasképzés korszerű ismereteit magyar nyelvű könyvekből sajátíthatja el mindenki. Írásaimban, könyveimben leginkább a magyar lovasélet, a magyar lovasmúlt elfeledett, sokszor elhazudott, de rendkívül gazdag értékeit igyekeztem feltárni és az utánunk jövőknek megörökíteni.
Jákob fiával, Józseffel együtt én is elmondhatom, hogy az emberek sokszor gonoszat gondoltak ellenem, de Isten ezt mindig jóra fordította. Visszanézve életutamra elmondhatom, annak ellenére, hogy soha nem voltam a hatalom kegyeltje, teljes életet élhettem, Isten gazdagon megajándékozott, és abban reménykedem, hogy amikor a végső elszámolásnál elé állok, ugyanazzal a kegyelemmel és szeretettel fogad be magához, amelyet egész életemben megtapasztalhattam.
